A fenyő és a vadrózsa
szerző: Szendrey Júlia
E rege volt az írónő utolsó munkája. Megjelent a Vasárnapi Ujság, XV. évf. 38. számában. [1]
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Rengeteg erdő közepén emelkedett egy kopár, meredek kőszirt. Az egész erdő sik rónaságon feküdt, melyen csupán az egyetlen magas pont, e magányos szikla volt látható.
Terméketlen köveit szürkés moha födé; imitt-amott még ez is hiányzott, s csak az éles, meztelen kövek fénylettek elő. Ellenben az egész erdőség földét a leggyönyörűbb, a legélénkebb zöld pázsit takará, a fák derekait folyondárok ölelék körül, mig tövükben ibolya, vad rózsa, gyöngyvirág és földieper virult. Higyjétek el, szebb erdőt az egész világon hasztalan keresnénk. Volt is benne ezer meg ezer, vagy talán még több dalos madár: bugó, gerlék, csattogó fülemilék, éneklő rigók, csörgő szarkák, melyek kora reggeltől késő estig hangoztaták, mindegyik saját modorában, saját hangváltozataiban: Oh, mily szép az élet! Oh, mily szép a világ! Persze, hogy ők az ő életüket, az ő világukat, az erdőt éltették, mert szerencséjökre mást nem ösmertek, másról fogalmok sem volt. Akkor talán másképen énekeltek volna. — Lenn a pázsiton teméntelen, szebbnél szebb virág kandikált elő a buja zöld fű közül, elszórva, rendetlen csoportozatokban, hol sokan együtt, tömegben, hol kevesen, néhol egy-egy magányos virág, hol sárga, minha egy lehullott csillag volna, hol piros, mint egy vércsepp, vagy kék, mintha az égboltozatot tükrözné vissza, vagy pedig olyan tiszta hófehér, mintha egy elrejtőzködött, a tavasz által ott feledett hópehely volna. Ki tudná színeik dús vegyületét vagy számtalan árnyalatát elmondani, elég az hozzá, hogy mind szépek, illatosak és boldogok voltak. Soha emberi kéz nem érinté e virágokat, emberi nyom nem tapodta e pázsitot; soha idő-előtti enyészet nem pusztitott itt el egyetlen Virágot, nem fonnyasztott el egyetlen fűszálat. Nőttek. virultak és elhervadtak a természet rendje és törvényei szerint. Télen aludtak mélyen, csendesen, jó melegen betakarva a lehullott falevelek puszta rétege által, és hólepelbe burkolva a tél fagya ellen. Tavasszal életre ébresztve a nap legelső sugarai által, melyek kicsiráztaták a szunnyadó magot és kihajták az éledő csirát a földből. Nyáron virulva, illatozva, midőn virág virágra borul, fűszál fűszálhoz hajol, s a levelek remegve simulnak egymáshoz, és a szellő suttogása csupa életről, boldogságról beszél. Ősszel pedig lassan-lassan hervadozva pihenni készültek, hogy a téli álom nyugalmát élvezzék. Évről évre, évszakról évszakra igy ment ez mindig háboritatlanul, zavartalan folyamatban.
