A gellérthegyi távirgány
szerző: Móra Ferenc
Zsófia napja volt, felhőtlen, nevetős májusi szerda, a palatinusgyerekek háborúsdit játszottak a várkert csenevész bokrai közt, és a legkisebb princ, Sándor Leopold Ferdinánd hadvezéri gőggel jelentette az apjának az ablakon keresztül, hogy a bitorló le van győzve.
A bitorló Napóleon volt, azazhogy Anton, a Oskola piaci Bierhuber borbély mezítlábas fia, aki hason fekve nyúlt el a fűben, a hátán Hermina főhercegnő ült, nehogy a bitorló újabb kísérletet tegyen a világ rendjének felforgatására, amire különben a jámbor Anton nem is mutatott semmi szándékot, várta türelmesen az érdem jutalmát. Tudniillik, ha engedte magát legyőzetni, akkor a palatínus[28] mindig egy ezüsthatost dobott le neki az ablakból, amiből látni való, hogy Anton talán nem volt akkora hős, mint Napóleon, de mindenesetre okosabb ember volt nála.
Ezen a napon azonban a palatínus nem vette tudomásul a Habsburg-ház győzelmét. Komoran ült az esztergályozott lábú íróasztal mellett, amely fölül bátyjaurának, a császárnak hermelines képe nézett rá. Nagy halom felbontott levél hevert előtte, friss posta, amit reggel hozott a bécsi futár, szépen rendbe szedve ábécé szerint, Bartal, Eötvös, Géczy, Jósika, Teleki, a főméltóságú magyar királyi udvari kancellária tagjai Bécsben, csupa aranyfényű, ősi magyar név. (A budai helytartótanács tagjait Stankovitsnak, Privitzernek, Sorsichnak, Eicherlingnek, Gerométának, Stripsichnek, Trifunátznak, Ottilingernek hívták.)
Három levelet külön tett a palatínus. Az mind a három a nyughatatlan Széchenyi gróffal foglalkozott, akit már megint fölforgató szándékon kaptak a konfidensek.
Az első levelet Malonyai báró írta, az alkancellár. Arra figyelmezteti alázatosan a palatínust, hogy megbízható jelentés szerint a nevezett gróf a szilveszteri bálon a sárga mellényhez vörös szélű ingfodort tett föl. Márpedig a sárga mellény vörös inggel a karbonárik viselete. A hírhedt Caracosa, akinek csak most ütötték le a fejét Nápolyban, még a vérpadra is ilyenben ment. Széchenyinek most még csak az ingfodra vörös, de ha a fenséges úr kurtábbra nem fogja a magyarok gyeplőjét, az egész inge megvörösödik.
A második levelet revisznyei gróf Reviczky Ádám írta, a királyi udvari főkancellárius, bizodalmas meghittséggel. Tomala Ferdinánd pesti litográfus Strauszfedern cím alatt Strauss-valcerokat adott ki, s a füzet címlapján egy struccmadár látható, csőrében a magyar címerrel. Mármost mindenki tudja, hogy a megkeveredett mágnás sűrűn megfordul a Tomala boltjában, ennélfogva biztos, hogy ő ajánlotta neki a magyar címeres struccmadarat. Világos célzás a politikai szisztémára.
A harmadik levelet maga Metternich írta. Őfelségének a külső dolgokra ügyelő minisztere. (Ilyen szép magyar titulusa volt akkor a birodalmi kancellárnak.) Egy különös alakú pisztolynak a rajzát küldte meg a kancellár a nádornak, amelyet a bolond gróf a Nemzeti Kaszinóban mutogatott, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt csak kancellárok számára találták ki. A kancellár ugyan bármikor szívesen feláldozza életét őfelségéért és az ausztriai státusért, mindazáltal a nádor őfensége érthetőnek fogja találni, ha legkisebb szolgája felhívja legmagasabb figyelmét erre a veszedelmes hóbortosra, mint egy készülő konspiráció fejére.
- A kék úristenre Bajorországban! - gyűrte össze a levelet a palatínus, aki magyarul érzett, de németül káromkodott, amikor a szolgálattevő secretárius bejelentette Lenhossék Mihályt, az öreg protomedicust.
A protomedicus olyan közegészségügyi miniszterféle volt száz évvel ezelőtt, mert akkor még szükségesnek tartották, hogy ilyen is legyen. Nagy tudományú orvos és szókimondó, nyers, nyakas ember volt Lenhossék, aki a helytartótanácsban is rá mert ütni az asztalra, mikor az ország egyházi és világi bárói nem akartak törvényt hozni a himlő ellen való oltásról.
- Nem vezet az jóra, ha a gyarló ember az Isten dolgába ártja magát - ellenkezett Klobusiczky, a kalocsai érsek.
- Megengedem - hajolt meg az országos főorvos -, mert az Isten szándéka szerint eminenciád se ülne most az ország tanácsában mint kalocsai érsek, hanem káposztát ültetne Klobusiczban mint plébános.
