A forrás
| A forrás szerző: Gárdonyi Géza |
Szólok immáron egy másik remetéről, aki nem az ó időkben élt a szentekkel, hanem azon időben, mikor már a szenteknek fajtája elmúlott e Földről.
Eljárának hozzá vasárnaponkint a környékbeli emberek, mivelhogy távol vala tőlük mindennemü templom, és hallgatták az ő kegyes beszédeit.
És mondanák néki:
- Bizony te vagy az utolsó szent ezen a világon.
S mondanák ismég mások:
- Jövel miközénk ékesszavú ember és légy nekünk plébánosunk.
A remete pedig felelé:
- Nem a római az én vallásom.
És amazok csodálkozának, mivelhogy Jézus képe vala a barlang egy külső kövébe beleillesztve, s a remete azon kép előtt ájtatoskodék.
És megszólalának más emberek, mondván:
- Jer hát miközénk. A mi eklézsiánk üres. Papolj nékünk vasárnaponkint a templomunkban.
Ő pedig felele:
- Nem a lutheri vallást követitek-e?
- Azt követjük, - válaszolának az emberek.
És a remete felele:
- Nem az az én vallásom.
Azok pedig mondák:
- Ha kálvinusi vagy is, elfogadunk, mert egy a zsoltárunk az övékkel.
A remete felele:
- Az sem az én vallásom.
És az emberek csodálkozának, mivelhogy mindig az evangyéliumos könyvet láták a kezében.
És sugdosódának maguk közt, mondván:
- Vajjon görög pápista-e, avagy más eretnek?
Ő pedig megértvén miről tanakodnak, mondá:
- Láthatjátok, hogy Jézus az én világosságom. De ahogyan elvonúltam az emberek közül, és magányos egymagamban élek, a különféle vallásokat is magam mögött hagytam.
És monda nékik példázatot a következőkben:
- Messze innen, túl a hegyeken, túl a vizeken, élt egy király. Vala pedig az a király pogány: aranyisteneknek áldozó, bálványos.
Hogy ím azt a királyt megszállotta az öregség, elszomorodék szívében. És monda:
- Mi haszna vagyok gazdag? Nap nap után múlik, elszáll az élet, mint a felhő. És következik az éj, amelynek virradása nincsen.
Felele pedig a királynak a fia, mondván:
- Vannak bölcseid, atyám, és egyéb értelmeseid: hivasd össze őket, hogy megvigasztaljanak.
És a király összehivatá a bölcseket.
A bölcsek pedig tünődének és tanakodának. Végtére az egyik, aki már maga is vén vala, fölemelkedék és szóla:
- Valamikor, fiatalkoromban, hallottam ám én, hogy messze innen, abban az országban, ahol a nap hajnalonkint felkél, van egy forrás: az életnek vize. Azt mondták, hogy aki abból iszik, örök az élete.
Még aznapon megindula a küldöttség az életnek ama vizéért. A király fia vivé az arany korsót.
Sok utazás, sok kérdezősködés után elérkezének arra a helyre, ahol már az élet vizével élnek az emberek.
Egy irdatlan nagy mocsaras vidéken két város állott.
És kérdezék a lakósokat:
- Vajjon ez-e az élet vize, ez a mocsár?
És azok felelék:
- Ez vóna...
A királyfi már előbontá a korsót, hogy merítene a vízből, de az öreg bölcs elinté őtet. És monda a lakósoknak:
- Vagyon-e valami forrása ennek a víznek? Mert ha már viszünk belőle, vinnénk a javából.
- Messze vagyon az, - felelék a városiak, - s ki tudja hol? Az az egy bizonyos, hogy ez a mi vizünk onnan származott ide alá, s ha itt már zavaros is, mink gyerekségünktől ezt isszuk, megszoktuk.
- Gyerünk feljebb, - mondotta az öreg.
S menének.
Ismét elérkezének a víz mentén városokba, de azok már kisebb városok valának. A lakósok ott már nem a mocsárból itták a vizet, hanem árkokból.
A víz ott se volt tökéletesen tiszta.
- Még tik se jártok a forrásra? - kérdezé az öreg.
- Messze vagyon az, - felelék, - de ez a víz egyenesen onnan folyik ide, tudjuk. Mert hiszen apáink ásták az árkot, és éppen azért, hogy ne azt a possadtat kelljen innunk.
- Gyerünk feljebb, - mondotta az öreg.
S ahogy mentek, ismét találának városokat, falvakat a víz mentén, de egyre kisebbeket. Itt-ott magányos házak is álltak a víz mellett.
Azonban az öreg bölcs már sehol sem állapodott meg: ő csak a forrásból akar vala meríteni.
S menének.
A vízfolyás továdabb is egyre keskenyedék, egyre tisztábban csörgedeze; néhol majdnem el is szivárgott a mohos sziklák közt, a sok százados avarban, az elkorhadt ősföldben. De ők nem vesztették el a türelmüket.
Végre reátalálának a forrásra.
És íme ottan a víz tiszta volt, mint a kristály.
A forrás négy fehér kő közül serkedt elő - egy fakeresztnek a tövéből.
(E legenda eredeti kéziratának külső oldalán piros ceruzával két szó: - Post mortem. -)