A lap feldolgozottságának foka

A gép mellett

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A gép mellett
szerző: Kaffka Margit

       Szikrázó déli verőfényben állt, a nap égetőn sütötte a tarkóját, minden vére a cséplőgép ütemére lüktetett és zakatolt a fejében, s torka fájt a sok szúrós pelyvától, amit a levegővel kellett beszívnia. „Most látnák csak az urak, mennyit kell a parasztnak küszködni az ő puha kenyerükért!” – gondolta el ezt a megszokott gondolatát, míg az izzadságot törülte a képéről hasztalan. De azért olyan erőben érezte magát, mint már régóta nem; – otthon, elemében, önérzettől dagadó szívvel. Itt ő az úr most, neki terem a negyvenöt hold príma búzaföld, neki fogad szót ember, állat, az egész messzi belátható, nagy darab laposon. Három hétig, mert ennyi a szabadság! Ő a kisebbik fiú ugyan, de a bátyja orosz fogoly szegény, egy sógor meg a harctéren. Hej, megkóstolta ő is, senki nem hányhatja a szemére, hogy egy bolond szerb golyó istenes-véletlenül ellőtte egy ujját, éppen a fegyverravasz elsütéséhez „nélkülözhetetlen”-t. De tán még azt hiszik, hogy az a „könnyű szolgálat” valami nagy élvezet neki ott a városban: süllyedjen el! hogy ő tán moziba jár, páholyba a mindenféle cafat cselédekkel, avval szórakozik, míg szegény öreg anyja meg a lányhúga tehetetlenkednek itt a gazdasággal!? Deiszen, őrá ugyan nem ragasztja a rossz nyavalyáját egy városi jómadár se, megmutatja, ha belégebed is!… Jó, hisz nincs éppen rossz dolga, nem bántják, megbecsülik; rezervatiszt a gazdája, békeidőn derék bankhivatalnok, családos; ő látja el a háztartásukat hazai liszttel, zsírral ha pénzér is, de tisztát, finomat kapnak így; még az anyjukba’ se ettek olyat, szegények, hónapról hónapra élő, fizetésen nyomorgó pesti nagyságos úrék, akiket a félzsebéből kifizethetne, ő, a szolga, a paraszt! És most mégis ott kell ágyaznia nekik, cipőt takarítani, gyereket dajkálni, törülgetni az asszonyoknak, míg itthon ellátatlan a munka, az igazi, amit úgy hívnak; amiből a kenyér van, az élet, minden: házak, hidak, bankok, fegyverek és gépek, mindenféle kitalálások!… Nem tudná pontosan elszámlálni, hogy miképpen, de érzi, hogy így van; ebből lesz minden; a nagy, szagos, trágyás televényből, a föld búzájából, a kenyérből. Homályos, de biztos sejtése van az emberi világ sok rétegű, aprózott épületéről, mely fölötte van minden fortélyával, érthetetlen szerkezetével; olyan, mint ez a nagy, mahomet gép, melyet neki fundáltak ki, mely engedelmesen szitál, ver, választ, gyűjt, apróz neki szolgai okossággal. A nagyvilág emberi épülete fölötte van a parasztnak, ám az ő vállain nyugszik, őnélküle semmi sem lehetne; ezt az egyet biztosan érzi, és jól fejébe vette. Nincs miért megalázkodni, ámulni, tisztelkedni neki az úri ész előtt, melynek ő ad módot és ráérő időt a fényűző kis villongásra, finom cifrálkodásra írott szóban, ravasz kigondolásban. A pap is csak azért gondolkozhatik most nekik a kertje jó hűvös lugasában a vasárnapi prédikációján, mert ők aratnak, csépelnek helyette is, csurrantanak neki is a jóból, és behordják a csűrjébe készen… Elég komisz az is, lám, a vén szoknyás róka, hogy nem tudta kicsinálni neki a felmentést, noha rokon a városi főjegyzővel, és meg is ígérte, hogy szól neki. Az ajándékot előre elvette érte! Kit mentenek fel akkor – azt a kutya mindenit –, ha nem őt, az első gazdagyereket; ha még hozzá harcképtelen is, egyetlen férfi is otthon? Héj, azt a!…