A palatinus tudta a protomedicusról, hogy háziorvosa Széchenyinek, és legmeghittebb baráti körébe tartozik. Hirtelen elébe tartotta a Metternichet rettegtető rajzot.
- Domine professzor, látott-e már ilyent?
- Hát hogyne láttam volna - vont vállat a professzor. - Éppen tegnap kaptam egyet Széchenyi gróftól, hogy vigyem haza a Jóska fiamnak játszani.
- Igazán? Ilyent? - csapta össze a palatinus a kezét. - De hát tudja, domine professzor, hogy micsoda ez?
- Ez? Ez tobáktöltögető pisztoly, fenség. Az ember reggel megtömi tobákkal, belespriccel az orrába, és el van látva egész napra. Angol praktika, a múlt esztendőben benne volt az Ofener Zeitungban is.
- De hát... de hát - hüledezett a palatinus - miért mondta akkor az a Széchenyi, hogy ez csak kancellárnak való?
- Azért, mert csak a kancellároknak van olyan üres fejük, hogy annyi tobák elférjen benne.
A palatinust rázta a kacagás. Szívből nevetett, mint a csiklandozott gyerek, s csak akkor hagyta abba, mikor kétségbeesett visítás hallatszott föl a kertből. Bierhuber-Napóleon ugyanis, elunván a picula-varast, föltámadott a szövetséges hatalmak ellen, és oly erélyesen szétütött a Szent Szövetség közt, hogy a kis princnek eleredt az orra vére.
- Hé! Du Spitzbub![29] - fenyegette meg az ablakból a palatinus a borbélygyereket.
Anton el akart illanni, de a lovaglás ellenfél belekapaszkodott a kitlijébe, s felkiabált az ablakba:
- De papa, Anton azért haragszik, mert nem adtad meg neki a piculáját!
- Habet rectum[30] - mosolyodott el a palatínus, és kivett az asztalfiából három ezüsthatost. De aztán meggondolta a dolgot, és egyet visszatett. A másik kettőt ledobta a gyerekek közé, és ezzel megadván az alapot a béketárgyalásokra, kezét összedörzsölve fordult a protomedicus felé. - Mi újság a városban, illustrissime?
- Fenség - hajolt meg az orvos -, nagy a sokadalom az utcákon. Kegyeskedjék kitekinteni, milyen nagy a nyüzsgés a Generál-rétjén.
- Aha, mi van ott? Bolhaszínház? Azt megnézzük.
- Ma van a gellérthegyi távirgány bemutatása. Ha fenségednek tetszenék...
- Wie heisst? Tá-vir-gány? - tagolta a palatinus.
- Telegrafáló masinéria. De a hazai hírlelők távirgánynak írják. Ma tesz vele próbát a generálstáb.
- Jó, azt mi is megnézzük.
Csak a henyedolmányt (így magyarosította Döbrentey spectabilis a schlafrokkot) cserélte föl a palatinus fehér kerek köpönyeggel, s leballagott a két úr a Várból. A Parádé piacon Pálffy Fidél csatlakozott hozzájuk, a tárnokmester, az Urak utcájából Merev, a perszonális.
A tárnokmester pénzügyekhez nem értett ugyan - hiszen azért volt rábízva az ország kasszája -, de szenvedélyes numizmatikus volt. Most is egy ezüstérmet kotort elő a dókája zsebéből.
- Aeginai drachma, fenség - mondotta büszkén a palatinusnak.
- Hol szerezte méltóságod?
- Lateráti uram boltjában.
- Akkor nem aeginai. Őkegyelme falsificator.[31]
- Esküt tett rá, hogy Sirmiumból való.
- Akkor nem is drachma.
- Ő maga találta.
- Akkor azt sem hiszem el, hogy érem.
A két úr eldisputált Lateráti uram drachmáján, úgyhogy észre sem vették, mikor már fönt voltak a Gellért tetején. Splényi generális meg a budai hadikormányszék referensei fogták ott körül az ifjú urat, aki egy két öl magas pózna körül mesterkedett. A pózna felső végébe három léckar volt illesztve, amiket az ifjú ember kötelekkel mozgatott jobbra, balra, lefelé, fölfelé, előre, hátra, olyan serénykedéssel, hogy patakzott az arcán a verejték.
Az ifjú embert Andrean Károlynak hívták, és veje volt Nagy Eugénnak, a magyar udvari kamara regisztrátorának, és "jeles tudományos műveltségű úr"-nak mondták a magyar "hírlelők". Az első optikai telegráfot a francia forradalom ötödik évében állította föl Chappe páter egy hetven kilométeres vonalon Párizs körül, és az első telegram, amit a világon feladtak, üdvözlet volt a forradalmi konventnek. A konvent persze megbukott, a forradalom is megbukott, de a Chappe-telegráf néhány évtized alatt egész Európában elterjedt. Még Oroszországba is eljutott, csak éppen két állam nem vette be - a Habsburg-monarchia és Törökország.
