A felpofozott irodalom
szerző: Ambrus Zoltán
Egy magyar újságban olvasom, hogy a Pester Lloyd október 25-i számában pofon vágta a magyar irodalmat. Ugyanebben a magyar újságban olvasom azt is, hogy ez a pofon a legnagyobb s a legmegérdemeltebb pofon volt, amelyet a magyar írók kaphattak.
Abban, hogy a Pester Lloyd a panama-ügyek tárgyalása alkalmából alkalomszerűnek, időszerűnek és szükségesnek tartotta pofon vágni a magyar irodalmat, nincs semmi különös vagy legalább is nincs semmi szokatlan. A magyar irodalommal egy idő óta alig történik egyéb, mint hogy pofon vágják. Hol jobbról, hol balról vágják pofon; hol felülről, hol alulról; néha elölről, még többször hátulról; olykor a külföldön vágják pofon, még gyakrabban itthon - de ha nagy ritkán megemlékeznek róla, az obligát pofon nem maradhat el. Ha a közoktatásügyi miniszter gratuláló nyílt levelet ír egy kitűnő író hatvanadik születésnapjára, nem teheti ezt anélkül, hogy mellékesen pofon ne vágja az újabb magyar irodalmat. Ha egy előkelő irodalmi társaság elnöke megnyitó beszédet tart, semmi esetre se mulasztja el pofon vágni azt az irodalmat, amely nem tett szert akkora népszerűségre, hogy e népszerűség protekciójára az előkelő társaság kegyes lett volna magához ölelni, s amely e felsőbb elismerés híján is bátorkodik magyarnak képzelni magát. Ha a fiatalok zászlót bontanak, nem tehetik ezt anélkül, hogy pofon ne vágják azoknak az irodalmát, akik előttük küszködtek. Ha egy színház vezetése körül bajok történnek, a sajtó ezt az ügyet nem tárgyalhatja anélkül, hogy a magyar drámairodalomnak olyan pofont ne adjon, amelytől ennek egy pár esztendőre el kell kábulnia. Ha egy magyar dráma olyan vakmerő, hogy a politikusaink szerzette ellenséges hangulat ellenére is kierőszakolja a külföld figyelmét, a német és osztrák sajtónak azok a kitűnőségei, akikkel a kongresszusokon a leglelkesebben parolázunk, nem állhatják meg, hogy pofon ne teremtsék úgy ezt a vakmerő munkát, mint vele együtt az egész magyar irodalmat. Ha egy író azzal az impertinens kívánsággal állít be a kiadójához, hogy ez a magyar közönség sziklaszilárd részvétlensége ellenére is adja ki egy hosszabb lélegzetű munkáját, a kiadó az írót nem lökheti ki anélkül, hogy egyúttal pofon ne vágja azt az okoskodni akaró s a közönség ízlését nem tisztelő irodalmat, amely Kemény Zsigmond és Eötvös József óta folyton csak azon dolgozik, hogy tönkre tegye a szegény kiadókat s a különben virágzó magyar könyvkereskedelmet. És ha egy írónak az első - ó, mily rövidéletű! - sikerrel megerősödik az önérzete, kiereszkedik a hangja s megjön a svádája, a megizmosodott önérzetnek első cselekedete nem lehet egyéb, csak az, hogy: pofon rúgja a többiek irodalmát.
Abban tehát, hogy a magyar irodalom ismét kapott egy zúgó pofont, nincs semmi rendkívüli. Talán nem is olyan rettenetes a dolog, mint amilyennek első pillanatra látszik. Majd csak kiheveri a magyar irodalom ezt a pofont is, ha olyan szívós, hogy a többit mind ki tudta heverni. Paradoxon-kedvelő emberek azt mondhatnák: még szerencse, hogy a magyar irodalmat olykor-olykor pofon vágják, mert különben soha szó se esnék róla... ha nem vágnák minduntalan pofon, olyan mélyen hallgatna róla a krónika, mint a régóta halottról... így mégis csak emlegetik hébe-hóba, ha soha se tiszteltetik is... s kiderül, hogy valamilyen magyar irodalom ma is van... még annak is, aki vattát dugott mind a két fülébe, olvasnia kell az újságban, hogy a felsőbbséggel ignorált még nem halt meg egészen... s - ki tudja?! - a sziklaszilárd részvétlenek között találkozhatik egy-kettő, aki a maga szemével akarja látni, hogy milyen is hát az az irodalom, amelyet csak pofozni lehet?!
