A gabalyi kis káplár
| A gabalyi kis káplár szerző: Thury Zoltán |
I.
Az én kis városkámtól már sokszor elakarták venni a huszárságot, mert a város semmiféle biztatásra se akart kaszárnyát építeni. A századot bérházban helyezték el s a nagy üres telek végében hevenyészett istállófészerben laktak a lovak. Utóbb azonban már nem lehetett kimozdítani a katonákat ebből a vidékből, mert a környék szénbányáiban mind szaporább lett a sztrájk. A bányásznép különösen kezdte viselni magát. Teszem fel, ha beszakadt egy-egy tárna s harmincz-negyven pajtást mozdulatlanul, csunyán összetörve huztak ki a föld alól, a többi semmi kedvet se mutatott arra, hogy lemenjen az ugy a hogy föltámogatott fekete folyosókba, sőt némelyek a mérnök urakon keresték a halott társak életét, a mi pedig hiábavaló dolog, mert egész rendesen meg voltak már azok halva. Aztán meg keveselték a bért, sokallották a tizennégy órát, a mit lenn kellett tölteniök a bányákban és néha vasárnaponkint nem annyira inni, mint inkább panaszkodni gyültek össze a kantinokba, a hol olyan bankóval fizettek, a mit nem a közös pénzügyminiszter ur, hanem a bányadirektor irt alá s a miért annyi ételt és italt ad a kantinos, a mennyire éppen kedve van. A nagy, kopár mezőkön köröskörül csenevész, sáppadt gyermeknépséget püföltek parasztfiuk és görnyedt kicsi asszonyok sétáltak vagy veszekedtek, mivelhogy a nélkül már nem igen tudtak meglenni egy piczi félórára se. Valami örökké sivalkodó, ideges tempó vette be magát ebbe a nyomoruságos népbe. Nyugtalan volt még az éjszakájuk is. Mintha a sok hosszu, egymás végtében épült gőzölgő házikó fölött rémek lebegtek volna a sötétben.
Az urak is észrevették, hogy eddig idegen mérges párákat gőzölög ki magából a föld és a szénporos fekete népben tulságosan meggyült a panasz. Körül mindenfelől katonaságot kértek a telepek s kiürült a kis rozoga kaszárnyánk. A legénységet egy-egy őrmester rendelkezése alá adták s szerteküldték a falukba. Otthon alig maradt valaki.
Husz legény ment Gabalyra. Recsegő trombitaszóval vonultak be a faluba kettesével, hogy többet mutassanak. Ellenségesen bámult rájuk a kapuk léczein keresztül a sok paraszt. Éppen a sovány kis termést csépelték az udvarok közepén keményre tapasztott szérün. Egy-egy sóhajtás volt minden suhogása a cséphadarónak. A vékony kévékben alig volt valamicske szem, talán éppen hogy a jövő esztendő nyomoruságához elég vetésnek, de kenyér még sehol. A tikkasztó őszi napban léha polyva kóválygott s messzebb a tárnánál meg finom fekete homályban szénpor. Az uton pedig ha összetalálkozott egy fekete ember meg egy fehér ember, valahogy igy beszélgettek:
- Maguknak se sokat adott az Isten. A gazda dolga is szegényes.
- A bányász se uszik a zsirban.
- Nem, igazán nem. Ezt jól mondta. Most meg huszárok is jöttek...
És belemeredve tekintetével a hosszu utba, a minek a végén akkora kis porgomolyag fogyott egyre, mint a mennyi füstöt egyszerre kifuj az ember a pipából, szomoruan felelt a paraszt:
- Jöttek, jöttek...
A huszárok egyenesen a telepre mentek. Ott a végtelen hosszan körbe futó deszkapalánk kapujában, a mi magába ölelt igazgatóságot, magánlakást, munkásvityillót, mázsaházat, tárnakaput, mindent, az igazgató és a hivatalnokok vártak rájuk. Be az udvarba csak az őrmester ment velük, de azt aztán megbecsülték. Fölvitték az igazgatósági irodába, az igazgató kisasszonyleánya konyakot és szivart adott neki. Aztán a főkönyvelő karonfogta s elvitte a telepre.