       Lenyeli a mérgét, megzabolázza – bizony, még sokkal rosszabbul is lehetne, mint ahogy remélte –, szalmájára tizennyolc mázsát is vélt egy katasztrális után. Ez most a fő, mert nagyon kétséges, hogy kifizetődik-é az idén a gazdálkodás, a munkát, verejtéket nem is számítva. Nyolc korona volt csak a manilakötél kilója, amivel az aratógép a kévéket köti… Az állam meg csak rekvirál, maximál; emeli az adót, ahol tudja; kinek is küszködik az ember? És azért mégse tudna máshogy, nem volna lelke ugaron hagyni a földet, készből élni csupa truccra; pedig azt is tehetné!…

– Mozogj csak hé, Kati, ne ódalogj itt hiába! Szaladj, mondjad a rusziknak, siessenek avval a vízzel! Mit töltik ott az időt a kútnál?

       Soká dohog még utána, gazduramosan, morózusan, mikor a leány már odébbinalt, ellibbent mellőle tarka viganóival, riszáló, hajlós derekával – a nyavalyás. Mert jól tudja, mit akarna ez is, meg a többi napszámos lány, asszony, rossz ringy-rongy kódusnép; a sok hadiözvegy, hadiasszony is miben sántikál! Hogy fiatal a gazda – el lehet vakítani egy kis oldalt-bazsálással, mellésöndörödéssel – csúnya, olcsó ígérkezéssel, hogy feljöjjön a vére, elvakuljon a rest naplopásukra, ne lásson, ha a kötő alatt egy-egy kévével meglopják háta megett az asztagot. De nem! Ővele ugyan felsülnek, az ő gyengeségén ugyan nem vihognak a háta megett! De aljas is a szegény, valahol csak egy van; be rosszabb a baromnál! Hiába, csak a vagyon ad az embernek becsületet, asszonynak magatartást, szép viseletet… mindent az ád!

– Gazduram – áll elébe fontoskodva a kölyökbéres –, le kén tán húzni mégis annak a Sarudinénak azt a kis tábláját a géppel!

– Mi az Istennek?

– Mer’ nagyba’ fenyegetőzik! Azt ugatja, hogy feljelenti gazduramat, mer’ látta a minap a jegyzőhő’ menni ünneplőbe, mikor itt a dolog állt; hogy egyszóval nem mindig van kinn az asztagnál. Pedig arra kapta, aszondja, a szabadságot, mezei munkára, aszongya, nem parádézásra, meg hogy törvén van rá, hogy a szabadságos katona tartozik másnak is dolgozni, ha a magáé nem tart az egész időbe: mer’ az államnak kell a kenyér: – mer’ az ü ura, aszondja, a fronton küzd mán esztendeje, ü nem vehet napszámost – a szomszédjának meg, gazduramnak aratógépje van, hát tartozik vele a szegénynek – aszondja!

– Mondd meg neki, azt üzenem, hogy…

       Valami rettentően csúnyát, cifrát, kacskaringósat izen, hogy a kölyök szája a füléig húzódik tőle. Maga is elmosolyodott dühében, de azért tovább eszi a méreg. Nem a fenyegetésen ijedt meg, tudta, hogy marhaság; a jegyzőnél is akkor hivatalos ügyben járt, egy darab földet vettek a háborús szaporulatból, annak az átíratása dolgában. De hogy ma egy ilyen rongyos is ki meri nyitni a száját, izengetni mer őrá, fenyegetőzni. Hogy megtanulta az „állam” szót, papolni mer a „kötelesség”-ről; ahelyett, hogy sírva kunyorálna Isten nevébe, mint azelőtt. Amiért az ő ura oda van! Valami a’, hogy kinyitotta ezeknek a szemét ez a háború! Hát ő nem volt oda? Hát a sógora? A bátyja nem ott szenved a fogságban?… Mit tehet ő a más szegénységéről? Ő küszködik, verejtékezik világéletébe; az ő feje ezer gondba fő, őket húzza az állam, a község, egyház, minden; – ha valami kódus felfordul az útszélin, közpénzen kell eltemettetni vagy egy falubolondját csukva tartani – az mind az ő bőréből megy, a gazdagok adójából –, akik dolgoznak, gondolkoznak. Ki szegény máma? Az, aki élhetetlen, bamba, lusta vagy iszákos; egyéb nem! Hát azoknak küzdjön ő, a bolondjuk legyen, markokba röhögjenek rajta?… Kutyaistenit!… Minek nem jönnek mán avval a vízzel is a kútról? Mindig egy óráig járnak oda.

