A fiákeres ur
szerző: Thury Zoltán
A visszleszámitolási vagy visszkiszámitolási vagy a jó Isten tudja, hogy micsoda banknál bajok voltak a múlt esztendő végén. A mérleg sehogyse akart szép gömbölydedre sikerülni, hogy tudniillik alul jobbról is, balról is egy és ugyanazon summa kerüljön ki. Maxfeld igazgató ur a könyvvezetés osztályába hurczolkodott be s az asztalok között futkározva lármázott: - nem klappol, nem klappol! - s idegessé tett a sok egymásba nyiló szobában mindenkit, a ki nagy könyvek fölé hajolva millió numerusból igyekezett kikeresni a hibát. Akkor történt meg az a nevezetes eset, hogy három nap és három éjszakán át egyvégtében senki se ment haza a könyvvezetés osztályából. A diványokon aludtak egy-egy órát s az iróasztalok szélén piszkos vendéglői tányérok mutatták, hogy ott is kosztoltak a hivatalnok urak. Egyszer-egyszer meg tisztán ötletszerüen kocsiba vágta magát az igazgató ur és sorra járta a bank fióklokalitásait. A hibát kereste - és az egyikben csakugyan talált is egy rémületesen halvány fiatal embert. Négyszögletű farámába foglalt márványlap mögött éppen egy csomó százas bankóval a kezében, a mi iszonyuan remegni kezdett, a mikor a direktort meglátta. - Aztán egyszerre lesütötte a szemeit s valami egészen különös, nem is emberi hangon olvasni kezdte a pénzt le a márványlapra: - egyszáz, kettőszáz... Ezzel az eredménynyel rohant vissza a központba az igazgató s a fiatal emberről meg is feledkezett, éppen csak a bajjal törődve nagyot rikkantott az ajtóban: - megvan! Aztán a mit nem találtak meg három nap alatt, arra rávezetett egy kis félórai munka. Az a fiatal ember a fiók pénztára mögött lopott egy csomó pénzt. Furfangosan, nagy zsenialitással, minden tekintetben kifogástalanul - s a család megtérítette a kárt. A mérleg munkáját azonban ujra kellett kezdeni s be is fejezni hamar. Ujra két napig kiabáltak egyik asztaltól a másikhoz nagy numerusokat, meg kicsiket - s aztán rendbejöttek. - Az egyik hivatalnok, bizonyos Adorján Samu nevezetü, azonban belebetegedett a munkába. A munka ötödik napján már nagyon zavaros volt a nézése s minduntalan átszólt a másiknak, a ki rémítő számoszlopot pergetett le neki: - várj, várj!... Láza volt s mire végzett, kiesett kezéből a penna.
Nyolc hétig feküdt. Előbb önkivületben s olyan nyomorult állapotban, hogy az orvosok mindig a másnappal biztatták az anyját, hogy: akkor majd bizonyosat lehet mondani. Különben minden az Isten kezében van. A ki apró kis bogárkákra is gondot visel, annak bizonyára kiterjed a figyelme egy ilyen jeles bankhivatalnokra is. Ebben biztak is valamennyire s azalatt a betegnek kihullott a haja, meggyérült az amugy se igen dus bajsza s rettenetesen levánnyadt az arcza. Tisztára a csontra lapult a bőre s kidülleszkedő orczái fölött kidülledtek a fejéből nagy vizes szemei. Szomoru szemek, csak bámult velük, mint a bamba, mert az agya lassan dolgozta föl a képeket, a miket a szemek tükre fölfogott. Járni még nem tudott. Egyszer megpróbálta s összeesett az ágy előtt, a szőnyegen. Aztán szörnyen lassan épült, sok tejjel, hussal, borocskával s végre a napokban vastag botra támaszkodva s másik kezével keményen belekapaszkodva a karfába, lebátorkodott a lépcsőn. Ugy nyomta a szoba, hogy már nem birta el maga fölött a mennyezetet, meg a még ráépített emeleteket. Hörgött benne.
Lenn azonban már pár lépés után tántorogva esett neki a falnak. Éppen egy kocsi ment arra. Intett neki, hogy álljon a gyalogjáró mellé s fölkapaszkodott rá. Az ülésen aztán kényelmesen elnyujtózkodott s bágyadt mosolylyal, nagy gyönyörüségben azt mondta a kocsisnak, hogy arra menjen, a merre éppen akar. A lovak megindultak, a gyors menés friss szelet hajtott az arczába. Egy kicsit kitátotta a száját is, hogy többet nyelhessen belőle s pihent. - Egy pillanatra fölrezzent azonban s boszuság ült az arczára. Arra gondolt, hogy ez a kocsizás töméntelen pénzbe fog kerülni. Lenézett a sárhányó alá a kerékre. Gummi... Ej ha, ezt urasan csináljuk - mondta magában, de aztán vállat vont. Egyszer csak megengedheti magának és különben is, ha majd be megy a bankba, kap a betegségért majd valamit. Van erre valami orvosság-alap vagy micsoda s abból kijár a segítség annak, a ki rászorult. De mennyire rászorult!...