A talicskások félre huzódtak előlük és összepislant a szemük a kardcsörtetésre, mintha idegesek lettek volna tőle. Azután még sunyin bámultak utánnuk, a mikor a tárnakapu tornyos czifra házába bementek. Fenn a toronyban kis harang csilingelt s a nagy lift kosarában egymásra zsufolva huszankint buktak elő a föld alól a munkások. A kosár rögtön lement s uj csoportot hozott fel. Egy felügyelő pedig minden uj szállítmánynál eldarálta az igazgató utasítását, hogy senki se menjen el, mig meg nem hallgatták a parancsot. A munkások kiszéledtek az udvarra, pusmogva tárgyaltak s nehéz gondban várták, hogy mi lesz. Mikor az utolsó csoport is előkerült a föld alól, az igazgató eléjük állt a tornyos ház lépcsőjére és beszélni kezdett.
- Hallottam, hogy maguk a kantinban meg benn a faluban is sok ostobaságot beszélnek össze-vissza s többek közt a mellett, hogy képtelen követelésekkel állanak elő, tiszteletlenül nyilatkoznak rólam is, meg a hivatalnok urakról is. A ki nincs megelégedve a bérével, az mehet a pokolba. Visszafizeti az előlegét s elmegy. Nem tartóztatom. De a ki itt marad, az tisztességesen viselje magát s ne rontsa a többit. Ezeknek az üzelmeire figyelmes lett az államhatalom is és ideküldte az őrmester urat egy csomó huszárral, hogy ha nem akarnának rendet tartani, hát akár erővel is biztosítsa azt. Itt van maga az őrmester ur, megmondhatja.
Az őrmesternek ragyogott a szeme, hogy ilyen fontos ember lett egyszerre. A vastag szivart ki se vette a szájából, hanem azon keresztül beszélt le az emberekhez.
- Ha majd én kezdek itt söpörni, meg nem köszönik. Azért hát csak meg kell hallgatni a szép szót.
Azzal a hivatalnokkal átment a telepen ki az utczára. Nádpálczáját suhogtatva magyarázott a czivilnek, hogy majd csinál ő rendet, csak üzenjenek, ha baj van.
Az ut túlsó felén sorban állottak a huszárok. Mindenik a lova mellett. Az egyik elővezette az őrmester lovát. Esetlen, nagy csizmás fiu volt a legény, a sapkáját a füléig a fejébe húzta s mintha nem birta volna a testét, görnyedt háttal állott meg az őrmester előtt. A többiek azalatt nyeregbe ugrottak s pillanat alatt a ló hátán volt az őrmester is. Szuverén gőggel nézett le a lóról a huszárra s ráordított, a mikor olyan nehézkesen indult vissza a sorba, mintha zsákot czepelne.
- Ki a mellel!
A kiegyenesedés nem sikerült elég hamar s az őrmester végighuzott a pálczával a fiu hátán. Azzal ott hagyta, előre lovagolt, a többi pedig komoran utána, mig a nagycsizmásnak hátul sikerült a nyeregbe jutni és ő is beleügetett a sorba.
II.
Reggel trombitaszó keltette föl azután a falut, este pedig mintha valami nagy óramü lett volna a kaszárnya, a mihez az egész falunak alkalmazkodni kell, a takarodoval feküdtek le. Azután patrol indult el az utczán le a telepig, meg vissza, végig a falun s megszólítgatta a bányászt meg a parasztot, hogy mit keres az uton. Ez elől komoran tért ki a népség. Lassan szokták meg maguk között a katonát, de idegenek maradtak egymáshoz mindig. Ha találkoztak, ellenségesen vizsgálták egymást, mint két birkozó, a ki az egymás erejét lesi és különösen a sok pórázon tartott bányász számára valóságos katonai uralmat jelentett a kis huszárkaszárnya, a mire félelemmel pillantottak, mert azt hitték, hogy a kapuja mögött valami készül ellenük.