– Ahun ni, gazduram! Mán ezek a Vargáék is minálunk tallóznak, most mán öt fehércseléd!

       Ernyőzött a szemének, megszámlálta őket; na, még csak ez hibázott! A düh csak úgy szaladgált a testében, elfutotta a szemevilágát, reszketett tőle. Huj! A sok visszafojtott, elnyelt mindenféle háborgás, méltatlankodás; ezer komisz kényszerűsége, ráncigáltsága ennek a két háborús esztendőnek; most mind az öklében feszül, majd szétveti a testét. És mind ezek felé ömlik; – a szegénységre, akiken ezelőtt hatalma volt legalább, akik hunyászkodva lopták, cigány alázattal – de most megnőtt a szarvuk még ezeknek is –, jönnek rá, mint a sáskaraj, szájalva szemtelenül, szinte jogosan, csak mert háború van, mert az ő fajtájuk is odavitte azt a hitvány életét! Alighogy álltak a keresztek a minap, már ellepte a tarlót a sok semmittevő, hadisegélyen hízó, cédáskodó asszony, tartotta a kötőt, hozta az üres zsákot, vihogva köszöntötte a gazdát. Forrt benne a méreg akkor is, de azt kellett mondani nekik jó szóval: „Csak szedjenek, nénémasszony, Isten nevibe; csak a készt ne bántsák!”… – így. Tudta, hogy nekiesnek a keresztnek is, mihelyt elfordul, a szemét is kilopnák; de ha elkergeti őket, ahogy szeretné, elhírlelik, hogy fösvény, kiugatják, bosszút forralnak ellene, felgyújtják éjszaka az asztagját, ki bizonyítja rájok? Vagy mit vehet rajtuk, a koldusokon, ha becsukatja is őket; a kára azért meg nem térül. Gyötrően érezte a kiszolgáltatottságát, tele volt gyűlölettel, méltatlankodással. „Nem lehet élni máma a szegénységtül!”

       Kati jön vissza nagy begyesen; jókodva somfordál mellé.

– Ó, csak játszódnak azok a ruszik is a kútnál! – hozza meg a hírt nagy fennszóval. – Locsolódnak, mint a gyerekek, ha szól nekik az ember, mintha nem értenék a magyar beszédet, csak röhögnek, mint a bolondok!

– Jól van már! Pusztulj a zsákokér!

       Kegyetlenül mérges már meg a ruszikra is. Pedig azokhoz ugyan emberséges mindig; felgondolja, hogy a bátyja, szegény, tán éppen ezeknek az atyafiainál küszködik. (Egész ki is cserélődik már az emberiség, ha ez még soká így tart! Csak a királyok meg a miniszterek maradnak, ahol voltak; még azok se mind!)… Meg öreges ember is az ő ruszija mind a három; fia lehetne akármelyiknek. Dehogyisnem tudnak azok már magyarul, szegények! Minap is a szekerén de elpolitizált velök: magyarázták neki, hogy „forma, forma!” – hogy egyforma az ember mindenütt a földön; Isten teremtése. – Aztán beszéltek Nyikolájevicsről, hogy az csinálja az egészet, meg a hozzá hasonlók, meg hogy az megmondta, bizony, húsz évig fog ez tartani!… Derék, jámbor emberek ezek; otthon nekik is van földjük, gyerekük! De annyi való igaz, hogy a dologban nem serénykednek, nagy maznák, kedvük nincsen tán a máséba, idegenbe! Pedig az ennivalót győzik, fene a gyomrukat, a jó magyar paprikás pörkölteket, még a tálat is kinyalják! Ahun ni, még csak a dűlőnél vannak a kádvízzel; ott már rasztolnak, tőtik az időt, hogy az anyjukat!… Itt meg mindjárt itatni kéne a kazánt, még hátramaradása lesz miattok! Ha meg szidja őket magyarul, ezek csak néznek, mosolyognak rá nagy jámboran; meg kell ettől bolondulni, ettől a nagy istenességtől!… Ahol a’!… Ahol a’!…

