A gróf és a kisasszonyai
szerző: Thury Zoltán
A falunak mindössze egy utczája volt. Egy-egy rés belefolyt még jobbról-balról a mezőkből a mint a folyóba a patak, hanem azok el is vesztek a vetésben, meg a füben, mintha megette volna őket a zöld. Künn, a falun kivül, kusza ösvények szelték át egy-egy gorombán leásott faderékban a patakot s összekerültek valamennyien abba a pocsolyás, megyebeli igéretekkel hitegetett nyomdékba, a mi a vasuti állomáshoz vezetett. Jobbra és balra a falu két végéből városokba vitt az országut. Vásár akad mindakettőben s ezeken a piaczokon került eladásra a sok kis betegforma tehén, juh és rideg disznó, a miből a sok szegény ember kihuzta a telet. Mert rossz vidék ez. Nem igen terem s a mi föld megfizeti a gondot, meg a munkát, az nem a paraszté.
Fönn, a falu végén lakott a gróf. Derék, szép szál nagy ur, a ki egy nagy csontos lovon szokott kijárni a határba, s bár vén ember volt már, mindig friss virágot hordott a kabátja hajtókájára tüzve. Magának nem igen sok földje volt, talán négy-ötszáz hold s annak is legalább fele olyan erdő, a mit meg se lehetett közelíteni, a miben addig él a fa, a mig ki nem dül magától. Egy nagyobb birtokot is bérelt azonban, valami ezer holdast, a mit az árvaszék adott ki, mivelhogy kiskoru gyerekekre maradt örökségképpen. Ez aztán hozott valamicske hasznot. Ősz táján négy-öt napig akadt dolga a rossz cséplőgépnek a gróf szérüskertjében.
Négy nagy leánya is volt a grófnak. A legkisebb is husz éves már, a legnagyobb pedig közel a harminczhoz. Nem illenék ezt tudni, de meglátszott rajtok, igen-igen meglátszott. Ez a legidősebb például egészen olyan volt, mint a társalkodó kisasszony. Ha egy kocsin ültek, alig lehetett tudni, hogy melyik egyik, melyik a másik. Pedig hát az ilyen társalkodó kisasszonyok nem igen határozzák rá magukat a hivatásukra addig, mig valami egyéb kilátásuk is lehet a boldogulásra. A leányok azonban minden baj daczára se látszottak boldogtalanoknak. A szegénységgel nem tüntettek, a mi azt jelentette volna, hogy napról-napra vénülve, belesavanyodnak az életbe és nem csináltak nagy dolgot abból a méltóságból, a mi nekik hozzáillendő vagyon nélkül jutott ki. Egyszerüen csak megmaradtak magukban. Nem jártak sehova. Nem fogadtak senkit. Négy kis olcsó lovacskájuk volt. Négy hosszu sörényü, nagy fejü lovacska, valami mokányszármazásu állatkák, a melyek hüségesen szolgálták a kisasszonyokat nyereg alatt is, meg a kocsi előtt is. Különben egyszerüen, olcsón öltözködtek, rendesen egyforma ruhába, a mihez azonban a legöregebb kisasszony még valami öreges gallért vagy fekete csipkét is megengedett magának. Azt mondta, hogy kinőtt már a csirkék közül s erre szomoruan mosolyogtak össze a csirkék.
A másik ur - eltekintve az oláh pópától, meg a tanítótól, a kik nem igen jönnek urszámba - bizonyos Szohács Bertalan nevezetü ember volt. A falu közepén lakott, nagy udvar közepén, földszintes régi udvarházban, a minek egy részéhez örökség utján jutott. A többi örököst kifizette készpénzzel. Azután fölemeltette egy kicsit a ház födelét, nagyobb ablakokat vágatott bele, csinos, tornyos verandát ragasztott hozzá s beköltözött a birtokba. Ez a rész volt a határ legértékesebb része. Egy darabban háromszáz hold sarlós gabona, a mit a kert végétől kezdve szép nagy darab lankáson lengetett meg a szél zölden, aztán lomhábban, a mint sulyt kapott a kalász s végül alig-alig tudott hullámot verni rajta. Szohács urnak nagy pajtái voltak lenn a másik udvarban, hatalmas ökrökkel tele, aztán meg külön, másfelé gyönyörü tehenészete, a miből kétfelé indult el minden reggel a tejes kocsi, be a városokba s gyönyörü lovai. Ő maga egy kis fürge pejkanczán lovagolt s ha szükség volt rá, hat-hét régi fogatot tudott előállítani. Például a multkoriban is, a mikor erre járt a főispán.
Neki is lányai voltak, de csak kettő. Fiatalok, csinosak.