És a földeken, meg a bányában forrott, sustorgott valami. Az őrmester néha magában lovagolt ki a faluba, inkább csak azért, hogy végigtánczoltassa a lovát az utczán. Mulatott azon, hogy megbámulják s ha bement utközben egy pohár italra a korcsmába, vagy a telepen a kantinba, ugy dobta oda a kantárszárat a parasztnak, vagy a bányásznak, mintha az az inasa lenne. Le is tegezte őket és durva gőgös ember lett az őrmester. Azt is mondta:
- Tartsd ezt a lovat, te barom!
Egyszer egy éjjel, a mikor egy paraszt elszalasztotta a ficzánkoló állatot, végig vert rajta a pálczájával, hogy a képén vörös vonalak maradtak az ütések nyomán.
A paraszt torkonragadta és vadul ordított. Hallotta az egész utcza.
- Megütöttél! Kutya! Kitaposom a lelkedet, ha van.
A korcsmáros választotta szét őket és az őrmester a kertek alatt szaladva jutott el a kaszárnyáig. Akkor már otthon volt a ló és a káplár, a kicsi Sós Ferke éppen nyergeltetett, hogy utána nézzen a dolognak.
Sós Ferke jólelkü gyerek volt, kicsike, szelid, sima arczu fiu, a ki már tizenkilencz esztendős korában állott be katonának, mert mostoha anyja volt, a ki nagyon rosszul bánt el vele. Csak most kellett volna kezdenie a katonáskodást s már káplár lett, pedig minden kengyelszijba lyukat kellett fúrni a bicskával, hogy eléggé fölhuzhassák neki a kengyelt, olyan kurtalábu mosolygós gyerek volt még.
Az őrmester dühöngve, a nagy indulatban reszketve nyitotta be a hátulsó kis ajtót s egész mérgével a káplárra rontott.
- Mit röhögsz? Engem?
- Nem. Egyedül jött haza a lova, őrmester ur...
- Azon mulatsz?
- Nem mulatok. Maga után akartam menni. Attól féltem, hogy megverték.
- Engem?
- Az őrmester urat.
- Aztán te akartál megvédelmezni?
- Én.
Az őrmester fölemelte a zubbonyánál fogva a gyereket s az istállófalához verte. Az jajgatott és kiabált:
- Mit akar?
- Ha utánam leskelődöl, agyonverlek.
- Bocsásson!
Az őrmestert még őrületesebb dühbe hozta az a kezei között vergődő kis test. Az öklével az arczába vágott s aztán félre dobta. A fiu nem tudott fölkelni, arra meg rugdosni kezdte és a fülébe ordított:
- Leskelődöl utánam? Igen? Spiónkodol...
Benn az istállóban nyeríteni kezdtek a lovak s fölijedtek a katonák. Akkor már talpra állott a kis káplár s botorkálva ment be a házba. Az őrmester most az istállóba rontott s fölváltva a lovakat meg a katonákat verte. A lovak nyihogva tánczoltak, tompán kongott patkóik alatt a hidlás gerendája s egy huszár veszettül káromkodni kezdett és fölkapta a vasvillát a sarokból, hogy védekezzék a verés ellen. Erre az őrmester a kardját rántotta ki s a jászolhoz szorítva a legényt, a kardlappal verte. A többi bután bámult, benn a házban pedig a fejükre huzták a pokróczot a huszárok, hogy ne halljanak és ne lássanak semmit. Sürü, fekete éjszaka volt és csak most bukkant ki a hegy mögül a hold.