       Egy pontra szegződik a szeme a tarlón, mutatóujja kinyújtva marad mereven, és megáll minden gondolata egy pillanatig… Elfelejt még kiáltani is; valami hebegése hallik, amit torkán szakaszt a rémület. A következő percben hang nélkül, veszett szaladásban indul arrafelé a kisbéres; utána a másik, aki észrevette… rohan ő is, a gazda, elfulladva, kétségbeesett igyekvéssel… már visítoz az asszonynép is. „Tűz, tűz! Jaj, meggyúlt a tarló! Erre fúj a szél!”… Minden szívet összefog a rémület egy pillanatra; a tallózók is megállnak, hadonásznak ordítva messziről. Egy szikra pattanhatott odáig, a láng is látszik már; füstölve nyalja az aszú sarjút. Jaj, ha az asztagig ér! Jaj, vége mindennek akkor!

       Mind ott vannak; az egész csak egy pillanat. Egyik ponyvát is kapott fel, ez a szerencse; a gazda valamelyiknek a subáját kapta kézbe. Mit tesz az? Újat ad neki helyette! Minden átvillan a fején, a termést nem biztosította most az anyjuk, mi lesz? Nem lesz kenyér!… Csak mikor engedni kezd a torokra fagyott rémület: mikor már-már fojtott lánggal füstölög csak a felégetett, kopasz föld, akkor törnek ki mind közös dühös, felháborodott kiáltásban, akkor ordítják el, amit jól láttak eddig is: „Hol a víz? Mért nem volt víz? Hol járnak a vízzel?”…

       Azok most jönnek; hozzák nagy locsoltatva a rúdra húzott kádat, ámuló, szelíd, bizodalmas szemekkel nézik a csoportosulást. Nem értik. Mosolyognak.

       A gazda bevárja őket; lesült arcán kemény, kegyetlen düh feszül, és a torkát fullasztja. Az ökle egy vasék… Mikor odaérnek, elébük lép szó nélkül; meglendíti erős karját a fejük felett, és az egyiknek az arcán – kérges, száraz ráncú, borostás, öreg arc – elcsattan a pofon. Leteszik a dézsát, most állnak. Nem szól, nem mozdul egyik se; miért? Az egyik már megkapta, most várja a másik is némán, magától értetődőn, nem tudja, miért, de várja… Mindenki elnémultan áll körül; a béresek, napszámosok, oroszok, gyerekek, tallózók a nagy, déli fényben, a puszta föld szétnyílt, eltikkadt, együgyűn közönyös ölén. Itt állnak összeverődve, elkeseredve, bután, tikkadtan a porban, átható élet-szagban; a nap égetőn süt a tarkókra, s ellomhasztja a vért, érzést, indulatokat. A gazda karja – szegény háborús rokkant baka; cipőt tisztító katonaszolga karja is lehanyatlik fáradtan, kelletlenül, egy csattanás jóllakatta a haragját. Mintha bánná, szégyellné már. Az ő bátyja is… vagy ez tán nem is jut így eszébe! Csak az, hogy ugyan minek? Avval mán úgyse lesz jobb! Mit is iparkodnának szegények itt a máséba; hogy is lenne kedvök? Otthon van földjük, öreges emberek. Hogy magyarázták tegnap neki a szekérben, hogy egyforma, „forma” mindenütt az ember! Úgy meg lehet őket érteni… Elfordul tőlük haragja-elülten, kicsit elszégyenkedve, de azt se valami nagyon. Csakhogy nem lett nagy baj, mennek vissza csendesen, együtt az asztaghoz.