A furulya
| A furulya szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Sárváry Elek |
Meliton Siskin, a gyementyevi majorság intézője, válláravetett fegyverével haladt az erdő széle felé. Elbágyadt a fenyőerdő tikkasztó melegétől – s a ruhája tele volt pókhálóval és fenyőtűvel. Kutyája, Damka, egy rendkívül sovány, vemhes komondor- és szetter-keverék, nedves farkát behúzva, óvatosan kullogott utána és mindenképpen azon igyekezett, hogy össze ne szurkálja az orrát. Borús, vigasztalan reggel volt. A páfrányok és a könnyű ködbe burkolódzó fák leveleiről finom cseppek permeteztek, a nyirkos erdőből a korhadás átható szaga áradt.
Elől, ahol az erdő megritkult, nyírfák nőttek. A fák törzse s az ágak között meg-megvillant a ködös messzeség. Valahol a nyírfák mögött magacsinálta furulyán játszik valaki. Skálája nem több öt-hat hangnál, azokat is lomhán elnyújtja, nem is próbál dallamot kihozni, de furulyácskájából mégis rendkívül komor, bánatos hangulat árad.
Mikor az erdő sűrűje ritkulni kezdett és a fenyők már fiatal nyírfákkal keveredtek, Meliton megpillantotta a nyájat. Lovak, tehenek és juhok legeltek a bokrok között, ropogtatták az ágacskákat és szaglászták az erdei füvet. Az erdő szélén ott állt az öreg, sovány pásztor fedetlen fővel, rongyos darócruhában. A nedves nyírfához támaszkodva maga elé bámult a földre, elgondolkozott valamin és közben szórakozottan furulyázott.
– Jó reggelt, apó! – üdvözölte Meliton vékony, rekedt hangján, amely sehogy sem illett hatalmas termetéhez és nagy, kövér arcához. – De szépen furulyázol! Kié ez a nyáj?
– Artamonové – felelt a pásztor kedvetlenül és furulyáját inge alá csúsztatta.
– Talán ez az erdő is Artamonové? – kérdezte Meliton körültekintve. – Igazán? Artamonov erdeje? Elkeveredtem benne. Az arcomat meg egészen összekarmolták a bokrok.
Letelepedett a nyirkos földre és újságpapírosból cigarettát sodort.
Nemcsak a hangja volt kicsi ennek az embernek, de a mosolya, a szeme, ruhájának gombjai, kövér, megnyírt fején a sapkája is. Minden elütött rajta hatalmas alakjától. Mikor beszélt vagy mosolygott, nőies félénkség, alázatosság érződött kövér, borotvált arcán, egész alakján.
– Isten ments az ilyen időtől – mondta fejét csóválva. – Még be sem takarították a zabot és az eső máris mintha ideszegődött volna, az isten verje meg.
A pásztor felnézett az égre. Szemerkélt az eső. Végigtekintett az erdőn, az intéző nedves ruháján, elgondolkozott, de semmit sem szólt.
– Ilyen volt az egész nyarunk . . . – sóhajtott Meliton. – A parasztnak is rossz, de az uraknak sincs sok örömük benne.
A pásztor ismét felpillantott az égre, elgondolkozott és vontatottan megszólalt, mintha előbb minden szavát jól megrágta volna:
– Mi lesz ennek a vége? . . . Sok jót nem várhatunk.
– Hogy megy itt nálatok? – kérdezte Meliton, cigarettára gyujtva. – Láttad az Artamonov erdőirtásában a fajdkakasfészkeket?
A pásztor nem válaszolt rögtön. Ismét az égre tekintett, majd félrepillantott, elgondolkozott és hunyorgatott . . . látszott rajta, hogy mondanivalójának nagy fontosságot tulajdonít s hogy szavainak súlyát fokozza, vontatottan, ünnepélyesen elnyújtva ejtette ki őket. Arca méltóságos volt és szigorú, mint minden öreg emberé: az orrán lévő nyeregalakú mélyedés, ég felé néző orrlyuka azonkívül még valami gúnyos, ravasz kifejezést is kölcsönzött neki.
