Ugrás a tartalomhoz

A guillotine

A Wikiforrásból
A guillotine
szerző: Kosztolányi Dezső
Élet, 1909. január 17. [1]

       A guillotine hosszú pihentetés után újra működött Bethumben, és Emil Henry feje annak rendje és módja szerint belegurult a fűrészporos kosárba. Mi ezt itt távol, nyugodtan vagy borzongva, helyeslőleg vagy kárhoztatva, egyszerűen tudomásul vesszük. De ott, Franciaországban, egy delirizált tömeg őrjöngő harsogása kísérte a forradalmi szerszám működését. A guillotine még mindig nem az az ártalmatlan eszköz, aminek a világ hiszi. Lázak szunnyadnak benne. A forradalom manói, a gyilkolás véres és kaján játékkedve. A város a kivégzés éjjelén alig tudott aludni a nemzeti örömtől. Az anarchista ellenben, akinek virradó hajnalra meg kellett halnia, nyugodtan szendergett börtöne kemény vaságyán. Tánc dübörgött mindenütt. Zene sikoltozott. Az apák pedig kezüknél fogva vezették a kis franciákat, hogy örökké eszükben maradjon a nevezetes látványosság. Ki törődött a sápadt áldozattal? Estére tréfás kuplék, kegyetlen versikék csúfolták ki a kabarék színpadán. Mi ezt, természetesen, nem tudjuk megérteni. Csak a franciák. Egy atavisztikus ösztön ébredt föl bennük. A halál oly nagyszerű és fekete mulatság. Lehull a fejünk, és mindennek vége. A finom, artisztikus és biztosan ölő guillotine-ban pedig a nemzeti temperamentum láza muzsikál. Nem akasztófakötél ez. Nem hóhérbárd. Még az amerikaiak villamosszékéhez sem hasonlít. Inkább egy finoman rezonáló hangszer, melyben minden francia hagyomány és gloire benne van. Vérünk pirosan fröccsen szét, haló szavunkat elkapja a szél, s a többi a nézők dolga. A halál, a gyász, a baromságig eldurvult kegyetlenség pedig csak egy farsangi komédia.