A lap feldolgozottságának foka

A fotografált gondolat

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A fotografált gondolat
szerző: Karinthy Frigyes
Nyugat 1932. 9-10. szám

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

      Fejemhez kaptam.

- Tudom már! - kiáltottam.

Gyűszűvirág mosolyogva nézett rám.

- No mi az, kedves kisértetem?

- Tudom már, mi az, ami hiányzik nekem - s persze, most már értem azt is, miért feledkeztem meg róla. Három hete, hogy itt bolyongok magával, drága Gyűszűvirág, az Ige háromezerötszázadik esztendejében, hála a kegyed finom és nagylelkű ötletének, hogy elsőrendű szelleminkarnálógépével (amit, ha jól értettem, nagybátyjától kapott születésnapjára) éppen az én igénytelen személyemet látta jónak felidézni és életrekelteni a második évezred utolsó századának sok kiváló egyénisége közül...

- Jaj, csak ne olyan cifrán, kedves barátom, tudja, bár a maguk kedvéért elég jól megtanultam az ó-eszperantót - ezt a bonyolult gondolatszerkezetet nem birom. Tehát mi az, ami hiányzik?

- Már napok óta motoszkál bennem, öntudatlanul. Igaz, annyi új benyomás ért, érthető, hogy merőben megfeledkeztem; Káprázott előttem a világ... De most... Tudnia kell, a magam korában úgynevezett költő voltam...

Gyűszűvirág elnézően legyintett.

- Hát mit gondol, nem azért idéztem fel? Hiszen a nevét se tudtam... Az ókori nyomtatványban, aminek egy részét régésztanárunk átfordította nekem, találtam két képet, ami érdekelt...

Megszorítottam a kezét.

- Köszönöm. Először történik, hogy értelmét látom, annyi évszázad után, boldogtalan életemnek... Akkor hát meg fog érteni... Három hét alatt körülbelül képet kaptam (ahogy maguk mondják) a maguk jelenének s az én jövőmnek társadalmi, kultúrális és technikai állapotáról... Kezdem érteni, hogy él együtt és külön, ennek a századnak csodálatos nemzedéke...

Láttam légi városaikat és jártam a tenger mélyén lebegő üdülőkben, megtanultam lélegezni villamos kopoltyúval és oxigénsürítővel... Pazar csodák a számomra. S néhány igazán finom és nagyszerű emberrel ismerkedtem meg, ükunokáim közül, akiknek értelme és szelleme... De hiszen éppen ez az... Most ötlik fel bennem először: honnan veszi e kor művelt fia, szellemi arisztokratája kifinomult műveltségét és lelki hajlékonyságát? Élőszóban közvetített művészi élményekben máris volt részem: a színpad sötét terébe vetített valóságnál tökéletesebb színészek néhány remekművével megismerkedtem... De mindez mégis csak ábra és hang... inkább képzőművészet...

S most a szó is eszembe jutott.

- Gyűszűvirág - mi van az irodalommal? Három hete járok itt és még egyetlen sor írást se láttam - egyetlen könyv, egyetlen ujságlap nem került a kezembe...

Csodálkozva nézett rám.

- Hiszen éppen most mondta, hogy a színházban...

- No igen, értse meg, tudom, hogy az is mű, bár élőszó közvetíti... De a könyv, értse meg, a könyv és az ujság...

Vállat vont.

- Hát mi a különbség?

Aztán hirtelen, mint aki észbekap:

- Ahá, már értem! Maga azokra a közlési formákra gondol, amik nem egyszerre, sok emberrel közvetítik a művész mondanivalóját... hanem egyenkint, külön-külön... Igaza van, könyv, azelőtt úgy hívták... Még ma is sokan szeretik ezt a kifejezést... Hát miért nem szólt? Elvihettem volna egyik könyvpalotába... hopp! tudja mit, bemegyünk egy könyvkereskedésbe és megvesszük Karvalykörömnek, a divatos szerzőnek legujabb művét...

- Könyvkereskedés? - lelkesedtem. - No lám! Mégsem csalódtam!

Két perc mulva egy elegáns bolt előtt ereszkedett le zsiroszkopunk. Gyűszűvirág előrefutott, követtem. A segéd előzékenyen sietett elénk. Körülnéztem. Keskeny acélsodronyokon apró, dobozforma tárgyak függtek, nagy tömegben, a köralakú helyiség falairól, tetőtől a padozatig.

- Megvan maguknak Karvalyköröm legujabb műve, a «Zöld álom»?

- Ó, hogyne! kilenc példányunk van még, bár nagyon veszik... Parancsoljon szépséged!

Leakaszt egy dobozt, átnyujtja. Gyűszűvirág nem enged fizetni: írják vendégszámlánkra. Visszaülünk kocsinkba, perc mulva mintegy kétezer méter magasra lebegünk. Gyűszűvirág átnyujtja a dobozt.

- Tessék, indítsa meg...

- Indítsam meg?!... Azt akarja mondani... lapozzam fel?

- Ugyan kérem... Nem látja azt a kis üveglencsét, a fedőlapon?... Nézzen bele, emelje füléhez a zsinórt, ami itt lóg... aztán nyomja meg, a könyv sarkán a gombot...

Ámulva engedelmeskedem.

S a következő pillanatban a csiszolt lencsén túl, életnagyságú, élesen világított tájkép tárul fel szemeim előtt, zöld hegyek, messze kék égbolt... Halk közeledő berregés... a hegy mögül repülőgép bukkan fel... közeledik... Leszáll, szép ifjú nő pattan ki belőle... A fűbe ül, mélyen sóhajt... Aztán tünődve megszólal: «Ó istenem...»