A két ház csak ugy lopva érdeklődött egymás iránt. A cselédek hordtak ide-oda egy kis pletykát, a mit mohón hallgattak ki itt is, ott is a kisasszonyok, de aztán ezen kivül semmi se történt, a mi közelebb vitte volna egymáshoz a két elemet. Tagadhatatlan, hogy a kastélybeliek még tartózkodóbbak voltak, mint a Szohács-lányok. Ezek bizony utána néztek a négy kis mokány lónak, ha elporoszkáltak a ház előtt a kisasszonyokkal s csendes odaadással suttogták: - a grófkisasszonyok. S ha egymagában jött a nagy sovány ló, a hátán a gróffal, hosszu pilláik alól félve néztek föl s tiszteletteljesen konstatálták, hogy: - a gróf, a bizony, a gróf ment végig az utczán. Csodálatosképpen ezekben a gyerekekben, Szohács urnak, a hajdani boltosnak a leányaiban nem fejlődött ki a gazdag polgár henczegése a szegény mágnással szemben. Megmaradtak zselléreknek a maguk jó módjában s hallgatagon elismerték, hogy a faluban a gróf az igazi uraság, ők éppen csak hogy szintén ott laknak és hát nekik is van földjük és ők is tartanak lovat. S az a vágy se ébredt föl bennök, hogy közeledjenek a kastélyhoz. Csöndes, józan megelégedésben éltek s megelégedten a csendes bámulattal a nagy szürke és a kis mokány lovacskákkal szemben és se a lovakon, se a gazdán, se a kisasszonyokon nem vették észre az olcsóságot, meg a szegénységet.
Közben a grófot egy csomó szerencsétlenség érte. Egy éjjel négy ökrét taposta el a vonat. A fiu, a ki vigyázott reájuk, elaludt, a bakter elfelejtette lebocsájtani a póznát s a barom rászaladt a sínekre. Egész csomó birkája hullott el valami gyilkos nyavalyában, a mi egy-két nap alatt végezett velük s hogy be legyen tetőzve a baj, egyszerre két leánya betegedett meg tifuszban. A két városból orvosok jöttek, aztán a vonattal tanár is érkezett s a hogy a gróf kifelé ment a földekre, mindig inkább előre esett derékban. Meggörnyesztette, összetörte a sok baj, a miből kijutott neki eddig is bőségesen, de nem ilyen egyszerre. Akkortájban történt, hogy a megyegyülésen összeszólalkozott Szohács urral. Valami bizalomról volt szó, a mit Szohács ur nem volt hajlandó megszavazni s mig a gróf ideges kapkodással erősítette a maga igazát, a nyakas polgár szárazon, röviden fejtette ki az álláspontját a kérdésben s kijelentette, hogy nem járul hozzá az inditványhoz. Valami megható egyszerüség volt azonban ebben az emberben. Tiszteletteljesen, csaknem meghódolással hajolt meg a gróf előtt s a hányszor kimondta a nevét, mintha gondolatban mindig megemelte volna a kalapját is. A polgár önérzetével egyesült benne a méltóság előtti meghódolás is. Nem a munkás embert, sem a derék embert tisztelte abban a másikban, aki a kastélyban lakott, hanem a grófot. És nem szégyenlette magát e miatt. Természetesnek vette. Ennek ugy kell lenni. Azzal se bolondította magát, hogy valami nagyon magas szinvonalon állana a gondolkozása. Dehogy. Azt mondta, hogy közönséges ember és hogy ugy is gondolkozik. S ennek is igy kell lenni. A boltos miért henczegjen, ha már megszedte magát. S csöndes nyugalomban ment le a vármegyeház lépcsőin s beleült egy kis sárga kocsiba, a mibe gyönyörü pejlovak voltak befogva. S békétlenkedett azon, hogy a feleuton elröpültek a lovai a gróf kocsija mellett. Azt mormogta magában:
- Ez már mégse illik.
Hát rápislantott, azt szerette volna látni, hogy vajjon nem haragszik-e a gróf? Ugy látszott, hogy nem haragudott. Összegubbaszkodva ült az ülésen, szomoru volt az arcza s fénytelen szemei a szürke pillák árnyékában semerre se néztek.
Talán két hétre rá történt meg az a hallatlan eset, hogy a nagy szürke ló a gróffal befordult a Szohácsék kapuján. Senki se volt kéznél, hát maga a gróf kötötte meg az állatot egy fához a kapu mellett s lassu lépésekben megindult a veranda felé. Látszott rajta, hogy erőszakosan egyenesedik ki, a mennyire csak tehette s mosolyogva köszönt az egyik kisasszonynak, a ki elébe szaladt.
- Az édesapját keresem. Itthon van Szohács úr?