Mikor az istállóval végzett, vissza ment a tornácz végére, abba a kis szobába, a hol a kis káplár aludt. A fiu az ágy szélén ült s komoran bámulta maga előtt az agyagos padlót. Mikor az őrmester benyitott, a revolvere után kapott. Nem volt elég ideje arra, hogy lekapja a szegről, mert az őrmester félreütötte a kezét s leült az ágy szélére. Lihegve beszélni kezdett.
- Ferke, ne haragudjál. Összeakadtam egy paraszttal, a ki megtorkolászott. Nézd, itt a nyoma. Bennem is van erő, de nem birtam vele. Aztán azt hittem, hogy kaczagsz rajtam, meg hogy kilestél. Azért jöttem olyan dühbe, hogy bántottalak. Jó embered leszek mindig, hogy ha nem haragszol. Mondd, hogy nem fáj már.
- De fáj.
- Azért mondd mégis azt, a mit én kivánok. Szeretnék veled kibékülni.
- Ellehetünk egymás mellett.
- No látod. Hát add a kezet.
Mikor a fiu habozott, ujra féktelen dühbe jött s fölemelte az öklét, hogy üssön.
- Velem ne komázz!
A fiu lassan feléje nyujtotta a kezét, de nem szorította vissza. Mikor az őrmester kiment, lefeküdt és beletemette az arczát a párnába, mert különben hangos lett volna a sírása. Azon gondolkozott azután egész éjjel, hogy most már mi lesz vele? A dagadt arczát tapogatta s tehetetlenül, fájdalmasan nyögött, a mikor ujra elképzelte az egészet ugy, a hogy történt, a hogy ráütött az a durva, nagy állat. Néha ijedten ült föl az ágyában, mert egyszerre nehéz és zavaros lett a feje s félt, hogy megbolondul. Igy talált reá a kis szük szobában a hajnali napfény is. A felső két ablakszemen át kandikált be hozzá és egy csomó sugarat tanczoltatni kezdett a durva pokroczon, hogy mulasson rajta a kis káplár, ha rossz kedve van.
III.
A biró és a jegyző irást szerkesztett össze, a miben arra kérték az alispánt, hogy vitesse el tőlük a katonákat. Ha az ő hatalmától nem telnék ki, menjen fel az instánczia akár a miniszterig is, de ők már nem birják tovább. Egy az, hogy a falu szegény, meg aztán ha csak ok kell, hát van elég. A kérelem elindult az utjára, másnap pedig a bányadirektor is elutazott, egyenesen fel a fővárosba s elvágta az utját a falu kérésének. Egyik igazgatósági tag személyesen járta ki a minisztériumban az elutasító határozatot, a mit ráirtak a kérelem hátára. Mikor visszament az irás és a faluházán busultak fölötte, éppen az ablak alatt lovagoltak el hangos, diadalmas trombitaszóval a huszárok.
A káplár a kis szobában betegen feküdt. Töprengő, csendes ember lett belőle. Viruló, piros arcza megfakult, a nagy, örökké mosolygó szemei fátyolosak lettek és a megfeszített gondolkozástól redőkbe borult a homloka. Rendesen az ágya szélén gubbasztott vagy az ablakon át a tornácz penészes sikátorára bámult s pár nap alatt meggörnyedt, megvénhedt a jókedvű gyermek. Kivülről alig hallatszott be hozzá valami abból, a mi történt, pedig sok minden megesett a kis kaszárnya udvarán.