De ott fenn a sziklán más volt ám az élet; ott sem virág nem virult, sem madár nem dalolt, sem szellő nem enyelgett. Ősi földrázkódások csodás szüleménye Volt e kőszirt. Mintha benne a természet minden ridegségét, terméketlenségét egy tömeggé öszpontositotta volna, hogy körülette annál dúsabban, annál életerősebben tenyészthessen mindent. Hegyes, kiálló élei, sima, egymásra halmozott kőlapjai‚ növénytelen, kopár bordái kizárni látszának a termékenységnek minden lehetőségét. És mégis, legmagasabb csúcsán, hozzá férhetetlen magasságban, állt egy óriási fenyőfa, oly nagy, oly eröteljes, oly terjedelmes, hogy párját az egész rengeteg erdöben hiában kereste volna az ember; pedig tudjátok-e, hogy az mérföldekről mérföldekre terjedt, és szebbnél szebb százados tölgyekkel és cserfákkal volt tele. Meglátszott rajta, hogy ez az erdő királya, a rengeteg disze, a növényzet koronája. S körülötte sehol egyetlen bokor, egyetlen virág sem volt látható, annál megfoghatatlanabb, annál csodásabb, hogyan nőhetett a fa ott a sziklacsúcson, a széditő magasban, honnan szí elég tápot? hol talál gyökereinek elég helyet? hogyan képes szélvésznek, viharnak ellenállni, mely szabadon éri minden oldalról? Lenn az erdőben egyik fa a másikat védi a szél dühe ellen, egymást oltalmazzák, közös erővel tartóztatják föl a vihar romboló megrohanásait; egyik sem áll magányosan kitéve; mindeniket csak a többin keresztül hatolva, s ez által erejében megtörve vagy legalább gyöngitve érte a dühöngő, pusztitó elem. Ámde ez a szikla fenyöje, széditő magasban, mindnyájok fölé emelkedve, egyedül, nem védve, nem oltalmazva semmi által, egész nagyságában kénytelen volt szemtől szembe, erőt erő ellenében, megviaskodni a dühöngő orkán legvadabb kitöréseivel. És ő mindeddig győzedelmeskedett; dereka egyenes, hajthatatlan maradt, büszke sudarát merészen emelé ég felé, és sötét, örökzöld ágait hatalmasan, mint óriás karokat terjeszté maga körül. Öt nem fosztá meg az ősz leveleitől, ő nem aludta át a telet; ámde virágokat sem hozott neki a tavasz, sem enyelgő lepkét a nyár. Soha madár nem rakott ágai közé fészket: hogy merte volna gyöngéd gondoskodásának tárgyait, azokat a vékony héju tojáskákat, piczi, pelyhes fiait e szüntelen vihartépte, az elemekkel ily védtelen szemben álló fának oltalma alá helyezni? — Büszkén, egyedül, hajthatlanul folytatta életét a fenyő sok-sok éven át. Örömei szilaj, csupán ő általa ösmert vad gyönyörökből álltak. Ő büszkeségében, erejében, egyedüliségében találta örömét. A mi másnak halála lett volna, neki életerejét edzette. Szemben a viharral, kitéve a déli nap legégetőbb sugarainak, sziklatrónján mindenek fölé emelkedve, mi őt környezé, látva a hajnal legelsö pirkodását, az alkonyat legutolsó fényét, mindig készen a küzdelemre, győzelmének érzetében, megközelithetlen magasságának tudatában élte le napjait, éveit... s ebben lelte örömét, ez tölté el vad kéjjel a legutolsó izig, midőn minden ágában recsegve, ropogva viaskodott régi ellenével, a viharral, melyen örökké kifogott, mely mindig megszégyenülve volt kénytelen távozni, mig ő ott maradt helyén, büszkén, győzedelmesen.
Azonban egyszerre csak változás történt. A ki meg tudná mondani, hogy jött az a mag oda, melyből ez óriás fa származott, ki vagy mi hozá fel épen e sziklacsucs tetejére: csak az tudhatná azt is, madár hozta-e vagy a kavargó szélvész, vagy a természetnek mi más utján jött fel ugyanazon sziklára, még pedig épen a fenyőfa tövébe ama mag, melyből az a vadrózsa nőtt, mely egyszer csak, kora tavaszszal, annak alján hajtá ki gyönge ágait, piczinke leveleit. Ki tudná megmondani, hogyan, miképen tévedt ez ide, hol eddig sem virág, sem füszál nem vert soha gyökeret? ki tudná hogyan?... elég az hozzá, hogy ott volt, hogy szemlátomást növekedett, erösödött, hajtott, söt végre virágozni kezdett, mig végre egészen át fogá, átkarolá a fát, aztán egyre magasabbra nyujtá ágait, egyre dúsabbak lönek levelei és ágai pirosabbak, illatosabbak.
Mi történt ez alatt a fenyővel?