Andrean Németországban ismerkedett meg az optikai telegráffal, amelynek eredeti alakjában negyvenöt ingó léce volt - a léceket éjjel lámpák helyettesítették -, s így a kezelése sok bajjal járt. Andrean azt állította, hogy neki három jelzőléc is elég, mert annyival is kényelmesen le lehet adni az ábécé minden betűjét.
- Nem értem én ezt - csóválta a fejét a palatínus -, hát kinek integet ez az ifjú úr azzal a háromágú akasztófával?
- Kegyeskedjék fenséged a Szép Juhászné felé nézni, ott van felállítva a másik stáció, éppen négyezerháromszáz ölnyire ide. Talán ezen az okuláron keresztül!
Az okuláron keresztül csakugyan jól látszott a Szép Juhászné nyerge fölött a másik háromágú pózna, sőt az is látszott, hogy az éppen úgy kapálódzik, mint a gellérthegyi.
- No, ez derék dolog - bólintott a palatínus. - Most már csak azt szeretném tudni, hogy lehet ezzel beszélgetni.
- Jelentse ön a társának, hogy a nádorispán úr őfensége itt van! - parancsolta Splényi Andreannak.
Andrean hol az egyik kötelet rándította meg, hol a másikat, a lécek fölemelkedtek és lecsapódtak, az egyik jobbra, a másik balra lendült, pár szempillanatig tartott az egész.
- Most jön a válasz. Kegyeskedjék fenséged az okuláron át figyelni, hogy milyen mozdulatokat tesznek a lécen. Én majd ezen itt feljegyzett alfabetum alapján meg fogom fejteni a jegyeket - mutatott a távirgász egy krikszkrakszos papírlapot.
- Vivat értzherceg Josef, vivat Hungária! - ez volt a Szép Juhászné válasza.
- Öt secundum - nézte az óráját a generális.
- Bámulatos találmány! - álmélkodott a palatínus, aztán elnevette magát, és rákacsintott Lenhossékre. - Ez még a tobáktöltögető pisztolynál is különb, ugye, professzor?
Andrean felhasználta a palatinus jókedvét, és mindjárt átnyújtotta neki a "bécs-budai távirgány rajzolattyá"-t. Kimutatta benne, hogy Budától Bécsig kétmérföldenként tizennyolc telegráfállomásra volna szükség. Egyik a másiknak adná tovább a jeleket, s négy minutum alatt megtenné az utat az üzenet Budától Bécsig.
- És vissza? - kérdezte a palatinus.
- Vissza? - jött zavarba a feltaláló. - Természetesen vissza is négy minutum alatt.
- Nem lehet - mosolygott a palatínus. - Bécsnek közelebb van Buda, mint Budának Bécs. Azt én jobban tudom, domine.
Mindazáltal kegyesen átvette a memorandumot, és biztosította gráciájáról a telegráfost.
- Kötelességünknek esmérünk mindent megtenni, hogy hazánk a pallérozott európai tartományok közé emelkedjék.
Udvari fogat várta a palatínust a Gellért tövében, de csak lépve bírt menni a kocsi a tolongó tömegben. (Száz évvel azelőtt majdnem hatvanezer lakosa volt már Pest-Budának.)
Alig ért be a dolgozószobájába a nádor, megint udvari futárt jelentettek. Jákob volt, a császár privát futárja.
"Értesítem fenségedet - írta a császár -, hogy némely nyughatatlan elméjű emberek a telegráfmasina nevű újítással meg akarják zavarni házunk birodalmának nyugalmát is. Bécsben elutasítva, valószínűleg a fenséges testvérünkre bízott tartományban is kísérletet fognak tenni. Mivel ezen jakobinus találmány a népek között csak a köznyugtalanság előmozdítására szolgáló eszköz lenne, elvárjuk fenségedtől, hogy ezen rebellis újításnak útját állandja."
A palatinus arcán mosoly vonaglott keresztül.
- Ecce! Nem mondottam, hogy Bécshez közelebb van Buda, mint Budához Bécs!
Azzal széthasította a "bécs-budai távirgány rajzolattyá"-t, és az asztal alá vágta.
- Megyek, gyerekek! - kiáltott le az ablakon a várkertbe, magára véve a henyedolmányt.
Mielőtt azonban lement volna, megállt egy percre a hermelines kép előtt, és értzherceg Josef, a palatinus sok keserűséggel megcsóválta a fejét, és egy csöpp pajkossággal ráöltötte a nyelvét őfelségére, I. Ferencre, ausztriai császárra és jeruzsálemi, magyar, cseh, lombardiai, velencei, horvát, tót, dalmát, galíciai, lodomériai és illíriai királyra.