A fiam gazember

A fiam gazember szerző: Gárdonyi Géza

       Sajnálattal és röstelkedéssel vallom meg, hogy a fiam gazember.
A mi családunkban szokatlan karakter ez. Azt hiszem, a keresztes hadjáratig visszalapozhatnám a családunk történetét, ha ugyan a családunknak volna története. Fájdalom, az én őseim, bár sokat taníttatták őket s okos emberek is voltak, sem írni, sem olvasni nem tudtak, és én így most a fényes példákat adatok hiányában nem ragyogtathatom a fiam előtt.
De a fiam nem is kiváncsi a fényes példákra. A minap, hogy betöréses lopást követett el a kamarában, élénk és sötét szinekkel festettem neki azt a képet, amely a mazsolaszőlőtől az akasztófáig vezet.
Hangom remegett a felindulástól. Ő a fejét a karjára fektette. Azt hittem, sír, és folytattam mint Munkácsy: sötét háttérrel, világos alakokkal. Közben a komoly meggondolásra hivatkoztam, és azt kérdeztem tőle, hogy a mondottak után hajlandó-e lemondani az éléskamarába való betörésekről?
Hallgatott.
Megtoldottam a kérdést:
- Igéred-e, hogy nem sikkasztod el többé a ceruzámat? Igéred-e, hogy a cipődet nem hordozod zászló gyanánt a folyosón, és nem dobod az emeletről a házmester fejére?
Hallgatott.
Ez jó jel, gondoltam.
- Igéred-e, hogy nem rázod többé a Mariska barátod fejét, mint ezt az állatkerti tanulmány-utunkon a majomketrecnél tanultad?
Igéred-e, hogy a piromániához vezető gyufagyujtogatási passziódról lemondasz, és hogy öngyilkossági kisérletet nem követsz el a cukorkák vigyázatlan élvezetével? Ha ígéred, gyere, csókold meg a te jó apádat, aki aljas gazságaidat megbocsátja.
Hortyogott.
Gondoltam, talán nem is a fiam hibás, hanem én nevelem rosszul.
Fogadtam melléje tanítót.
A tanító úr komoly és tudományos fiatal ember volt. A jogi akadémiába járt, és cvikkert viselt. Lehetett rajta látni, hogy értelmes úri ember.
Bemutattam őt a fiamnak.
- Nézd fiacskám, ez az úr a jóra kíván téged oktatni.
A fiam rápillantott. Bizalmatlan és gyanakodó volt a pillantása. Különös, hogy a gyermekek ösztönszerűleg érzik a tanítóban az ellenséget.
Az ellenség mindazonáltal nyájasan magához vonta őt, és így szólott hozzá:
- Gyermekem, immár hat éves vagy, és azt hallottam, hogy még nem ismered a betűket.
- Igaz, - felelte őszintén a fiam.
- Hát akarsz-e tanulni?
- Nem.
- De látod aki nem tanul, az téglahordó napszámos lesz. Aki pedig tanul, az nagyságos úr lesz. Válassz: mi akarsz lenni: napszámos, vagy nagyságos úr?
- Huszár.
Megfogta a tanító úrnak az orrát, és meghúzta.
- Lásd, - szólott a derék férfiu, - most olyat tettél, ami nem illik. Jegyezd meg, hogy senkinek az orrát meghúzni nem szabad.
- Miért?
- Mert az orr nem csöngetyühúzó.
Ez a magyarázat tetszett a fiamnak. Egyszerre az ölébe mászott és barátságosan megcsókolta.
No lám, milyen finom gunynyal fejezi ki, hogy nem respektálja.
Néhány nap mulva azt mondja a gyerek:
- Apám, a Kati orra csengetyühúzó ám. Kati a cselédem volt. Csinos falusi leány.
- Mit beszélsz?
- Azt, hogy a tanító úr meghúzta a Kati orrát, és a Kati csengetett.
- Hogy-hogy?
- Meg is ölelgette, csakhogy ne csengessen, meg is csókolgatta. Mégis csengetett.
Ime, így elárulta a tanítóját.
Katit összeszidtam. Kati összeszidta a tanítót. A tanító összeszidta a fiamat.
A kis gazember ettől az időtől kezdve mindig elbujt, ha a tanítója jött: hol a sifonérból, hol az ágy alól, hol a kamarából kapartuk elő.
A tanító azonban mégis csak eljárt hozzám. De mert a Kati orrát megrögzötten csengetyühúzónak nézte, a fiam ismételten elárulta őt.
