A lap feldolgozottságának foka

A gondolkodók

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A gondolkodók
szerző: Kaffka Margit

       Két diák egyformán tüzes fantáziájú, egyformán eszes, gőgös mind a kettő. Fiatalok, magukban állók, önmagukban bizakodók és szépek. Az egyik fiú volt, a másik leány – és egyszer találkoztak.

 

       A leány most került fel Pestre: Nem ismert még az életből semmit, csak a könyveit: Gyermekkorában olyan sokszor mondták neki: „Csúnya vagy!" – hogy később, amikor már egyebet mondtak, nem hitte el. Szomorú dolgokat látott kezdettől fogva, és félt mindentől, ami vidám és jóleső. Az megbosszulja magát mindig. Csak a könyvékről tudta, hogy változatlanok, hűségesek és megbízhatók: Még azt is szerette bennük, hogy nagyképűsködők egy kicsit.

       A fiú már sok éve tanult itt fenn – és nemcsak a könyvekből. Győzte az egész életet – néha olyan szertelen rohanással és olyan elágazó utakon; hogy az szinte betegség volt már. Szegény ördög volt, és nem sokat ért rá megpihenvén gondolkozni – csak valami mélységes megdöbbenésre emlékezett, amely elfogta mindig, valahányszor hatalmas küszködés árán egyszerre elérte, amit akart – valahol –, a kártyaasztal mellett, a vívóteremben, asszonynál vagy a géptervek sokrétű figurái között.

– Meg kell találniuk egymást – mondotta egy asszony, egy nyájas, szende fiatalasszony, aki nőtestvére volt a fiúnak. Így hát egy napos tavaszi délelőttön találkoztak.

 

       A fiú evezősversenyről jött éppen – a leány a templomban járt. Budán valami ismeretlen kis templomban akart imádkozni, mert babonás hittel így foganatos.

       Azért ment, hogy megköszönje az égnek a különös kegyét, hogy ide is feljöhetett, és sokat tanulhat majd, és hogy nem lesz olyan boldog talán, mint a családjában a többi asszonyok, akik nagyon szerettek, aztán férjhez mentek – vagy akik férjhez mentek, mielőtt szerettek volna.

– Ide fog ma jönni valaki – mondta Iza mama, a húszesztendős, szelíd, kicsi asszony, amikor átölelte. – Sokat fogtok együtt bölcselkedni, szinte látom.

       Az Iza mama szalonja még új volt, friss, virágos, fiatalos. A széles, nyitott ablak rózsás függönyeit felduzzasztotta a tréfás tavaszi szél – és lenn az utcán, a puhán robogó fogatok csillogásán ujjongva, kacagva futkosott a napfény.

       Iza mama egy rózsaszínű bébét mulattatott, és borzasan hempergett mellette a szőnyegen.

       Így találkoztak.

       A leány gyanakvó ellenszenvvel – szinte félszegen nyújtott kezet –, a fiú megnézte jól, tetőtől talpig – és mosolygott.

És találkoztak azontúl nagyon gyakran, véletlenül szinte mindennap.

 
Érdekes leány – furcsa – mondta az asszonyhúgának a fiú, Péter. – Okos, mint egy asszony, és naiv, mint egy gyerek. Furcsa.

       Nagyon eszes fiú, gondolta Magda, a leány néha, amíg otthon előkereste a könyveit. Okos, és ami fő – nem veszedelmes. Lehet vele beszélni affektálás nélkül. Azt hiszem, már észrevette, hogy nekem nem kell udvarolni, mint a többieknek.

 
Pedig ezt még akkor nem vette észre a fiú.

       Világos, gondolta – hogy itt egy kis szerelemnek kellene jönnie. Csinos, elegáns kis flörtnek, amit okosan lehet csinálni, és épp a kellő időben befejezni. Soha nem volt ennél kínálkozóbb helyzet.