– Azt hiszem, nem láttam. Jerjomka, a vadászunk mesélte, hogy Ilja napján Pusztos környékén talált egy fészekalját, de nyilván hazudott. Hiszen nagyon kevés a madár.
– Bizony, testvér, kevés . . . Mindenütt kevés! A vadászat, ha józanul meggondoljuk, ma már semmirevaló, haszontalan dolog. Egyáltalán nincsen már vad s ha akad is, még arra se méltó, hogy az ember az ujját megmozdítsa érte, oly kicsi még! Olyan hitvány, hogy rossz ránézni.
Meliton elmosolyodott és legyintett.
– Hogy mik történnek ezen a világon, szinte nevetséges! Manapság még a madár is megbolondult. Későn ül tojásra és van olyan is, amelyik még Péter napjáig sem kelti ki őket. Bízisten!
– Nem lesz ennek jó vége – mondta a pásztor, arcát az ég felé emelve. – Tavaly is kevés vad volt, az idén még kevesebb. Ha így tart, öt év múlva egyáltalán nem lesz. Nemcsak vad, de még madár sem marad.
– Úgy van, ez biztos – mondta Meliton elgondolkozva.
A pásztor fanyarul elmosolyodott és fejét csóválta.
– Bámulatos! – kiáltott föl. – És vajjon mi lett velük? Emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt errefelé még annyi vadliba, daru, vadkacsa, fajdkakas volt, mint égen a csillag! Mikor az urak vadászatra jöttek, mást se lehetett hallani, csak: piff, paff, puff! A szalonkáknak, a pólingoknak vége-hossza sem volt, a kisebb böjtirécék meg sárszalonkák pedig csapatostul repültek akár a seregélyek, vagy mondjuk a verebek! Hová lettek mindezek! Már ragadozó madarakat sem lát az ember. Eltűntek a sasok, a sólymok, meg a fülesbaglyok is . . . Minden vadból kevesebb van. Bizony testvér, a farkas meg a róka manapság már ritkaságszámba megy. A medvéről és a vidramenyétről nem is beszélek. Hiszen azelőtt még jávorszarvasaink is voltak! Negyven éve figyelem szüntelenül isten munkáját és jól látom, mire fog ez vezetni.
– Mire?
– Rosszra. Alighanem a teljes pusztulásra.
Az öreg feltette sapkáját és az égre tekintett.
– Milyen kár! – sóhajtott kis szünet után. – Istenem, de kár! Ez, persze, az ő akarata. A világot nem számunkra teremtette, de barátocskám, mégis csak kár! Ha egyetlen fa kiszárad, vagy mondjuk, egyetlen tehén elhullik, már az is szánalmat ébreszt bennünk. Hogyan állhatja hát meg az ember, mikor azt látja, hogy az egész világ tönkremegy? Pedig mennyi szép dolog van a világon, uram Jézus! A nap, az ég, az erdők, a folyók és isten többi teremtményei! Minden olyan szépen elrendezve, mindennek a helye kijelölve és most mindezeknek, az egész világnak el kell pusztulnia!
A pásztor arcára szomorú mosoly ült és közben hunyorgatott.
– Azt mondod, világpusztulás . . . – szólalt meg Meliton elgondolkozva. – Lehetséges, hogy hamarosan vége a világnak, de a madarak pusztulásából még nem kell erre következtetnünk. Aligha jelezhetik ezt a madarak.
– Nemcsak a madarak – mondta a pásztor – hanem a vadak, a jószág, a méhek, a halak is . . . Ha nem hiszed, kérdezd csak meg más öregembertől. Akármelyik megmondja neked, hogy a halak manapság egészen másfajták, mint azelőtt. A tengerben, a tavakban és a folyókban évről évre kevesebb a hal. Emlékszem, a Peszcsankában azelőtt csaknem méteres csukákat is fogtak. Volt benne menyhal, durdahal, pirosszárnyú ponty, és méghozzá mekkorák! Most már az is jó, ha negyedakkora csukát vagy durbincsot fog az ember. Igazi sügér pedig már nincs is. Évről évre rosszabb a helyzet és nemsokára teljesen kipusztul a hal. Vagy nézzük csak a folyókat. . . Hiszen a folyók kiszáradóban vannak . . .