Az őrmesterben lassan-lassan őrjöngésbe ment át a nagy uraság. Hallott az instáncziáról is s ugy érezte, hogy föllázadt ellene a falu. Olyasvalamire gondolt, hogy éjjel kimegy a legényekkel a sötétbe s négy felől fölgyujtatja a sok ócska házat, hogy a falu közepén majd egyesüljenek egy lobogó tömbbe a lángok s ő a kaszárnya tornáczáról nézi majd, hogy hogyan omlanak össze a vityillók. Vagy ugy képzelte el a dolgot, hogy egy tömegbe hajtatja össze a falut s aztán addig lövet közéjük, mig csak egy is marad közülük s aztán lefekszik a halottak közé és belefüröszti a haját a vérbe. És lázas volt az egész nagy ember... Önkivületben dühöngött és estére nem tudott számot adni a napjáról. Eddig ellentmondás, feleselés, vagy a hanyagságnak legalább valami látszata volt szükséges ahhoz, hogy egész vehemencziájával törjön ki belőle a düh, most csak rájött a féktelen méreg, mintha rohama lenne egy agybetegnek. Egyszer a legények csavarták ki a kezéből a karabélyt, a mivel közéjük akart lövöldözni. Félelmetes, vad lovag lett belőle, a kitől egyformán remegtek a bányászok, parasztok meg a katonák is...
Csak akkor vett rajta erőt a meghunyászkodott állat gyöngédsége, ha a kis szoba felé pillantott a tornácz végén. Egyszer megint be akart menni a káplárhoz, de az nem bocsátotta be. Belülről kiáltott ki hozzá.
- Maradjon künn, őrmester ur, jobb lesz magának is, meg nekem is.
Akkor a trafikba küldött az őrmester egy huszárt, sok drága szivart hozatott s beküldte a kis káplárnak. Azután bort is küldött be hozzá, egy reggel pedig még virágot is. Mindig izent is valamit.
- Ne haragudjék, mondd meg neki, hogy ne haragudjék. Megbántam azt, a mit tettem.
Máskor meg igy:
- Ne legyen gyermek. Az ilyen kis ficzkóra még ráfér a verés. Én izentem, én...
A káplár csak nehezen határozta el magát arra, hogy kijöjjön a szobából. Beteg volt még mindig. A gyermekemberben tönkre ment valami. Mikor a katonák meglátták, rábámultak, alig ismerték meg. Meggörnyedt és botra támaszkodott, pedig a teste egészséges volt, hanem olyan gyöngének érezte magát, hogy azt hitte: rögtön összeesik, a mint kihull a kezéből a pálcza. A kis szobában megnőtt a bajusza, szakálla és a sipkája alól nagy haj lógott ki. Nagyon elhagyatott formája lett, meg össze is soványkodott. A csizmái majd leestek a lábáról és lötyögött sovány mellén a zubbony.
Mikor először fürdött a napban, a mi pedig már késő őszies volt és nem birta fölmelegíteni, szomoru mosolygással fogadta a katonafiuk részvétét.
- Hát aztán mi lesz káplár ur? - mondta egy öreg huszár. - Most már elkellene menni valami kis szabadságra, pihenni.
- Lesz, a hogy lesz.
- Nem ugy van az.
- De ugy van.
- Egy nagy marsban egészen kilovagolja magát a világból, ha itt marad.
- Az se a te dolgod.
- Nem.
Az őrmesterre nézve aztán nem is volt más katona a szakaszban, mint a káplár. Folyton körülötte forgolódott. Ráerőszakolta a szivességeit, aggodalmasan leste el az elhallgatott kivánságait s félve huzódott el mellőle, ha látta, hogy nagyon terhére van. Ez a máskülönben vadállati szenvedélylyel megvert ember valósággal olyan volt a gyermekkatona mögött, mint egy óriás komondor. A mellett mintha félt volna a gyermektől. Néha sunyin figyelt minden mozdulatára s összegörnyedt, mintha kikunyorálni akarna tőle egy kis jóakaratot.
A fiu pedig szórakozottan járt erre-arra, észre se vett semmit. Háromszor kellett kérdezni, hogy feleljen s a mint ott az udvaron vagy az istálló körül bódorgott, meglátszott rajta, hogy idegen lett a házban.
