A grófi kastély
szerző: Gyóni Géza
Lilaruháju orgonabokrok
Takarják fázó, rozoga testét.
Ilyen rikitó lilaruhában
Szinte komikus már az öregség,
Ez a szomoru, ráncos öregség.
Igy tavaszonta madarak, pillék
Ha megpihennek bokraiban,
Igy tavaszonta a vén kastélyba
Egy darab élet-álom suhan.
Ráncos szemhéján, redős ablakán
Száz cérnavékony sugár ficánkol.
S ahogy az egér végigfut rajta,
Akkord csendül ki a zongorából,
Vén, ottfelejtett, rossz zongorából.
A sok pókhálós, álmodó termen
A zongorahang hogy átrepül:
Megmozdulnak a lilaszín bokrok,
S a régi kastély ünnepet ül.
...Muzsikás, édes, mámoros este.
Nehéz csillárok ragyogva égnek.
Cifra libérjás tár kapuszárnyat
Hatalmas urnak, gazdag vendégnek,
Hatlovas urnak, fényes vendégnek.
Bókol a vendég, bókol a gazda.
Boglárok, láncok fénye csodás.
S virágos erkély homályos mélyén
Rázendül halkan a palotás...
Lágy parfümillat halk, puha szárnya
Suttogó, édes beszédet ringat.
Szőke komteszek selyemcsipkével
Tompítják fényét gyöngyvállaiknak,
Vakitó fényét gyöngyvállaiknak.
Muzsikás, édes, mámoros éjjel
Összekacagnak vertezüst kupák ─
S a zenés termen halk csendüléssel
Lánynevetés nesze surranik át.
Most tánclépésben, nesztelen, szépen
A kis gróf szőke komteszt visz táncba.
Nehéz csillárok fehér sugára
Beléfonódik szőke hajába,
Nagy, diadémos szőke hajába...
Komoly lorgnettek bólintva nézik,
Míg elsuhannak a függönyön át...
És csókzenére kelnek a parkban
Tóparton alvó petuniák.
Muzsika halkul... szél kel a parkbul...
Nini, a csillárt már oltogatják.
Pedig én éppen most köszönnék be.
(A poétát itt csak jól fogadnák!
A poétát itt mindig fogadták.)
És már belépek és már köszöntöm
A ház urát... s mi kezemhez ér,
Telt kupa helyt csak porlepett lim-lom
S a zongorában fut az egér.
Pókhálós, hámlott, repedt falakról
Szomorún néz rám sok törött ablak.
Még legjobban járt, amelyik régen
Magaszántából maradt meg ─ vaknak,
Magaszántából megmaradt ─ vaknak.
Az tán nem látta, hogy lettél vidám,
Kacér kastélyból egértanya -
S hogy nem maradt a régi pompából
Csak ez a tavaszi lilaruha...
Hej, uj század jött. Harcos, acélos,
Bátor szemében gúny, nem alázat.
És nőni kezdtek - lásd, hogy megnőttek
A faluvégi bús bogárházak,
A faluvégi rongy bogárházak!
A robotos nép átlépett rajtad,
A kis gróf is, lásd, ekét fogott...
S csak ő sirat, ha emlékezőben
Végigsimítja vén homlokod.
Aludj, aludj hát. Lilaruhában
Az orgonáid jól betakarnak.
És nő fölötted, el is temet már
Puha palástja regés avarnak,
Rokokós, édes regés avarnak.
A munkás fecskék új fészket raknak,
S ha megpihenni rád száll olyik,
Nem ébreszt már fel; sem a poéta,
Ki küszöbödön álmodozik.