       És így vélekedtek mások is. Izácska meg a férje meg mind a nénik, akik odajártak uzsonnázni. Kérdezősködött a Baba is, dúdolva halkan a csipkepárnái közt, a maga nyelvén: – Igaz-e? Hát igaz?

       Magda kiemelte, az ölébe ültette – Péter fölé hajolt, és összerebbent a hajuk.

       Világos, hogy így kellett volna folytatniok, hogy végezhessék valami enyhe könnypermeteggel, leánycsalódás borús kis álmával, ahogy szokás. Most mindjárt el kellett volna pirulni a leánynak fülig.

       Nem pirult el. Felállt, elsimította a haját, és míg a tükörbe nézett, azt mondta: ohó! Azért sem!

       Péter elnézte a hűvös szemű, délceg leányt, és olyan érzéssel, amiben csodálkozó öröm is volt, mondotta magában:

– Hátha ez más! Ha nem olyan, mint a többi?

 

       És mégis – csupa szokásból talán, a rendes módszerét próbálgatta. Egyet a sablonok közül, amiket ő maga unt már legjobban.

       Ez leány – nobilis, jó – tehát nagy gyönyörűsége telhetik a térítőmissziókban.

       És szörnyű elvetemültséget fogott magára. De mennyire csodálkozott és gyönyörködött; amikor nem látott a leányon meglepetést, elszörnyülködést. Magda bólintott, szó nélkül, megegyezően, mintha mindez így volna rendjén. Asszonyokról beszélt és minden egyébről. A leány megint bólintott; egyszerűen, nyugodtan, mint aki mindent megért.

       Ez tettetés volt pedig. Hisz csupa újságokat hallott, vagy egész másképpen sejtette az ilyen dolgokat azelőtt. De érettnek, tudatosnak akart látszani, és rövid idő múlva ilyen is lett. Utóbb már maga is mondott véleményt kétes jelentésű dolgokról, de közben úgy kikerülve a maga nyakig begombolt, fekete ruhás alakját, hogy így csinálva, szinte kacérságszámba ment a dolog. A másik ilyenkor vigyázva túlozta az udvariasságot, mert k ö z ö n s é g e s e n a nem így s z o k t á k . Rendszerint tiszteletlenséggel válaszolnak az ilyenekre a férfiak.

       Nem szeretem – gondolta egy este a férfi –, de nem bánnám, ha mindig itt járna-kelne a szobámban a puha lépéseivel, ha egyedül vagyok. Nem izgat, nem nyugtalanít – világos –, csak szeretném, ha mindig itt teremne, mikor valami mondanivalóm van. Szembe ülve velem összekulcsolná a fehér kezét, és hallgatna; mert olyan szépen tud hallgatni, kérdezni az okos szemével. A közelében új, érdekes gondolataim támadnak.

       Most már igazán nincs mitől félni – gondolta a leány is –, Iza most tévedett. Mi sohasem leszünk szerelmesek. Ah, ehhez már nagyon is jól ismerjük egymást.

 
       Volt úgy, hogy az utcán is találkoztak. Ha fáradtan, cél nélkül bódorgott a leány – honnét, honnét nem –, egyszer csak előtte terem a fiú. „Most jön velem – viszem!”

       A leány megy utána – elnéző, gúnyos kis mosollyal. „Ha szabódnám, azt hinné, jelent valamit.” És mennek furcsa, kanyargós utcákon, a leány azt hiszi, már eltévedtek. Ezen bolond, gyerekes jókedvük támad – és kacagva érnek egyszer csak az Iza lakása elé. Ott a fiú sarkon fordul, és hirtelen magára hagyja a leányt. Egy fél óra múlva mégis visszakerül.

– Hol járt?

– Sehol! Haza akartam menni, de itt mégis jobb.

       Március-idő van még, és korán elfekszik az alkony. Izát olyankor az anyósa oktatja odaát – őrájuk a Baba vigyáz a rózsavirágos, pici szobában.