Sokat járt ki a faluba is. Előbb csak a boltba, meg egy öreg paraszthoz, a ki borotválni tudott, aztán betért a korcsmába is, meg a kantinba. Meghuzódott egy sarokban, onnan bámult át a többi asztalokhoz és hallgatta szórakozottan, csak lassan-lassan erőszakolva reá az agyát arra, hogy odafigyeljen, a mit összebeszéltek a parasztok meg a bányászok a maguk bajáról. Azok előbb gyűlölettel pislogtak át hozzá, de lassankint megszokták, hogy ott van. Jóképü legényke is volt. Nagyon meglátszott rajta a betegség, sáppadt volt és kimeredtek az arczából a bágyadt nagy szemei. A mint ott ült az asztalra könyökölve, azt is észrevették, hogy bántja valami. Lassankint közeledtek egymáshoz.
Jóformán a korcsmárosné volt a közvetítője a barátságnak. Az ült le egyszer a huszár mellé, a mikor már jó vendég lett belőle s lassankint ellágyult, a mint beszélgettek.
- ...Aztán csakugyan olyan fiatal még a káplár ur?
- Husz éves.
- És nem sajnálta otthagyni az édes anyját?
- Akkor nem, most már igen.
- No, hiszen majd hazamegy.
A fiu rábámult s gépiesen motyogott a fogai között.
- Haza, haza...
Mikor egyszer sok volt a vendég, az ő asztalához is letelepedett egy csomó bányász. Báránybőr sapkáikat, a mire elől a keresztbetett két kalapács volt fölvarrva, végigrakták maguk előtt az asztalon sorjába s aztán szólottak egyet-kettőt a katonához is.
- Jó itt nálunk, vitéz ur?
- Nem, ugy-e?
- Hát miért nem mennek akkor innen?
Csendesen felelt a sok kérdésre, csak akkor lett igazán figyelmes, a mikor egy vén bányász kezdett el beszélni. Az öreg keservesen sóhajtott s egyenesen neki mondta el a mondanivalóját.
- Minden az uré, a szegény emberé meg semmi. Az uraké még a katona is, pedig mi is fizetjük az adót s többet, mint az urak, mert nekünk a kenyerünkből vágják le a profuntot. Éppen annyival jut kevesebb a gyerekeknek. Az ember határozna valamit. Mondaná, hogy no most, ha már sehogyse megy szép szóval, meg kunyerbálással, hogy igy, meg ugy, hát legyen másképpen. Vegye a bányász a kalapácsot, aztán ne a hegyet üsse vele egyszer, hanem egyebet, a ki kiabál is utána. Csak egyszer, hogy megtudná mutatni a sok ember, hogy ő az, a ki nélkül éhen hal a direkczió meg a sok részvényes, mindjárt más lenne a sora. Hanem akkor elhozzák a katonákat, attól pedig az Isten őrizzen. Nem magától, öcsém uram, maga jó fiunak látszik, hanem mindtől, együtt...
A káplár mereven bámult reá az öreg emberre s csak a fejével bólintott, hogy érti.
Az öreg tovább beszélt s most már ráhallgatott a többi is.
- Nem mai dolog ez, hanem réges-régi. Verje meg az Isten azt a napot, a mikor kitalálták az első bányát. Az csak az igazi tömlöcz. Hanem hát az ember próbál. Vén legény vagyok, vele lármáztam a többivel én is egynehányszor, hanem olyankor mindig jöttek maguk, öcsém. Szegény katona-ember a szegény munkás-ember ellen, aztán megint csak az uraknak lett igazuk. Egyszer-másszor aztán mégis másként volt. Ezelőtt tizenhét vagy tizennyolcz évvel Rigyén volt egy kis baj s a katonák is a mi pártunkra állottak. Lőni kellett nekik s mind a fejünk felett repült el a sok golyó s a mikor nekünk jöttek a bajonettel, mind közibénk szúrtak s nem belénk. Most már nem lehet azt elvárni. Kitől? Ez az őrmester, a maguké, nem is ember. Farkas volt annak a dajkája, öcsém. Ránk lovagol az, ha összemegyünk s aztán lássa, azért vagyunk mi olyan nagy bajban.