– Ez tényleg így van.
– Na, tessék! Évről évre sekélyebbek és nincsen már az a sodruk, mint régen. Látod ott azokat a bokrokat? – kérdezte az öreg és a távolba mutatott. – Ott a bokrok mögött húzódik a régi folyómeder. Apám korában még ott folydogáit a Peszcsanka, és most nézd meg, hová vitte az ördög! Állandóan változtatja a medrét és nézd csak, addig-addig változtatja, amíg végül teljesen ki nem szárad. A Kurgaszon túl mocsarak és tavak is voltak és most hová tűntek? És hová lettek a patakok? Lám, azelőtt ebben az erdőben patak is folydogált, mégpedig akkora, hogy a parasztok varsát állítottak fel benne és csukát is fogtak. A vadkacsa itt töltötte a telet, most pedig – még áradáskor sincs víz a patakban. Bizony testvér, akárhova néz is az ember, mindenütt rosszul mennek a dolgok.
Elhallgattak. Meliton elgondolkozott és szemét egy pontra meresztette. Kutatott emlékezetében, vajjon van-e a természetnek olyan része, amelyet még nem érintett meg a mulandóság szele. A ködben és a szitáló eső ferde sugarain itt-ott fényfoltok villantak fel, mint a tejüvegen, de nyomban el is tűntek. A felkelő nap próbált keresztültörni a felhőkön és letekinteni a földre.
– Bizony, az erdők is pusztulnak – mondta halkan Meliton.
– Az erdők is . . . – ismételte a pásztor. – Irtják is, meg ki is égnek, elszáradnak és nem nőnek helyettük új fák. S ha ki is hajt egy-egy, azt is nyomban kivágják. Ha ma kibújik, holnap, meglásd, az emberek már ki is pusztítják. . . így megy ez szakadatlanul és semmi sem marad meg. Én, barátom, a jobbágyság felszabadítása óta őrzöm a község gulyáját. Azelőtt ugyanezen a helyen legeltettem az uraságok nyájait. Amióta élek, nem emlékszem egyetlen olyan nyári napra sem, hogy ne lettem volna itt. Napról napra figyelem isten művét. Életem során jól megnéztem magamnak mindent és most már világosan látom, hogy az egész növényzet pusztulóban van. Vegyük akár a rozsot, akár a zöldségféléket, akár a kis virágokat – egyre satnyul minden . . .
– Csak az ember lett tökéletesebb – jegyezte meg az intéző.
– Mennyiben?
– Okosabb lett.
– Ami azt illeti, csakugyan okosabb lett. De mit ér vele, testvér? A pusztulás útján mire való az ész? Minek az ész a vadásznak, ha már nincsen vad? Úgy látom, az isten észt adott az embernek, de elvette az erejét. A nép teljesen elgyengült, nagyon legyengült. Itt vagyok például én is . . . Nem érek egy fabatkát se. A falu legutolsó parasztja vagyok! Pedig van erőm, fiam. Túl vagyok a hatvanon és látod, egész nap legeltetem a nyájat, még éjszaka is vigyázok rájuk húsz kopejkáért, nem alszom nap-nap után és a hideget is bírom. A fiam okosabb, mint én vagyok, de állítanák csak az én helyemre, másnap már fizetésemelést követelne vagy pedig gyógykezelésre menne. Így van ez. Én pedig a kenyéren kívül semmit sem kívánok – „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” . . . Apám is csak kenyeret evett, egyebet semmit, nagyapám szintén. A mai parasztnak azonban tea, pálinka, meg fehér cipó kell, az egész éjszakát átalussza, kezelteti magát és egyre kényesedik. És miért van mindez? Mert elsatnyult, nincs benne ellenállóerő. Szeretne fennmaradni, de hiába – a szeme leragad.