 

       Mégis szomorúak, fájósak voltak soká az ilyen alkonyatok. Egymás mellett ültek az ablaknál, de a leány kinézett az utcára, az ormótlan, nagy bérházakra, amiknek cirádái közt megül a köd.

– Nem értem! – tört ki a férfi. – Nem tudom, mit akar az életével voltaképpen. Azt hiszi – mert olyan magasra helyezkedik az önhittségében, mint egy kőbálvány –, hogy igazán megkövesül majd? Jön az élet forró, eleven hulláma, és halomra dönti az elméleteit. Ne higgye, hogy megállhat ellene. Az elsőnek hiszi magát az istenkísértők között? – Dehogy! Megpróbálták százezren már, és rajtavesztett mind. Hogy fogok nevetni rajt’ – amikor mégis nagyon szerelmes lesz.

– Nem fogná megtudni senki!

– Nézze! Tegyük fel, hogy végigcsinálná az életét így – bár a családja tradíciói beh mások! Egyszer elmondták a nagymamája történetét. Milyen szép és igaz! De mondjuk, hogy maga következetes: Mit ér el vele? A szenvedély továbbra is éltetni és pusztítani fog a világon – és maga egyszer csak meghal – mint a nőegylet alelnöknője – tisztes hosszú élet után – aminek sohasem ismerte a zivataros teljességét. Meghal, és nem élt egy napot sem.

– Tudom – mondta a leány és egyre kinézett. – Tudom – hogy az mindegy – egészen. Azt hiszi, jobb a másik? Hagyni, hogy dobáljon valami őrült önkívület – messze végletek közt –, folyton szomjúhozni és soha el nem érni valamit – ami nincs is. Kifáradni holtra és elveszíteni még annak a hitnek finom gyönyörűségét is, hogy hátha lett volna valami? Egy édes titka számomra az életnek, amit nem kerestem meg. Egy függöny, amit szabad akaratból nem lebbentettem félre.

– És azt hiszi, a tudományoknak szükségük van egy szőke leány fejére, hogy életben maradjanak?

– Nekem van rájuk szükségem: De én Istenem! Talán a nagykerekű gépeknek van szükségük éppen egy ilyen akaratos fiúra – aki e g y m a g a tud éppen elbánni velük? Még ha ki is talál a számukra valamit – egy csavart, egy forgót –, azt hiszi, nem jött volna rá valaki más? Persze, különös fontossága tudatával fog meghalni – uram?

– Egyformán fogunk meghalni. Maga talán úgy, mint egy búbos galamb – én olyanformán, mint egy jó nevelésű vizsla. Egyéb különbség alig lesz köztünk.

 
       Veszekedtek – csúfolódtak. Meggyötörték egymást elméletekkel, cinikus és mégis költői ötleteket kacagtak bele egymás szentségeibe, letépdesték a lelkükről az illúziókat, Hogy ú g y lássa a másik, csúf karikatúrában. Rosszak, léhák akartak lenni mindenáron – és már úgy fájt nekik, és érezték, hogy egyszer csak rohamosan fel fog oldódni mind a sok erőszak. Úgy történt.

       Együtt mentek haza egy estén, és a leány lakása jó messzire volt. A gázlámpák fehér világa babonásan megtompult, szétmállott az esős, tavaszi estében, a finom, párás légben.

       Péter eldobta a szivarját messze – és apró tűzszikrák pattantak szét a nedves aszfalton. Lassan mentek egymás mellett – és beszéltek most egyszer, először úgy, ahogy jólesett nekik. A férfi mondta:

– Imádom az estét – ahogy a reggeleket gyűlölöm. Ha látná ezeket az utcákat hajnalban – a fáradt pincéreket, az álmos pékeket, a sáros leányokat! Milyen kongó, üres fővel ébred a világ a kelletlen munkára. Nem érdemes otthagyni azért a zsongó semmit – kimerült agyvelők tompa zsibbadtságát. Mondja, nem érzi az estét? Éber vagyok, mint soha máskor – talán nem is egy, de száz ember életét élem, vagy sok új ismeretlen érzékem támad egyszerre. Azt hiszem, külön idegszálam van minden vibráló érzéshez, és külön ismerem mindeniket. Ha csupa élenyt lélegzenénk, akkor lehetne ilyen emésztő, lázas, édes életünk. Imádom az élet hatalmas, ijesztő hullámait a halántékom körül – a képtelen gondolatokat, amiket valószínűvé tesz az este. Mondja, nem ismeri? Igazán?