A káplár sáppadtan, tágra nyitott szemekkel hallgatta a beszédet. Látszott rajta, hogy megérti minden szavát a vén embernek. Az pedig tovább mondta a bajukat.
- Hát ugy van. Maguk megkötik a mi kezünket, minket pedig nyuznak... Pedig magukkal se bánik valami emberségesen. Nem a káplár úrral, mert hát az altiszt már csak mégse hagyja magát...
A fiu kipirult és nagyot kiáltott:
- Nem!
- ...de a szegény legénység. A kutyának is jobb dolga van...
Serczegve égett a lámpa s a vén óra, a miből hosszu inga nyult ki ketyegőnek, egymásután ütötte a tizet, tizenegyet... A nagy szobában sürü gőz gomolygott, már magában elég arra, hogy belerészegedjék az ember s a kis huszár most már elveszett a sok bányász közt. Mind neki beszéltek csupa keserves nagy panaszt s a fiu mosolygott. Valaki mondta is, a ki félreértette az arczát.
- Nem kaczagni való ez.
- Nem, nem...
A káplár a homlokát törülte s bágyadtan felelt:
- Valamit gondoltam, azon mosolyogtam...
Éjfél volt már, a mikor hazament.
IV.
Otthon még sokáig tett-vett.
Kipakkolta a ládáját. Az extraruháját szép sorjában végigterítette az ágyon, egy csomó levelet átkötött piros pántlikával s betette a láda fenekére, felül elhelyezte a többi holmit s aztán lezárta a láda födelét. A mikor ezzel rendben volt, mellé térdelve levelet irt a ládán. Ez sokáig tartott. A katonaságnál egészen kiszokott az irásból. A mikor ezzel is megvolt, egy kapcsos öreg könyvből olvasni kezdett. Nem hangosan, de ugy pusmogva, hogy az ajkai folyton hang nélkül beszéltek. Le se feküdt... Reggel behozta a kutról a vedret. Megmosakodott, szépen kifésülte a haját s ő is a legényekkel együtt várta az őrmestert. A lovát mellette tartotta egy huszár. Ahoz beszélgetett, mig nyeregbe ült.
Mikor a ló hátán volt már, széles kedve támadt. Tánczoltatta maga alatt a pihent állatot, körülnyargalt az udvaron s parasztosan, ugy a hogy otthon megszokta, nagyokat rikkantott, hogy vaduljon és esze nélkül rohanjon a ló. Az őrmester erre jött elő s ugy beszélt hozzá, mint valami lábbadozó beteghez.
- Próbálgatod, próbálgatod... No hogy megy?
- Jól, hála Istennek.
A trombitás hátra ment s kiindult a szakasz a rétre. A káplár jó kedvvel lovagolt az őrmester mellett, az pedig rábámult.
- Mi lelt?
- Semmi. Jó kedvem van.
Az őrmester közelebb lovagolt hozzá s sugva kérdezte:
- Nem haragszol már reám?
- Nem, senkire.
Künn a pirkadó hajnalban ő állította föl a huszársort. Akkor már ideges lett kissé. Kapkodott, ide-oda nyargalt, egy-egy pillanatra megállott, nem csinált semmit... A legények nem tudták, hogy mi van vele. Egymásra bámultak és csak lassan lett rend. Az őrmester már indult is a szakasz felé, de a káplár megelőzte. Sebesen lovagolt hozzá. Mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó. Hebegett s mikor az őrmester rákiáltott, hogy mi baja van, lihegő melléből vad ordításban dült ki a hang:
- Az, hogy meghalsz!
Előrántotta revolverét s majdnem az őrmester mellére nyomva sütötte el. Az előbb jobbra, aztán balra ingott egyet s hang nélkül bukott le a nyeregből. Messziről vágtatva jött a sok huszár. Mire odaértek, a kis káplár a maga halántékára szorította a revolvert s még egyszer lőtt. A paripa elrohant vele, a többi utána...