Elöször csak bámult a kis gyönge hajtáson ott lábánál, aztán figyelni kezdett erősbödésére, végre érdekkel nézé minden egyes levelének fejlését, szaporodó ágait, feslö bimbóit. Lassankint elhagyá régi szilajsága; minél többet foglalkozott a kis, egyre gyarapodó bokorral, melynek ágai egyre magasabban kúsztak lel oldalán, s illatos virágai gyöngéden simultak hozzá, annál kevesebbet törődött a sudarát környező viharral. Végre csak egy gondja lőn: megvédeni a kis gyönge rózsabokrot, távol tartani mindent, a mi annak árthatna vagy épen életét fenyegethetné. — A napsugarait csak ágain átszürve bocsátá a bokorra, az esöt csak mint harmat cseppeket aláhullani, s ha a szélvész, az ő régi ellene tusára híta őt, nem állt vele harczba, meghajtá előtte sudarát, minden ágát szerte engedé zilálni, csakhogy minél előbb elvonulni láthassa az ellentállásra nem talált vihart. Oh mint féltette kis virágát, ez lett egyetlen gondja, öröme; hisz ez által ismerte meg a mindennel közös, csak általa még eddig soha sem sejtett gyönyört: szeretni! Mit ott alant minden fa, minden virág, minden kis füszál minden évben élvezett, arról ő neki magas, kivételes helyzetében mindeddig fogalma sem volt. Nem nélkülözé, mert nem ismerte. Eddig csak az ellentállás szilaj gyönyöreit, a küzdelem vad kéjét ismeré, a boldogságot csak most találta fel a kis vadrózsa-bokorban, mely gyöngeségében erős derekánál keres támaszt, átfonva őt virágos karjaival s felküldve hozzá illatát. Hát még mikor végre a rózsabokornak most már lombdús, elég menhelyet igérő ágai közé egy kis parányi madárpár fészket rakott! midőn estenként oda tértek pihenni, éjjel ott aludtak, hajnalban csicseregve, fütyörészve szálltak ki fészkökből! — Nemsokára igazgatni kezdték fészköket tollal, virágokból elszállt pamutszerü pehelylyel béllelni és jó puhára, melegre késziteni, mire aztán egy, két, három, négy piczinke tojás lett látható a fészek alján. Oh, ekkor a fenyőfa öröme leirhatlan volt! Mennyire meghatotta, mindőn látta, mint ül fészkében türelmesen az egyik madár, mig a másik messze elszáll táplálékot hozni a hátramaradottnak. Végre kikeltek kis pelyhes madárkák, s az öregek egész áldott nap jöttek, mentek, soha nem unva meg, soha el nem fáradva, hogy szüntelen éhes fiaikat táplálják, kik az öregek közeledtére már messziről mind kitátották szájacskáikat és csipegtek, a hogy csak tudtak, lesve, mindenik magának követelve a hozott magocskákat. Aztán ezek is felnőttek s elkezdtek a fa körül szökdécselni, kissé fel-felemelkedni, körül-körül röpkedni a fát, végre pedig elszáltak az öregekkel, le a völgybe, az erdőbe. Hogy félt a fa ekkor, hogy remegett, hogy soha többé nem látja őket, nem hallja csevegésöket. Mint örült, midőn őket messziröl megpillantá és hazatérni látá! Nem is maradt a kis fészek soha üresen; az elköltözöttek helyére mindig jöttek mások, kik tojásaikat a fenyő alatti vadrózsabokor levelei közé rejték. Csak télen, midőn a bokorról minden levél lehullt, s az őszi szél felkapta és elsodorta azokat, mikor a vadrózsabokor is a többi növénynyel együtt téli álmát alvá, csak ilyenkor gondolt a fenyőfa régi napjaira vissza, mikor oly büszke volt magányos, megközelithetlen magas helyzetére, erejére, nagyságára és szilaj küzdelmeire. Oh, mint vágyott volna most ellenben ott lenn a völgyben lenni, elrejtve a többi fa között, védve vihar és szélvész ellen! Nem magáért, oh nem! a kis vadrózsa miatt aggódott: hátha egy olyan irgalmatlan vihar elriasztja ágai közül a kis fészeklakóit, madárkákat, vagy leszaggatja derekához simuló ágait, s összetépi, eltördeli, vagy pedig — s ettől félt leginkább — a tél hidege áthat gyökeréig s megfagyasztja azt, hogy soha többé ki nem hajthat. Ilyenkor ugy irigyelte a többi fákat az erdőben, kik lehullott leveleikkel védhették az alattok nőtt bokrokat, mig az ő levelei soha le nem bullnak. Ugy-ugy megrázá ilyenkor ágait, hogy legalább a rajtok levő hóval takarhassa be jó melegen gondoskodásának tárgyát. Amazoknál oda lenn, kiket száz bokor és fűszál környez, a kiveszettek helyét ujra pótolhatják azok a virágok és növények, melyek még megmaradtak; de ő, ki közelében soha egy füszálat sem látott ez egyetlen bokron kivül nőni, ő ezt veszítse el? Borzadva gondolt ennek lehetőségére s vadul csapkodta össze ágait. De a tél megkimélte őt, s nem fosztá meg annyira féltett boldogságától, minden tavaszszal ujra kihajtott a rózsa, egyre dúsabb, magasabb, virágzóbb lett.