Ezt a tanító végre is nem birta tovább: abbahagyta a nevelést.
Sajnáltam őt, igazán sajnáltam, mert becsületes és tudományos ember volt, de annyira szemérmetes, hogy nem birta elviselni a fiam árulkodását. Adtam is neki jó ajánlólevelet egy olyan barátomhoz, akinek nem konyha mellett nyilik a gyermekszobája.
- Látod, - szóltam ekkor a fiamhoz, - kifondorkodtad innen ezt a jóravaló ifjut. Ki tanít most meg írni, olvasni?
- Tudok, - szólott ártatlan arccal, de bizonyára belső gunynyal, - írjak?
Azzal fölvette a ceruzámat, és míg háttal álltam feléje, a drága Gyöngyösim pergamenjére rárajzolt egy szamarat.
- Mit jelentsen ez? - kérdeztem tőle.
- Ez te vagy apám, - felelte vidáman. Eléggé érettnek láttam arra, hogy iskolába adjam.
Mély lelkifurdalások között vezettem el őt az elemi intézetbe.
A tanító jóakarattal fogadott. Nem sejtette a jámbor, milyen izgágaságot vett föl az iskolájába.
- No, mi történt? - kérdeztem balsejtelemmel, mikor félóra mulva tintától csepegő fejjel és ruhában, talpig feketén hazajött.
- Semmi különös.
- És ez a feketeség?
- Tintatartó volt előttem a padban.
- Hát aztán.
- Ráütöttem alulról a tintatartó talpára, és tudod apám mi történt?
- Micsoda?
- A tinta ugrott.
- Ugrott-e?
- Ugrott ám, mégpedig egyenesen a tanító úrnak az arcába.
- És nem nadrágolt meg?
- Nem látott a tintától.
- De te is merő egy tinta vagy.
- Igen: mert a tinta azután visszaugrott rám, és én letörültem a zsebkendőmmel.
Másnap remegve vittem el ujból. Bocsánatot kértem a tanítójától, és különösen esdekeltem, hogy ne üsse őt agyon.
A tanító ur arcán csupán a gallus tinta nyomai sötétlettek. Ő maga egy repetir-jóság.
- A fiu kissé csintalan, - szólott láthatólag meghatva a visszaemlékezéstől, - nem baj. Olyan helyre ültette a fiamat, ahol nem volt kalamáris, és látszólag minden rettegés nélkül nézett rá.
Eznapon már végig ott volt az előadáson.
- Kibírtak fiam? - kérdeztem örömmel.
- Ki, - felelte búsan, - de én alig.
- Elhiszem: mi történt megint?
- Képzeld csak apám, ez a tanító ur azt kívánja, hogy úgy üljek mint a sfinksz az opera előtt és folyton azt hallgassam, amit ő beszél.
- Ez a helyes.
- De én nem vagyok arra kiváncsi.
- Különös nyilatkozat!
- Unatkoztam, és fütyültem.
- Szép.
- A Pali is azt mondta. Pali előttem ül. A tanító erre...
- Azt mondta: ne fütyülj.
- Nem: azt, hogy fogjam be a számat. Befogtam a számat. Akkor meg azt mondta, hogy ne tartsam a számon a kezemet. Hát mondd apám: a lábammal fogjam be a számat?
- A végét mondd.
- A végét? Egy fiu ma gallér nélkül ment haza.
- Hogy-hogy?
- A tanító úr kiállított. A fiu palavesszőt dugott hátulról a nyakamba. Erre megfordultam, és belekapaszkodtam a gallérjába. A gallér elszakadt.
Egy hete látogatja már az iskolát a fiam és én mindennap tapasztalom, hogy még nem csapták ki.
Sokszor könnyezve magyarázom neki, hogy milyenek a jó fiuk, s ő bámulattal hallgatja.
- Mesélj még, - mondja ilyenkor ravasz áhítattal.
Oh, ha nem én volnék az apja, hanem más, már régóta azt tanácsoltam volna neki, hogy iratkozzék be előre a fegyházba. De mert a vér nem tagadja meg a vért, mindennapi aggodalommal bár, de régis hallatlan elfogultsággal mentegetem őt.
Hátha nem is gazember ez a kis gazember? Elvégre is, még nem szedett verebeket a kútból, mint én, még nem verte be a német posta mester ablakát. Sem a misebort nem itta ki a templomban.
S elvégre is minden becsületes ember így kezdi.