A gyászoló
szerző: Tompa Mihály
Korán hagyád el, oh hölgy! nyoszolyád,
Könyűiddel korán meglocsolád
Az imazsámolyt, hol térdelsz vala;
Igy jött reád az új év hajnala!
Imádkozó ajak... siró szemek...
Az ó évtől is így váltál te meg!
Szobád csendes, - nem zörren a kilincs,
Vendég, barát köszöntésedre nincs;
Ajakihoz vonván forrón kezed:
Nem mondja senki, hogy hálás, szeret. -
Ma a világ jön-megy, vigad, vegyül...
Te ünnepelsz gyászoddal egyedül.
Egykor beh máskép töltötték el itt
A szent karácsont s új év perceit!
Akkor se mult bár a komoly s mi szent:
Az ünneplés majd vígabb hangba ment...
Mikor még a szép ifjak... Istenem!
Beh minden is mulandó idelenn!
Három fiú volt a nő öröme,
Egy nap bucsúzni mind hozzá jöve;
Anyjok megáldá három jó fiát,
- Szörnyű, mit a szív e percben kiállt!
Aztán elvitte mindhármat lova...
Anyjok nem kéréd, tudta jól, hova.
S kiket fagy, hó s virasztás nem zavart,
Együtt türék jó kedvvel a sanyart;
S a kürtszótól rengett a csatasik:
Együtt s elől villogtak kardjaik,
Mig dőlt az oszlop, a sor átszakadt...
- Együtt nyugosznak most a föld alatt.
Ki látja oh nő! kínod éjjelét,
Mely napjaidra terhesűle: félt;
De bár arcod komoly, lépted szilárd:
Az éj, rémségivel, neked nem árt;
Ki ád ehez bátorságot s erőt?
Az ég, mely azzal felruház, betőlt!
Oh, áldassék az égi hatalom!
Melytől intézve van a habokon,
A szélvészben az a kis deszkaszál,
Min a szegény hajótört partra száll;
Az a csillag, mely fel-feltűnedez,
S az éjben a vándor vezére lesz!
Ki veszt sokat, mindent, mi drága itt:
Hitét ha őrzi, őrzi őt a hit;
Az átok elhal, tart az ima még,
Mig a föld ködös, - fenn derűlt az ég;
Siralmak völgyén, vad kietlen,
Hol ember nincs már, Isten megjelen.
Ne bánd, hogy a világgal nincs közöd,
Nem lépve át magányos küszöböd!
Melynek szentben, igazban nincs hite:
Gúnyos képét minek hozná ide?
Nem vagy magad, hisz itt vannak veled:
A köny, imádság, az emlékezet!
Oh nő, dicsőbb vendégeket ne várj!
Körödbe' van a három kedves árny!
A homlokon véres mirtusz ragyog,
Tettben, halálban halhatatlanok!
Nem érzed-é, hogy e bűvös közel,
Borús szivedre büszke fényt lövel?
Nem hallod-é? nyugodj meg, oh anyánk,
Annak nevében, kiért meghalánk!