 

– Félek – súgta a leány. – A gyermekkorom estéire kell emlékeznem. Hétéves voltam – szomorú, vézna kisleány –, és mindent megértettem, amit a nagyok beszéltek. Emlékszem a nagyapám szigorú, kemény arcára – az ősz szakállára, és hallom, amint káromkodik a tornácon, és végigver az ostorával a kutyán. Mi benn összesimulunk az anyámmal, és nem merünk szólni, amikor bejön. Emlékszem a gyér világosságú tanyai szobára – a fuldokló csendre, amiben nyitott szemmel tépelődöm egy sarokban: „Hátha álom mindez – az anyám, én a – kutya is álom. De nem lehet felébredni!” Azt hiszem, beteg voltam, hogy ilyen gondolatok gyötörtek. Noha borús, szeles estéken szökve mentünk el anyámmal – a szérűkön át, a nádas felé. A vércsét hallottuk vijjogni fenn, vagy sűrű, pernyés füstöt dobált az arcunkba a szél – ha valami tanyaház vagy falu égett a távolban. Anyám úgy húzott magával. A láp szélén, a csárda mellett állt a kocsija annak, aki második férje lett. Mindig velük voltam, és értettem, amit mondtak. De milyen szomorú volt minden. Alig mosolyogtak. – nehéz, komoly szókat mondtak – a végzetről, a halálról, a szakításról. Úgy fáztam. Nagyapám még komorabb volt otthon, és az anyám sírt, mikor lefektetett. Lássa – ilyennek tudom én a szerelmet. És később is voltak esték, hosszúk, rémesek – mikor már férjnél volt az anyám megint – és mégis egyedül ült velem –, komoran, sápadtan öltögetett kicsi gyerekruhát, és felzokogott.

– Talán igaza van – mondotta a férfi, és megdöbbentő komoly volt az arca. – Az ember sohase azt kereste, amit elér, és mindig meggyötri a csalódásáért a másikat.

 

       Elbúcsúztak. Egy pillanatra valami szédületes, örvényes mélység villant meg a tekintetükben – a kézszorításukban valami marasztaló remegés. Aztán futva ment fel a leány a lépcsőkön. Mikor a könyveit előkereste, valami ködös homályosságot érzett a szemén, mint már többször is. A lámpa ég rosszul? – Nem!

       Meg fogok vakulni – gondolta ismét, mert valami hóbortos vidéki doktor mondta ezt gyermekkorában. – Megvakulok, mielőtt igazán láttam és éltem volna. És szeretni? Talán most kellene, hamar – amíg lehet.

 
       Péter egy kávésasztal márványára rajzolt mérnökös térképsziluetteket, és Magdára gondolt.

       Csodálatos! Két hónap óta szinte mindennap látok egy leányt, aki szép, fehér, okos és nem prűd. És még álmomban sem jutott eszembe egyéb, mint a hűvös kezét megérinteni. Talán mégsem szeretem – vagy csak őt szeretem minden eddigiek felett. Ebben a pillanatban lehetetlennek érzem, hogy újra meg újra ne lássam, és a hangját ne halljam, amikor beszél.

       Lehajtotta a homlokát a hűs márványlapra – és míg a lelkében álmodozva hallgatta vissza a leány zenés, csillapító hangját –, semmit sem érzett a szerelmes esték ideges, lüktető viharából.

