A gethszemáni kertben
szerző: Komjáthy Jenő
Nyugodt a lelkem, mint a tenger
Szélcsöndes nyári éj felén,
Egy árva hullám fodra sem ver
Vizének mélyiből felém,
Kitörni fél, kitörni nem mer,
Mi zajlik átkos belsején.
Mosolygok, és a kín húsomba vág...
Ó, drága béke, véres olajág!
Ó, ez az éj, a sír nyugalma,
Mely szörnyeket rejt méhiben!
A békeangyal diadalma,
Ki harcok vérterén pihen.
A síri szellemek hatalma
Leigáz engem íziben.
Mosolygok, bárha lelkem ködbe lát...
Az éj ködében nyílik egy virág.
Ó, ez az éj, a sír virága,
Mely örömek hantján terem,
Gyönyörü bár, halál az ára,
Belépti díjad, cinterem!
A sírveremre hajlik ága,
Gyökere málló holttetem,
És gyökerén enyészet férge rág...
Az én virágom gyászos éjvirág.
Nyugodt a lelkem, bárha boldog
Tudom, hogy nem lesz soha már;
Kínt, szenvedést mosolygva hordok,
De hajh, a szív, szivem kopár!
Imádkozom és elborongok:
Bár múlnék tőlem e pohár!
Lábom siralmak örvényébe hág,
És elsötétül az egész világ.
Irtózat űz s a mélybe omlok,
Keresni téged, ó, halál!
Föltartja testem sziklahomlok:
"Mily kór, beh kishitű valál!"
Döngik a durva sziklacsontok, -
"Föl, föl Terád még munka vár!"
S lelkem a mennybe küldi sóhaját:
Támadj fel újra, ragyogó világ!