De ha a Pester Lloyd bérmáló körútjának ilyen körülmények között nem lehet túlontúl nagy jelentőséget tulajdonítani, rendkívül érdekes az, hogy a magyar újság fölötte örül a német nyelven kiutalt, tehát imponáló pofonnak. Mert ameddig az újságírás nem szakít tökéletesen az irodalommal, azt képzelné az ember, hogy minden magyar újságírónak csak rosszul eshetik, ha a magyar írók német nyelven kiállított csekket kapnak egy-egy nagy, legnagyobb pofonra. Az az öröm, amellyel a magyar újság gratulál a Lloydnak "a legnagyobb és legmegérdemeltebb" pofonhoz, élénken illusztrálja, milyen nagy igazságot fejezett ki Beöthy Zsolt legutóbb, amikor egy lakomán az újságírás és az irodalom különválásáról emlékezett meg. "Minden fejlődés - mondta Beöthy Zsolt - differenciálódás, elkülönülés. A magyar újságírás fejlődése is ezt mutatja. Az első nagy differenciálódás az irodalomnak és az újságírásnak a különválása volt." Az ember az első pillanatra azt hinné, hogy ez a különválás még nem tökéletes. De íme, a tények mást bizonyítanak. Az újságírásnak mindenesetre vannak olyan képviselői is, akik ezt a válási ügyet a maguk hatáskörében már elintézték. Mert végre is, ha valaki magyar újságíró létére lelkesedni tud azon, hogy a magyar irodalom megint kapott egy jókora pofont: erről a magyar újságíróról joggal föltehető, hogy készségesen beleegyezik az irodalomnak az újságírásból való kiebrudalásába, sőt föltehető az is, hogy akármekkora irodalmi tevékenységre hivatkozhatik az újságíráson kívül, lelkében már szakított az irodalommal, már tudniillik azzal az irodalommal, amely mások műve és nem az övé.
A Pester Lloyd politikai vezércikkírója - a magyar újság szerint - pofon vágván a magyar irodalmat, így leckézteti meg az írókat:
A politika nem lehet igaz, az íróknak kellene igazaknak lenniök. A politika nem lehet kegyetlen, mert meg kell alkudnia; az íróknak kellene kegyetleneknek lenniök. Az ő kötelességük volna kiirtani a nagyúri ügynököt, a "kijáró"-t, szatírájának suhogó ostorával. Az ő kötelességük volna tükröt tartani Magyarország elé, hogy láthassa a szeplőket, a férgeket saját arculatán. De ma nincs magyar irodalom, és azért nincs, mert az írók a kor szemébe nem merik megmondani az igazat. Eötvös József meg merte mondani az igazat a "Falu jegyző"-jében, Gogol a "Revizor"-ban és milyen nagy szolgálatot tettek a hazájuknak! De a mai magyar írók nem merik megmondani az igazat; a mai magyar írók gyávák; a mai magyar írók nincsenek.