 
       Ettől az időtől kezdve megváltozott köztük valami. Gúnyolódó ellenségekből testvérekké lettek – enyhe, nyugodt, közvetlen volt az érintkezésük. Úgy tettek, mint két komoly, derék ember, akik idő múltán, hogy megismerték, megtanulták becsülni egymást.

       Bizalmasok lettek. A fiú szülőiről beszélt – aztán a gyermekemlékeikről, apró napi esetekről, tervekről. És a nagy szociológiai viták elmaradtak. Megpróbáltak immár nem gondolkozni, és ezt kényelmesnek találták.

– Ne hordjon maga fekete ruhát – mondotta Magda. – Csak a szürke áll jól.

– Miért süti a haját? – kérdezte másszor Péter. – Szebb így, ha magától borzas.

       Tanították járni a Babát, aztán meséltek neki – általa egymásnak – bolond, zavaros meséket. Egyik kezdte – a másik folytatta és így tovább.

       Még tavasz volt mindig – de már az érettség májusa.

       Minden úgy magától jött. Egy este, hogy beszabadultak együtt valami félhomályos szobába, és az utcára néztek – Péter minden ok nélkül az ajkához emelte a leány kezét. Magda beszélt valamit – fátyolos, könnyű hangon, zavaros bolondságokat, amiknek a fele se igaz – éppen a fordítottját annak, ami talán igaz lehetne – de nem bizonyos. Közben engedte a kezét.

       Így volt ez sokszor azután.

 
       Egyszer még felrettent a leány. Sápadtan kérdezte:

– Hányan voltak – akiknek éppen ezt mondta, tette?

       A másik percben megbánta – és beleremegett a gondolatba: ha a másik most felkacag, és valami profán szellemességet mond?

       Péter eleresztette – nem –, eldobta magától a leány kezét – hogy fájón ütődött az ablakdeszkához. Durván, komoly, nagy haraggal tette, hogy a másik percben, ajka egy síró rándulására könyörögve kérlelje, hosszan, sokáig. Izácska meg az ura – csodálatos – mostanában már nem engedték őket egyedül haza. Hogy bosszantották volna máskor az ilyen „gyámkodások” a leányt – és milyen hálás volt érte most. Azért is, hogy olyan szánó gyöngédséggel néztek most reájuk – őrá –, mint a beteljesült végzetekre szokás.

– Mi lesz most ezekkel? – kérdezte Izát szemrehányóan az ura.

– A vége szomorú lesz, az bizonyos – súgta vissza az asszony.

– Maga a hibás!

– Ejh! A leány m o s t boldog – és nem felér ez sok egyébbel? És előbb-utóbb történnie kellett valaminek vele, olyan gőgös volt és olyan tapasztalatlan.

       A fiatalok szó nélkül mentek előre. A leány ütemes lépteiben most valami melankolikus megadás volt. Valahogy könnyűnek, mindegynek érezte magát. Olyanformát gondolt, hogy ő most ráfeküszik egy hullám hátára – emelje, ejtse. Milyen könnyű ez! És milyen nehéz lenne viaskodni, elfáradni, elgyötrődni a gondolkodásban.

 
       Otthon nem kereste elő a könyveit. Kihajolt az ablakon, és hosszan nézte az éjszakát, a selyemfényű nagy vizet lenn, a sötétlő hidakat, és odaát a nagy, néma hegyek ormát. Mintha a lét összes misztériuma támadt volna rá – egyszerre, hirtelen. Új szempontokat látott meg, új utakat és lehetőségeket – és minden, amit eddig az élete válságos fordulópontjának hitt, most elveszítette a jelentőségét. Eddig nem létezett dolgok egyszerre létezőkké váltak, és ő volt az – ő maga, aki fölfedezte magának az életet.

       Behunyta a szemét, sóhajtott, és az a határozott érzése volt, hogy ez a sóhaj egy most a sima szellők leheletével, amik ott suhognak az arca körül. Egy az egész mindenség, és az ő ébredő ereje zsibong a fák nedveiben, lüktet a fehér fellegek omlásában, amik nyugtalanul sereglenek udvarlására a holdnak.