Ebben a pillanatban tetszett neki a szegénysége. Ez segíti pénzhez - s hirtelen lekapta a kalapját egy tekintélyes ur előtt, a ki a gyalogjárón vele szembejött. Borostyánkőszipkából füstölt s csak ugy félrenézett a kocsin és bólintott. Ez az ur igazgató a banknál. Sulya van a szavának. Jó volt nem szalasztani el. Ha véletlenül nem köszön, abból baj lehetett volna. A kocsi kifordult a ligetbe. Mindjárt az ut elején fehérruhás gyerekekkel találkoztak, a kik után fonálra kötött piros meg kék léggömbök usztak a levegőben. Az egyik ló megijedt és félreugrott. A beteggel egy hirtelent kanyarodott a kocsi, aztán zökkent, a mint a kocsis nagyot rántott a gyeplőn. - Hé, hé, ki ne boríts, - motyogta mosolyogva Adorján Samu. Előbb fel kell venni a pénzecskét - s azon gondolkozott, hogy mit is csináljon majd a pénzzel. Egy kicsit nem ártana elutazni Délre, de hát még is okosabb, ha pár ruhát csináltat - s majd kiesett a kocsiból, akkorát görbült, mig lekapta a kalapját. Magának a vezérigazgatónak a felesége jött szembe a gyep szélén a nevelőkisasszonynyal meg a gyermekekkel. Az első pillanatra nem ismerte meg, hanem aztán a mikor a kocsi már tovább ment s kanyarodott egyet, hogy ujra látni lehetett azt, a ki benne ül, a lornyonnal nézte meg. A fiu hálás volt érte. - Hallotta, hogy beteg voltam - gondolta magában - s meleggel öntötte el a részvét. Végre is még sincs annyira elhagyatva az ember, mint ahogy hiszi.
Mintha egy kicsit lerészegedett volna azonban, a friss levegőben ujra szédült. Megnézte az óráját s komikus grimaszt vágott. - Ej ha! - Az idő tudniillik tüneményesen gyorsan mult. Már másfél órát kocsizott. Rászólott tehát a kocsisra, hogy forduljon vissza. Mikor kiértek az utczára, majd elütöttek egy fiatalembert, a ki átment az uton. A kocsis morgott valamit, a fiatalember visszaugrott a lovak elől s Adorján rákiáltott a kocsiból:
- Maga az, Sommer! Megálljunk. Hova megy!
- A Belváros felé.
- Jöjjön elviszem.
A fiatalember az ő bankjában volt tisztviselő. Voltaképpen nem igen szerette, de most jól esett neki, hogy látta. Valaki a többiek közül, akárki, de mégis abból a fajtából való, a minek a tömegében ő is otthon van. Kezeltek s Adorján hátradőlve az ülésen, derüs nyugalommal gondolt arra, hogy most már nemsokára ő is bemegy a bankba. S felveszi a pénzt is - s ezenközben letette Sommert. Mosolyogva köszönt neki s most már csakugyan hazahajtatott.
Két hét telt körülbelül abba, mig ujra elmehetett a bankba. Akkorra már magához tért egy kicsit. Az arcza teltebb lett s a járása biztosabb. Éppen csak a haja, szegény haja, annak elpusztult a nagyobbik fele s a keze szörnyen uri formájú lett. Fehér és száraz. Akkorra már készen vitte be az irást is, a miben a pénzt kérte s egy kicsit még lustálkodva várta, hogy vajjon mennyit szavaznak meg. Ha keveset ugy is lesz vagy kétszáz forint.
Benn az igazgató elő is terjesztette a dolgot. Későn, a mikor az urak már indultak.
- Hát igen - azt mondta - van itt még valami. Adorján Samu a könyvvezetési osztályból segély irányában fordult az orvosság-pénztárhoz. Tessék határozni. A magam részéről nem igen ajánlhatom. A feleségem a multkoriban is fiákeren látta az illetőt és pedig a ligetben. Hát ha arra telik neki, akkor telik a gyógyulásra is.
- Roppant korhelyformán néz ki az az ember - mondta az ügyész, a ki a könyvvezetési osztályon ment be az igazgatóság termébe.
- Az nem sokat bizonyít. Beteg volt.
- Magam is kétlovas kocsin láttam multkoriba - mondta a tekintélyes igazgató, a kinek most is a szájában volt a vastag borostyánszipka, végében a kis szivarral. - Én nem igen engedem meg magamnak...
- A Sommer szintén meséli odalenn, hogy gumiráfos hintón röpítette egyszer haza. Az efféle ujságolást szeretik némelyek, bár esetleg csakugyan nem vezette rosz szándék...
- Mindegy. Ha jut kocsira, jusson orvosságra is.
- Hol lesz este? - kérdezte a tekintélyes ur visszafordulva, de már a kilincsen volt a keze.
A kérdés az igazgatónak szólott. Az azonban csak fölvonta a vállát. Nem tudja.
Egy másik ur, a ki még az asztal mellett ült, ugyancsak az igazgatónak szólott.
- Pénzt nem kezel?
- Ki?
- Az a fiákeres.
- Nem, ahhoz nem juthat. - S az ajtó felé fordulva felelt a másiknak is. - Talán a vendéglőben, ha az asszony is akarja. Majd hirt adok.
A tekintélyes ur dünnyögött:
- Jó.