– Igaz, igaz, hitvány a paraszt is manapság – ismerte el Meliton.
– Be kell vallanunk, évről évre romlunk, satnyulunk. Ha most megfigyeljük az urakat, ezek még jobban elsatnyultak, mint a parasztok. Tudás tekintetében a mai urak mindenkit felülmúlnak, mindent tudnak, azt is, amit nem kellene . . . és mi hasznuk belőle? Ha rájuk néz az ember, elfogja a szánalom. Véznák, csenevészek, olyanok, mint a magyar vagy a francia urak. Nincs se tartásuk, se fellépésük. Az ilyennek csak a neve úr. Nem találja a helyét, semmi dolga és nem tudod, mi kell neki. Horgászik, vagy a hasát sütteti és könyveket olvas, vagy a parasztak között lábatlankodik, meg aztán összebeszél mindenféle sületlenséget. Amelyik meg éhezik, az beáll írnoknak. Így éli a maga céltalan életét és nem jutna eszébe valami becsületes foglalkozás. A régebbi uraságok között még csak akadtak igazi tábornokok, de a mostaniak teljesen elkorcsosultak!
– Nagyon elszegényedtek – mondta Meliton.
– Elszegényedtek, mert isten elvette az erejüket. Isten ellen ne hadakozzál!
Meliton ismét mereven maga elé bámult. Rövid gondolkozás után sóhajtott, ahogy azt a komoly, meggondolt emberek szokták, fejét rázta és megszólalt:
– És miért van mindez? Sokat vétkeztünk, megfeledkeztünk az istenről. . . így hát eljött az ideje, hogy mindennek vége legyen. Igaz, a világ nem tarthat örökké – ezt tudnunk kell.
A pásztor felsóhajtott, és mintha félbe akarta volna szakítani a kellemetlen beszélgetést, ott hagyta a nyírfát és számlálni kezdte a teheneket.
– Hó-hó! – rikkantotta. – Hóha! Hogy a nyavalya törjön ki! . . . Hová vitt az ördög! Hó!
Bosszús arcot vágva elindult a bokrok felé, hogy összeterelje a gulyát. Meliton is felemelkedett és lassan elindult az erdő szélén. Maga elé nézett és elgondolkozott: Még mindig azon töprengett, vajjon van-e valami olyan dolog a világon, amit még nem érintett meg a pusztulás szele.
Az eső ferde csíkjain ismét felragyogtak a fényes foltok. Végigszökdeltek a fák csúcsain és eltűntek a nedves lombok között. Damka a bokor alatt sündisznót talált és erős ugatásba kezdett, hogy felhívja rá gazdája figyelmét.
– Volt-e nálatok napfogyatkozás? – kiáltott a pásztor a bokorból.
– Volt.
– Igazán? Mindenütt azon panaszkodik a nép, hogy napfogyatkozás volt . . . Márpedig, ha így van, testvér, akkor az égben sincs rendjén valami! Nem hiába volt az . . . Haj, haj!
A pásztor összeterelte a gulyát az erdőszélen, egy nyírfához támaszkodott és az égre tekintett. Lassan előhúzta tilinkóját és rázendített. Szórakozottan fújta, mint az előbb, és öt-hat hangnál most se használt többet. Mintha most került volna először a kezébe furulya, bizonytalan, rendezetlen hangok szálltak ki belőle és sehogy sem akartak dallammá olvadni. Melitonnak azonban, aki a világ pusztulásáról elmélkedett, a játék nagyon bánatosnak, elszomorítónak tűnt. Legszívesebben nem is hallgatta volna. A legfelső hangok remegtek, elakadtak, az ember úgy érezte, mintha a furulyát valami betegség, valami rémület sorvasztotta volna. A mélyebb hangok valahogyan a ködre, a búsongó fákra, a szürke égre emlékeztették. Illett ez a muzsika ehhez az időhöz, ehhez az öregemberhez és mindahhoz, amiről az imént beszélt.
