A gyámoltalanok városa
szerző: Cholnoky Viktor
Be kell vallani, hogy az a felhőszakadás, amely múlt szerdán délután csinált vízözönt Budapesten, valóban nem volt közönséges méretű, nem volt csak olyan zivatar, aminőre Budapest rendes meteorológiai viszonyai között előre el lehet készülve az ember. Kivételes esemény volt ez, de azt hiszem, minden bölcs berendezkedésnek elsősorban kell számolni a kivételes lehetőségekkel is. Legalábbis kétségbeejtő szamár volna az a mérnök, aki az új hidat a feltehető teher maximumának a kétszeresére nem próbálja ki, mielőtt átadná a forgalomnak.
Ismétlem, minden okos berendezkedésnek a szélső eshetőségek beálltával is kell számolnia, és nem csupán a normális viszonyokat venni tekintetbe, hanem éppen az azon túl esőket is. Hiszen a normális viszonyok között majd csak eligazodunk mi magunk, hétköznapi polgárok is, arra éppen mi vagyunk berendezkedve, és azokkal szemben nincsen szükségünk sem intézményes, sem pedig berendezkedésbeli gyámolításokra. Itt legyen okosabb nálunk, akinek gondoskodni kell rólunk, és itt fungáljon minden intézményünk, a katonaságtól le egészen a konfliskocsis becsülettudásáig úgy, hogy valóban hasznát is láthatjuk.
Ezt a letagadhatatlan igazságú állításomat azonban Budapesten egyszerre csúffá tette múlt szerdán délután az alázuhanó víztömeg. Nem az elemek katasztrófája játszódott le itt, hanem rettenetes fekete szerdája Budapest berendezettségének. Nem elemi katasztrófa, intézmények katasztrófája volt ez, és még az ököritói tömeghalálban is többet lehet írni a pusztító tűz rovására mentségül az emberi hanyagságnak, mint ebben a vízözönben, ami hogy itt-ott - ha nem is olyan brutális mértékben, mint Ököritón - katasztrófaszerűvé nőtt, annak elsősorban nem az elem az oka, hanem az emberi hanyagságok.
Százezrekre rúg anyagiakban, de vesztett munkát és vesztett időt is számítva kétségtelenül több mint millióra az a kár, amit a felhőszakadás okozott. Nem a víz erejével, nem is a villámcsapás hatalmával, egyszerűen azért, mert egészen kicsinyes és egészen haszonleső okokból tehetetlenek voltunk vele szemben. Egy gyorsan érkezett nagyobb szabású zápor egyszerre bebizonyította, hogy Budapest a gyámoltalan emberek városa. Mert az szinte képtelenség, amit itt szerdán délután ki kellett állani a publikumnak. Az utca járókelői a víztömeg elől legelőbb is természetesen a kapuk alá menekültek, abban a reményben, hogy a májusi zivatar hamar véget ér. De ekkor megjelent Budapest kitűnő intézményei közül az első: a házmester, mint potentát. Ő már tudta, hogy ez nem futó zivatar, ez ellen védekezni kell az ősi fegyverrel, a seprűvel. Természetesen úgy, hogy a kapu alá tóduló vizet bele kell seperni egyenesen a szintén kapu alá csődült publikumba. Hogy valakit - asszonyokat, gyermekeket - előbb feleresszenek a lépcsőház biztosabb magaslataira, arról még csak beszélni sem lehet. És a publikum, a gyáva, gyámoltalan pesti publikum tűrte ezt, és ha visongatva is, rohant ki megint a felhőszakadásba.
Következett persze a roham a villamoskocsikra. És ekkor egy perc alatt nyilvánvaló lett a budapesti közlekedés teljes és tökéletes csődje. Ugyanazok a kocsik, amelyek napvilágos délutánon heringeshordóvá zsúfolva hordják ki a publikum tízezreit a budai hegyek közé, a jegyárakat pedig be az esti leszámolásra, most egyszerre megdöglöttek. Mert igazán szükség lett volna rájuk, mert nem lóversenyre, sem pedig a Zugligetbe akart menni a publikum, tehát végig a Rákóczi úton, a Múzeum körúton és másutt, a legforgalmasabb helyeken egyszerre sorba álltak, és nem mozdultak többé egy tapodtat sem odább. A rohanó víz ellepte a vágányuk galádul épített, szűk lefolyású aknáit, és a hajó, a sokat emlegetett elektromos hajó - amelyik rendes körülmények között a réses áram tűzijátékával pukkasztja a közönséget - most megcsúfolta a nevét, és egyszerűen belefulladt a vízbe.
Mi sem természetesebb, mint hogy ezt a finom kis technikai berendezést legelőször is a fiakkerek és a komfortáblik vették észre. Márhogy a kocsisaik. És a feléjük rohanó szerencsétlen ázott ürgék felé olyan képtelen, olyan mesés összegeket ordítottak már eleve, hogy azokon ijedtükben még a facsaróra vált ing is megszáradt. És itt egy jó tanácsot adhatok a tapasztaltabb budapestinek: csak az utolsó kétségbeesésben állj szóba az olyan bérkocsissal, aki nem ül a bakján, hanem áll, és úgy kergeti a lovát. Mert ez a helyzetváltozás annyit jelent, hogy a kocsis, felhasználva a szakadó esőt, elindult kalózkodásra - jön is most rendőr! -, nekivágott blindre az állomásáról az esőnek baleket fogni, de annyi fizikai sejtése már van, hogy az esővel úgy boldogul legjobban, ha mentül kisebb felületet nyújt a paskolásának. Az álló embert pedig kevesebb és gyorsabban aláfutó esőszál éri, mint az ülőt. De a kocsisnak ezt a hidrofizikai ismeretét te fizeted meg megint csak, gyáva és gyámoltalan budapesti publikum.
De ez még csak az utca képe. Hol vannak még az elöntött pincék és földszintes szegénylakások? Hirtelenében hatvan vagy hetven helyről jelentették a tűzoltóságnak, hogy baj van, úszunk, tessék segíteni. És erre kiderül, hogy a hatvan, uszkve hetven veszedelemmel szemben van a mi tűzoltóságunknak tizenöt tömlője és 3 egész és 14 századrész legénysége. A katonaság pedig dehogy ér rá. Nem azért fizeti őket a hadügyminiszter milliárdokkal, hogy itt a pincébe szorult vasalóleányokat húzkodják elő, hanem azért, hogy még a pionír is vagy a Cserebogárban verekedjék, vagy pedig készülődjék a dreadnoughttal való gyakorlatozásra. A tűzoltók tehát beteggé dolgozták magukat, a mentőknek egyszerre száz helyen kellene ott lenni, a rendőrség is talpon van, és máris elfog egy - végre nem gyámoltalan, hanem élelmes - polgártársat, aki tüstént beállít az elöntött pincéjű háziurakhoz, és ott harminc koronákat szed fel tőlük a tűzoltói segítségért...
És kudarcot vall itt minden, egyetlenegy nagyobb szabású záporral, vagy ha jobban tetszik, valóban felhőszakadással szemben. Mi lenne a gyámoltalanok e városában egy igazi katasztrófa esetén? Megfelel rá az ítéletidő egyetlen boldog embere, a tejkereskedő, aki kiáll a boltja elé, összedörzsöli a kezét, s vidáman konstatálja:
- Hullik az áldás!