Itt volt ismét a nyár, tikkasztó forró, mindent elperzselő nyár. Csak a rózsabokornak nem ártott; a fenyőfa hüs árnyékba takará őt messze szétterjesztett ágaival. És a rózsabokor már egészen körülfogta hatalmas derekát; egyes ágai már oly magasan nyultak fel a törzsön, s fris eleven levelei hozzá simulva, enyelegve rezegtek és susogtak körülte.
Ekkor, egyszer déltájban, nehéz fekete felhők alakultak a láthatár szélén, melyek egyre terjeszkedve, sürüsödve huzódtak az erdő felé, s tompa zugás és halk dörgés kiséretében mindinkább elboriták az egész égboltozatot. Remegve simultak a rózsabokor sugár, hajlékony ágai a fatörzshez, a mint a feltámadó vihar szele végig-végig zúgott a szikla fölött. Küzdelemre készült a fenyő, meg-megrázva ágait, hogy csak ugy recsegtek belé, mintha erejét akarná próbálni, vagy fenyegetöznék, hogy visszariaszsza a vele már-már tusába kezdő szélvészt. — Irtóztató égibáboru tört ki; szemkápráztató fénynyel, mint óriási tűzkigyók czikáztak a villámok a dörgő, csattogó felhötömegböl elő. A szikla fölött is függött egy vészterhes, egymásba gombolygó felhőcsoport, minden irányban áthasogatva a czikázó villámsugaraktól; rohamra sodort feléje a vihar egy másik sárgás szürke fényü felhőtömeget. Egyszerre pillanatnyi csend állott be, nyomasztó, félelmes csend, erre vakitó lángözön, s egy iszonyu csattanás következett, és a sziklatetőről egy óriási lángoszlop emelkedett, oly magas, hogy összekötni látszott az eget a földdel. A fenyőfa égett.
Mire az idő kiderült, a felhők elvonultak a nap tarka szivárványivet vont az erdő fölé, a sziklacsúcs puszta, kopár földét korom s hamu födé, melyet az esti szél széthordott, ki tudja: hogy hova? ki tudja: merre?
Ez a fenyöfa története. Ne sajnáljátok, ne busuIjatok rajta: hisz ő boldogsága közepett szünt meg élni, szeretve és szerettetve!
- Megjegyzés
- ↑ Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. – Budapest, 1926. február) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete:
„Ez az utolsó négy dolgozat [A szerencsétlen narancsfa, A pásztorleány és a királyfi, A kis aranyvirág, A fenyő és a vadrózsa – szerk.] rege-féle. Utolsó két évében írta ezeket. Akkor, mikor testben már csak árnyképe volt önmagának, lélekben meghasonlott legközvetlenebb környezetével, férjével is. El is költözködött családjától. Nem akart tudni senkiről és semmiről. Itt e magányos szobában beletemetkezett a múltba, mely annyi örömet és boldogságot ígért és úgy tűnik fel előttem, hogy itt újra átélte annak a múltnak minden üdvét s a vigasztalan jelennek minden keservét. Egzaltált lelke elvesztette a múlt és a való megítélésére a helyes mértéket. Mindent bearanyozott a múlt emléke előtte, és minden kietlen s hideg volt, mi a jelent alkotta. A regékben ezt a múltat példázza. A jelen szomorú sorsát zokogja el. Az a szerencsétlen narancsfa, ki idegen talajba elsorvad; a napfénytől, erdőtől, szabadlégtől kalitkába zárt madár; a sziklatetőn egyedül álló fenyőóriást körülkúszó vadrózsa: mind, mind Szendrey Júlia allegorizálója.”