Meliton vágyat érzett, hogy elpanaszolja a maga bánatát. Visszament az öreghez és szomorú, gúnyos arcára, meg a furulyájára pillantva, lehangoltan mormolta:
– Maga az élet is megromlott, apó. Alig-alig élünk . . . Rossz a termés, nagy a nyomorúság . . . dögvész, betegségek . . . A szegénység erőt vett rajtunk is.
A kerülő kövér arca elvörösödött és szomorú, asszonyos kifejezést öltött. Ujjait mozgatta, mintha szavakat keresgélne, hogy meghatározatlan érzését kifejezze.
– Nyolc gyerekem van, feleségem . . . az anyám is él még, és a fizetség havonként mindössze tíz rubel s még ellátást sem kapok. Feleségem egészen elvadult a nyomorúságtól, én meg rákaptam az italra. Pedig józan, komoly, művelt ember vagyok. Otthon kellene ülnöm nyugodtan, én pedig egész nap mint a kóbor eb csavargok a puskámmal, mert képtelen vagyok egy helyben maradni, torkig vagyok ezzel az otthonnal!
Érezte, hogy nyelve egészen mást motyog, mint amit szeretne, legyintett és keserűen folytatta:
– Ha már a világnak el kell pusztulnia, akkor jobb minél hamarább. Minek hátráltassuk – így legalább nem szenved az ember se hiába . . .
Az öreg kivette szájából a furulyát és hunyorogva nézett kicsiny nyílásába. Arca szomorú volt, az eső nagy könnycseppjei borították. Azután elmosolyodva így szólt:
– Be kár, testvér! Istenem, milyen kár! A földért, az erdőért, az égért . . . s minden teremtményért. Pedig milyen szépen van megalkotva, milyen jól van elrendezve, mily bölcsen . . . S mindez elpusztul semmiért. De mindennél nagyobb kár az emberért.
Közeledő záporeső zaja hallatszott. Meliton felfigyelt a zajra, aztán begombolta kabátját és így szólt:
– No, de most már megyek a faluba. Isten veled, öreg! Hogy is hívnak téged?
– Luka Bednijnek.
– No, isten veled, Luka! Köszönöm a szíves szavaidat. Damka, gyerünk!
Meliton elbúcsúzott a pásztortól. Az erdőszélen mendegélt, azután letért a rétre, amely fokozatosan mocsárrá változott. Lába alatt víz cuppogott; a még mindig dúsan zöldelő sás földig hajolt előtte, mintha attól félne, hogy letapossák. A mocsár mögött, a Peszcsanka partján, fűzfák sorakoztak. A fűzfákon túl egy urasági gabonaszárító kékes körvonalai látszottak a ködben. Minden annak a boldogtalan, elkerülhetetlen időnek közeledtét hirdette, amikor a mezők elsötétednek, a föld sáros és hideg lesz, s a szomorúfűz még csüggedtebben lógatja ágait és törzsén könnyek peregnek végig. Csupán csak a darvak menekülnek meg az általános pusztulástól, de ők is mintha félnének megbántani a vigasztalan természetet boldogságuk hangjaival, mélabús, szomorú dallal töltik be a levegőeget.
Meliton búsan ballagott a folyó felé és hallgatta, mint hal el lassacskán a furulya hangja. Szerette volna még jobban kiönteni szívét. Szomorúan nézett körül és kimondhatatlanul sajgott a szíve az égért, a földért, a napért, az erdőkért és Damkáért. A furulya magas hangjai, akár a boldogtalan ember zokogása, vontatottan rezegtek át a levegőn . . . Melitont mélységesen elszomorította az enyészetnek ez a képe, amely az egész természetben uralkodott.
Még egyszer utoljára feljajdult a furulyácska hangja, aztán megcsuklott és végleg elhallgatott.