Mintegy megbabonázva referálom Gyűszűvirágnak, ami látok és hallok. Megértően bólint.

- Igen... mindig ilyenféleképpen kezdődnek a regényei... Én már régen nem olvastam tőle semmit... az utóbbi időben népszerű hatásokra utazik... De elég színes képzelete van... Mi történik aztán?

A doboz csodavilága. Aladinlámpás káprázata tovább pereg. Most szobát ábrázol a ködfátyolkép... Sápadt leány hever a pamlagon... Váratlanul eltűnik a kép, őszirózsalugasban a szél suhog... Csodálkozva közlöm Gyűszűvirággal, ajkát bigyeszti.

- Nem érti? Ez egy hasonlat volt. Elég kopottas. No de persze... most jut eszembe, magának, aki még hozzá van szokva ahoz a világhoz, amelyben keservesen közvetve, elvont szavakat idéző betükkel mondta el szerző a történetet... magának mindez kissé szokatlan... Értse meg, már az évezred elején rájött az irodalom, hogy leírni ezt «egy szép lány jött be a szobába»... ennél egyszerűbb, ha megmutatom a képet, amit idézni akarok... Ami a dolog technikáját illeti... hiszen erről nyilván nem tud.

Ölembeejtettem a dobozt, amit ők könyvnek neveznek: fölényesen szóltam közbe.

- Ne fáradjon, el tudom képzelni... a magam idejében úgynevezett fantáziám révén voltam némiképpen elismert... Ebben a dobozban nyilván hajszálvékony fonálra van felvéve az egész regény, hangban, színben és fényben... gombnyomásra megindul a szerkezet s a regény cselekményét éppenúgy levetíti, kis helyen, mint annakidején a mi mozgóképszínházainkban...

- No igen. Az írók rájöttek, hogy elképzeltetni valamit, közvetve, átfordítva szavakra, sokkal bonyolultabb dolog, mint egyszerűen megmutatni... A legősibb korban, az egyiptomi képírás idején, sejtették a helyes utat...

- Értem, ne is folytassa, magam is gondolkoztam ezen, valamikor: hiszen minden szó eredetében érzéki képből származik... az irodalom visszatér ősforrásához... Hanem tudja, jó drága lehet manapság egy könyv előállítása...

- Miért lenne különösebben drága?

- Már megbocsásson... eljátszani egy egész hosszú regényt... mennyi színész, kellék, utazás, táj, esetleg építkezés... Óriási munka, mindezt összeszedni, megrendezni, kiállítani, próbálni, míg a felvétel elkészül...

Megütközve nézett rám, aztán elmosolyodott.

- Értem már...! Maga persze nem tudja a legfontosabbat...

- Mit, az istenért?

- Az évezred legnagyobb találmányát... No várjon.

Most már igazán kiváncsi voltam. De nem felelt kérdésemre, beállította a leszállót - percek mulva földalatti csarnokban kötöttünk ki. Fehérköpenyes segéd sietett elénk.

- Parancsol szépséged?

- Van szabad léleklátó?

- Erre tessék.

Furcsafényű fülkében fantasztikus masina, lencsék és karok bonyolult egyvelege. Lent kerevetféle.

- Feküdjön ide, - parancsolja Gyűszűvirág. Kábultan engedelmeskedem.

Villany percen, belémkapcsolnak valamit, zsibbadást érzek, sötét lesz körülöttem. Aztán mintha oxigént lélegzenék, hevesen dobogni kezd a szívem... ugyanakkor, mintegy részegségben, varázsos hangulat ömlik el bennem... emlékek és gondolatok öntenek el... Életem nagyszerűsége, élményeim csodája világossá válik... Látom magam, mint kisgyermeket, a régi pesti uccán, égő arccal sietni a Szív-uccai iskolába, tele dobogó vággyal, ittas reménnyel, kíváncsian...

És ekkor Gyűszűvirág hangját hallom.

- Érdekes... mi ez a régi ucca? Ez nagyon régen lehetett... milyen alacsony házak... és ez a kisfiú... aki a falak mellett kóvályog... nini... kérem élesebbre... hogy hasonlít magához... most felnéz az égre... persze! ez maga, mint kisfiú... magára gondolt...

Felordítok.

- Gyűszűvirág... maga látja, amit gondolok?! amire emlékszem?

- Ne kiabáljon, összezavarodik a kép... Ugyan mit csodálkozik? Hiszen, ha jól emlékszem, a maguk korában is tudták már, hogy az agyvelőben elraktározott benyomások és gondolatok képek csak... Megrögzített képek... Miért ne válhatott volna lehetségessé, hogy a gondolat és emlék belső mechanizmusa által a koponya falára vetített mozgóképet felfogjuk, átalakítsuk, ernyőkre gyüjtsük - végre le is fotografáljuk? No ne ijedjen meg... most nincs felvétel... csak a kép keresőjében néztem meg az expoziciót...

Valami duruzsol a fülemben - mi ez, ájulás környékez.

- Gyűszűvirág... - dünnyögöm keservesen... - Gyűszűvirág...

És még hallom a hangját, a ködön keresztül.

- Élesebbre... szerelő úr... élesebbre... a kép homályosul... várjon csak, nini... egy nő... hopp!... hiszen ez én vagyok... ó... rámgondol... milyen kedves tőle... és még hozzá... szemtelenség!... kérem, azonnal kapcsolja ki... az egészet... nem vagyok kíváncsi... azonnal kikapcsolni!