A gonosz fiú
Ivan Ivanovics Lapkin, egy kellemes külsejű fiatalember, és Anna Szemjonovna Zamblickaja, egy fitos orrú fiatal leányka, lefelé haladtak a meredek parton, és leültek egy padra. A pad fiatal füzesben, sűrű bokrok között állott, közvetlenül a víz mellett. Remek helyecske! Távol a világ szemétől, ahol egyedül csak a halak és a vízszínen villámszerűen cikázó vízipókok látják az embert. A fiatalok horoggal, zsákkal, egy kukacokat tartalmazó dobozzal és egyéb horgászszerszámokkal voltak felszerelve.
– Csakhogy végre egyedül vagyunk – kezdte Lapkin, miután körülnézett. – Sok mondanivalóm van, Anna Szemjonovna. . . nagyon sok. . . Mikor először megláttam. . . Magánál már pedzi. . . Akkor értettem meg, hogy mi is az én életem célja, akkor fogtam fel, ki az én bálványom, ki az, akinek egész becsületes, dolgos életemet szentelnem kell. . . Alighanem nagy hal harapja a horgot. . . Amikor legelőször megpillantottam magát, mindjárt megszerettem, szenvedélyesen megszerettem! Várjon még a kihúzással, hadd harapja jobban... Mondja meg nekem, kérve kérem, mondja meg nekem, számíthatok-e – nem a rokonszenvére, nem! – erre nem vagyok érdemes, erre még csak gondolni sem merek –, de számíthatok-e legalább arra. . . Rántsa ki!
Anna Szemjonovna felemelte horgászbotját, kirántotta a vízből és felkiáltott. Egy zöld-ezüst halacska ficánkolt horgán a levegőben.
– Istenem, sügér! Ó, ó, ó. Hamar! Elszabadult!
A sügér elszabadult a horogról, s a füvön vergődve igyekezett éltető eleme felé, és végül zsupsz, visszapottyant a vízbe!
Lapkin a sügér utáni hajszában, a halacska helyett valahogyan véletlenül Anna Szemjonovna kezét ragadta meg, és hogy, hogy nem, ajkához szorította. . . A leányka elhúzta a kezét, de már késő volt; ajkuk véletlen csókban olvadt össze. Igen, mindez valahogyan véletlenül történt. A csókot azután másik követte, eskük, ígéretek. . . Boldog pillanatok! Egyébként földi életünkben nincs teljes boldogság. A boldogság rendesen magában hordja a méreg csíráit – vagy pedig kívülről mérgezi meg valami. Így volt ez alkalommal is. Miközben a fiatalok csókolóztak, egyszerre csak nevetés csattant fel. A folyóra pillantottak és megdermedtek; derékig a vízben egy fiú állott. Anna Szemjonovna gimnazista öccse, Kolja volt. A vízben állva a fiatalokra bámult, és kajánul mosolygott.
– Á-á-á... csókolóztok... Ez igen!... No, majd megmondom anyácskának.
– Remélem, hogy mint becsületes ember. . . – mormogta Lapkin, s közben elpirult. – A leselkedés aljas dolog, a pletykázás pedig alávaló és ocsmány szokás. . . Feltételezem, hogy mint becsületes és nemes lelkű ifjú...
– Adjon egy rubelt, akkor nem mondom meg! – szólt a nemes lelkű ifjú. – Különben megmondom.
Lapkin kivette zsebéből a rubelt, és odaadta Koljának. Ez vizes markába szorítva a pénzt, füttyentett egyet és elúszott. S a fiatalok ez alkalommal nem folytatták a csókolózást.
Másnap Lapkin festékkészletet és egy labdát hozott Koljának a városból, nővére pedig valamennyi orvosságos dobozkáját neki ajándékozta. Később oda kellett adnia kutyafejes kézelőgombjait is. A gonosz fiúnak mindez szemmel láthatóan rendkívül tetszett, és hogy még több haszna legyen a dologból, elkezdte őket szemmel tartani. Mindenütt felbukkant, amerre csak Lapkin és Anna Szemjonovna járt.
– Gazember! – csikorgatta fogát Lapkin. – Milyen kicsi és máris mekkora gazember! Mi lesz belőle később?
Kolja egész júniusban üldözte a szegény szerelmeseket. Fenyegetőzött, megleste őket, és ajándékokat követelt tőlük. Végül is minden kevés volt neki, és most már holmi zsebórára célozgatott.
Mit volt mit tenni, a zsebórát is megígérték.
Egyszer ebédnél, amikor feltálalták a süteményt, Kolja hirtelen felkacagott, s Lapkinra kacsintva megkérdezte:
– Megmondjam? Mi?
Lapkin fülig elvörösödött, és a sütemény helyett a szalvétát kezdte rágni. Anna Szemjonovna felugrott az asztaltól, és kiszaladt a szomszéd szobába.
Így ment ez egészen augusztus végéig, addig, míg Lapkin végre megkérte Anna Szemjonovna kezét. Ó, micsoda boldog nap volt ez! Miután Lapkin a menyasszony szüleivel beszélt, és megkapta beleegyezésüket, nyomban lerohant a kertbe, hogy megkeresse Kolját. Amikor megtalálta, csaknem könnyekre fakadt elragadtatásában, és fülénél fogva megragadta a gonosz fiút. Anna Szemjonovna is utánaszaladt, szintén Kolját keresve. Ő meg a másik fülét ragadta meg. Látni kellett volna, mekkora öröm sugárzott a szerelmesek arcáról, amikor Kolja sírva könyörögni kezdett:
– Édeseim, drága galambocskáim, soha, soha többé, jaj, jaj, bocsássatok meg!
Azután mindketten bevallották, hogy szerelmük egész ideje alatt egyetlenegyszer sem éreztek olyan örömöt, olyan elragadtatott boldogságot, mint abban a pillanatban, amikor megcibálták a gonosz fiú fülét.