       Hirtelen könnyű szédület szállt rá – az önkívületlenség egy perce, aztán heves, gyors láz öntötte el a homlokát. Betette az ablakot, és reszketve bújt a párnái közé.

 
       A lelke mélyén csodás megnyugvás volt mégis. Mint aki meghajol végre egy törvény előtt, amely ellen halálos fáradtságig viaskodott. Mint aki felismeri, hogy egynémely dolognak úgy a legszebb, legédesebb történnie, ahogy mind a többi emberrel szokott. Ahogy magától jön.

       Fülébe hangzott a Péter szava: „Édes kislányom, te – édes!” Ezt vajon mondta-e már valakinek így? A sok asszonynak – minden asszonynak? Nem! Ezt csak az ő számára találta ki – ő teremtette meg. Hányszor fogja még hallani ezt – vagy mást?

       De mi lesz a vége? – ötlött fel még egyszer az értelem kíméletlensége.

       Eszébe rebbent, hogy e tenger kincset elveszítheti egyszer – ahogy megtalálta. Az új, csodás érzés nélkül tudna-e már élni? Családja történetére gondolt – nagy tragédiáira az asszonyok végzetes, egyetlen szerelmének. Meglepő biztonsággal érezte, hogy az ő színjátéka most elkezdődött. S ha lejátszódik gyorsan – egy nyár – egy év –, mi marad azután? Könnyedén, póz nélkül, természetszerűen gondolt a halálra.

       Ejh – majd ráérek akkor! De addig – mi minden jöhet, mennyi titkos szép dolog. Ez lesz az igazság, az élet – skarlátpiros, ultramarin –, nagy, erős színek. És markánsul – erősen igaz lesz a boldogtalanság is. Al fresko!

       Már összezavarodtak a gondolatai. Mosolygott – elaludt.

 

       Odalenn az éjszakában, a sötét hidak és világos utcák közt még járt keresztül-kasul egy ember. Gondolkozott. Mint aki először próbálja i g a z á n – olyan lázas akarással tördelte apró szilánkokra az érzéseit –, olyan kíméletlenül világított be a saját lelke sokrétű kulisszái közé.

       Tehát szeretem! Mint ahogy mindig szoktam, valahányszor hosszú idő óta nem szerettem már. Ahogy a többieket szoktam – egynéhány ilyenforma jó és szép kis leányt –, akik fel szokták váltani az emlékezetemben a szilaj, a tüzes asszonyokat.

       Megundorodott egy percre önmagától.

       Pfuj! Magdának igaza van. Kár volt nekem ide jönni – a kultúrába –, elromlani, beteggé lenni. Ott, a földeken, embernek maradni lett volna jó – szántani, vetni –, sokat vadászni, sokat gondolkozni és feleséget venni. Hátha éppen nekem termett ez a leány – ez a harmatos lelkű, igaz leány. Ha otromba elméletek helyett inkább az édesanyja őrizte volna meg nekem. De így?

       Mit fogok vele tenni? Holnap vagy holnapután már megcsókolom – aztán sokat fogok beszélni neki, hipnotizáló, nagy hazugságokat, amíg belehomályosul a szép, kérdező szeme. Gyönyörködni fogok a vergődésében – a magam gyakorlott könnyedségében. Fog-e teremni énnekem is vagy egynéhány percre hivő, édes gyönyörűséget az egész dolog?

       És mi lesz a vége? – riadt fel nagy messziről a lélek vádja.

       Ejh! Megtanítom egy kicsit élni, és boldognak lenni – amennyire lehet. Vigyázni fogok rá nagyon, és ha elhagyom, nem engedek rosszat beszélni róla. Iza húgom miatt bajos lesz így is.

       És gondolatban szinte megfogalmazta már az utolsó levelet is amit a k k o r fog írni –, a szép frázisaival, tévelygő, nyomorult mentségeivel.