- Itthon, méltóságos uram. Méltóztassék csak bejönni. Erre. Foglaljon helyet. Mindjárt előhivom a szérüről.
Pár percz mulva már bejött Szohács ur. Előbb künn egy kicsit rendbehozták. Az arczán meglátszott, hogy frissen mosakodott s gondosan kétfelé volt fésülve a ritkás, őszes haja. Ő is letelepedett a gróffal szemben s a mikor látta, hogy az zavarban van, türelmesen várt.
- Komoly ügyben jöttem önhöz, Szohács ur. Kérem, hallgassa meg s aztán mondja meg, hogy igen-e, vagy nem. Nem kérem, hogy megindokolja a válaszát, aminthogy én sem mondom el azt a sok miértet, a miért idáig jutott a dolog. Egy részét amugy is tudja. Arról van szó, hogy már három éve nem tudtam megfizetni az árendát a bérelt birtokért. Egy ideig legalább a kamatokat behordtam az árvaszékhez, hát vártak. Most azonban már arra sem vagyok képes. Ez az utolsó esztendő egészen tönkre tett. Bepöröltek tehát, természetesen meg is nyerték a pört s lefoglalták az én birtokomat. Tizenhétezer és párszáz forint a hátralék és a jövő hét szombatján lesz a liczitáczió. Egy ajánlattal jöttem önhöz.
Szohács ur szögletesen hajolt meg s azt mondta:
- Méltóztassék.
- Arra kérem, hogyha nem ellenkezik ez a számításaival és hogyha olyan befektetésnek találja ezt, a mi kifizeti magát, vegye meg a birtokot - s aztán hagyjon benne engem bérlőnek. Nagyon megszoktam azt a házat s a leányaim is. Most is kettő, Agatha és Zsófia grófnő, a ki beteg volt, mindakettő folyton a házzal bajoskodott lázában. Hogy azt itt kell hagyni. Pedig hát régi, kényelmetlen ház, de hát benne lakunk, a mióta élünk. Ez az egyetlen mód van arra, hogy benne maradjunk. A bérösszeget megállapítanók azután. A legutóbbi tiz esztendő termését ha alapul vesszük, kihozhatjuk belőle azt a kamatot, a mire az uj tulajdonos jogosan igényt tarthat. Én meg összehuzom majd magam még alaposabban. A lányok se nagy igényüek... kiteremtjük majd valahogy belőle az árendát és mi is megélünk.
Szohács ur elfordult, mert iszonyu szorongást érzett a mellében. Köny gyült a szemeibe s érezte, hogy nagy bántalom lenne ennek az összetört embernek az, ha észreveszi, hogy megsajnálták a szomoru sorsát. Olyan nagy lett a pauza, hogy a gróf kissé türelmetlenül sürgette a választ.
- Nos, kérem, mondjon valamit.
Szohács ur intett a kezével, hogy mindjárt s párszor keresztül ment a szobán, mig meggondolta a dolgot. Aztán megállott a széke mögött s egyszerü nyugalommal felelt:
- Ha fiam volna, azt mondanám, hogy nem tehetek a dologban semmit, méltóságos ur. Ha a gróf urnak volna fia, akkor is ez lenne a válaszom. A szivességnek ebben az esetben olyan lenne a külső formája, hogy meggyanusíthatnának engem is és méltóságodat is. Azt mondhatnák, hogy az én fajtám rangot akar, a gróf uré pedig pénzt. Hanem csupa leányunk van, akik soha össze nem házasodhatnak. Hát kérem szépen, én meg magammal nem viszem a pénzemet a sírba. Meg nem veszem a birtokát, gróf ur, hanem odakölcsönzöm azt a summát, a mivel kifizetheti a terheket. Ilyenformán én mégis elhelyeztem a pénzem és méltóságod is a magáéban gazdálkodik. Fogadja el igy a segítségemet méltóságod.
- És hogyan fizessek?
- Azt majd irásba foglaljuk.
A gróf gondba borult arcza lassan-lassan fölengedett s keményen megszorította egymás kezét a két ember.
Másnap a maga rendes idejében ujra végigment a nagy szürke a falun. A kis Szohács-lányok a ribizkebokrok közül bámultak utána. Délután meg a kisasszonyok kocsiztak ki. A két lábbadozó hátul ült. Fonnyadt, lesoványodott arczukbol kivilágítottak a nagy kék szemek. A kis polgárlánykák mosolygó megindulással néztek össze.
- Meggyógyultak, - mondta az egyik.
- Hála Istennek. Most már ujra együtt vannak, mind a négy kisasszony.
S félénk, szerény érdeklődéssel bámultak utánuk, mig csak el nem nyelte a kocsit a por.