A lap feldolgozottságának foka

A felsőkabátok esete

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A felsőkabátok esete
szerző: Mikszáth Kálmán

 (Történelmi elbeszélés, a Reáltanoda utcai kártyabank szétugratása idejétől)

       Egyszer volt egy tudós ember, aki könyveket írt a harcászatról és taktikáról, végre pedig kitalálta az általános lefegyverzés lehetőségét is. Nem kell hozzá egyéb, úgymond, mint mindössze tízezer katona, de mindegyik úgy tudjon lőni, mint Tell Vilmos, hogy egyszer se hibázza el azt, akit megcélzott... Ez a tízezer katona, untig elég meghódítani a világot. Egyszer lő, tízezer ellenség esik el, kétszer lő húszezer, háromszor harmincezer... egyszóval egy negyedóra alatt lőhet a tízezer ember húszszor, s akármily erős hadsereget tönkre tészen...

Mindez matematice be volt bizonyítva, csak abban hibázta el a nagy gondolkodó, hogy a többiek is lőnek, és semmi esetre se fogják bevárni összetett kézzel, tétlenül, a halálos golyóbisokat.

Ilyenforma taktikus a mi rendőrségünk. Lecsap egy kártyabarlangra, de még az Andrássy Gyula veréb-esetéből se tanul, hanem bemegy mindennemű cirkumspektus intézkedések nélkül, és nem találja ott - csak a felsőkabátokat.

Hát ez is valami - sőt nagy fogás! A közönség elbámul holnap, hogy »nini, nini! mégse alszik hát ez a mi rendőrségünk!« Megfogott egypár télirokkot és nehány sétapálcát.

Három-négy rendőr vetette magát legott az engedelmes kabátokra, hogy valahogy el ne szaladjanak, aztán vitték őket a hónuk alatt a rendőrségi tanyára.

A kabátok színes bélései titokteljesen mosolyogtak a zordon arcú legényekre, amint lerakták őket a kapitánysági szobában.

- Hej, ha ezek a kabátok szólni tudnának!

De a kabátok még az aesopi mesék idejében sem tudtak szólni, annál kevésbé most, mikor nemcsak a kabátok, de az országgyűlési szónokok sem tudnak szólni.

Ott hevertek hát némán, csendesen, egy székre rakva, s egy csöppet sem búsulva a gazdáiktól való elváláson. A napfény, mely a hivatalos szobába besütött, apró aranyos karikákban táncolt rajtuk.

Thaisz bejött egy délelőtt. És maga elé rakta a vádlott kabátokat.

Volt közöttük mindenféle szín, szürke, kék, barna és vadgalambszínű. Egy rendőr, aki azelőtt teremőr volt a képviselőházban, vigyorogva mondá:

- Átkozottul ismerős gúnyák!

És verte a homlokát, hogy eszébe jusson, melyiknek ki a gazdája?

De a legfeltűnőbb volt két egész egyforma kabát, kávészín barnás kelméből, kék csíkos béléssel.

- Ezek bizonyosan testvérek kabátjai, akik egy szabónál varrattak egyszerre.

- Vagy ha nem testvérek, hát legalább is valami Pollux és Castoré.

Thaisz eközben így szólt fejedelmi szavakkal:

- Szólaltassuk meg a vádlottakat. Tartsunk inkvizíciót. Hadd beszéljenek a kabátok!

Egy rendőr elkezdte kutatni a zsebeket. De nem volt azokban semmi különös. Egy-egy eltévedt zsebkendő, egy pár kesztyű, kis fésű, bajuszkefe, egy pikkdáma s öt kulcs.

- A kulcsokról tán rá lehetne jönni - véleményezé a rendőr.

- Ostobaság! Pesten minden lyuk egyforma. Hiába próbálnók.

Hát végre örömteljesen kiált fel a kutató rendőr, egy levelet húzva ki az egyik kávészínű kabát oldalzsebéből.

- Nyom, nyom!

- Ide vele!

A kapitány olvasni kezdi:

»Kedves Mukikám!

Férjem ma nem lesz itthon. Fogoly van vacsorára - töltsük együtt az estét. A főajtónál ne csengess, ne vegye észre a szobalány. Én magam eresztlek be a kisajtón. Pá, a viszontlátásig!

szerető

Milid«

- Hisz ez szerelmes levél - dünnyögte Thaisz -, s cím sincsen rajta. A gazember már hihetőleg megette a fogoly-vacsorát. Tegye vissza, János, a levelet.

És János rendőr visszatette - de fájdalom, az történt, ami a Szigligeti Ede előtti korszakban képezte a drámák és vígjátékok motívumait, visszatette, mondom János a levelet, de tévedésből a másik kávészínű kabátba. Ami nem csoda, kérem, hiszen egészen egyformák voltak ezek a kabátok!

Thaisz végre is nem találván semmi nyomozható szálat, szokása szerint felkiáltott:

- Isten nagy és hatalmas, ő bizonyára felvilágosít mindent.

Fel is világosított.

Mert bármilyen nagy legyen is a szemérem az emberekben, egy téIikabát erejéig mégsem terjedhet. Hiszen, én istenem, mindennek kell lenni határának!

Eljöttek hát, s egyenkint jelentkeztek a kabátokért D'Equivilliers márki látogatói. A kapitányság kiadta őket illő igazolás mellett. Így jöttek el a kávészín kabátok tulajdonosai is.

Valóban Pollux és Castor voltak, két jó barát, de a két jó barát közül csak egyiknek volt felesége, s az az egyik nem az volt, aki a »Mukikám« címzetű levelet kapta, hanem aki a »Mukikám« címzetű levelet írta, az csakugyan a másik felesége volt.

Eképpen állván a dolgok, a férj előtt kiderülvén a házibarát álnoksága, a Mili hűtlensége, itt vérnek kellett folyni.

A két kabát birtokosa e napokban állt szemben egyik vívómesterünk termében, s a kereskedő férj kapott egy nagy vágást az arcára, - hanem - azért a becsületnek elég van téve.

S azonfelül egy nagy tanulság maradt hátra a leányaink és unokáink házibarátjai számára: hogy örökkön-örökké óvakodjanak a férjéhez egészen hasonló kabátot csináltatni.