De hát honnan tudja a Pester Lloyd politikai vezércikkírója, hogy a mai magyar írók nem merik megmondani az igazat?! Honnan tudja, hogy a mai magyar íróknak a szándéka nem olyan tiszta s az igyekezete nem olyan becsületes, mint a régieké, hogy az erkölcsi erejük, a bátorságuk kisebb, mint a külföldi íróké, hogy nem merik meglátni az igazat s nem merik hirdetni a meggyőződésüket?! Honnan tudja, hogy mi van a mai magyar irodalomban, amely nincs?! Tisztelettel kételkedem benne, hogy a Pester Lloyd vezércikkírója ismeri a magyar irodalmat. Sőt egy kis túlzással azt mondhatnám, hogy a mai magyar irodalmat senki se ismeri. Ki ismerné? A közönség? A mi közönségünk - régi dolog - legyőzhetetlen idioszinkraziával viseltetik a magyar könyvek iránt; annál nagyobb idioszinkraziával, minél több komolyság, minél különb irodalmi igyekezet nyilvánul meg abban az árva magyar könyvben. A mi közönségünk valami remek szimattal érzi meg, melyik nyomtatvány a pusztán szórakoztató szer s melyikben bukkanna holmi "irodalmi" törekvésre: az utóbbit még tévedésből se szereti elolvasni. Budapesten több, a vidéken kevesebb hölgy, néhány száz fiatalember, aki maga is író akar lenni, a férfiak közül minden vidéki városban két-három csodabogár: a magyar irodalomnak ez a néhány száz ember az egész közönsége. Még ennek a kis közönségnek se életszükséglete a magyar irodalom; a nagy közönség pedig, a két és három szavazattal megkínált előkelő közönség egyszerűen nem olvas semmit, ami magyar, talán legfeljebb egy-két újságot kivéve. Az újságírók, meglehet, többet olvasnak, mint a nagy közönség; csakhogy amit olvasnak, az akármi, de nem a mai magyar irodalom. Nálunk még az írók sem olvassák egymás munkáit. Magyarországon is akadnak itt-ott lelkes olvasmánykedvelők; bizonyára jóval kevesebben, mint másutt, de akadnak - még az írók között is; hanem még a lelkes olvasmánykedvelők is mást olvasnak s nem a mai magyar írókat. Elvétve ezek egyikére vagy másikára is rátéved a figyelmük; de rendesen inkább mást olvasnak, főképpen megszokásból. Hát a kiadó elolvassa-e a mai magyar írókat? Dehogy! Még ha véletlenül, kivételképpen, kiadja is a munkáit, elolvasni még akkor se olvassa el, hasonlóan ahhoz a kereskedőhöz, aki orvosi műszereket árul, de köszöni, nem kér a maga árujából. A mai magyar írók munkáit csak éppen a szedők olvassák el. És talán megdöbbentő volna, ha azzal a váddal, amelyet a Pester Lloyd vezércikkírója hangoztat, a szedők állnának elő. De a szedők nem hozakodnak elő effélével; s ha megkérdezzük őket, elismerik, hogy a mai magyar irodalomnak ők is csupán azt a töredékét ismerik, amellyel véletlenül dolguk volt.
Mert a mai magyar irodalom nem az a néhány könyv, amelyet a Pester Lloyd vezércikkírója kegyes volt észrevenni. A mai magyar irodalom sok, jóformán ismeretlen nevű írónak egész élete munkássága. A mai magyar irodalomnak egy jelentékeny része olvasatlanul hever a kiadóknál és a könyvbizományosoknál, a pincében vagy a padláson; egy még nagyobb része pedig még ehhez a szerencséhez se juthatott hozzá: vagy el van temetve vagy csak el van dugva régi újságokba.
Hogy a mai magyar írók nem merik meglátni az igazat s nem merik hirdetni a meggyőződésüket? Talán inkább az a hibájuk, hogy a tehetségükből túlságos sokat pazarolnak el a meggyőződésük hirdetésére s nem igyekeznek menekülni a látottaktól a kitalálható különbhöz! Talán inkább az a hibájuk, hogy jobban foglalkoztatják a megfigyelő erejüket, mint a képzeletüket, s túlságos figyelmet szentelnek olyan dolgoknak, amelyek igazak, de nem érdemesek a megfigyelésre! Talán inkább az a hibájuk, hogy nagyon is, fölötte sokáig ott marad a tekintetük azon, ami a látottakból a leginkább megdöbbentette vagy felizgatta őket, és túlságos sok időt áldoznak a felháborodásuknak - noha ennek a kornak sok olyan szennye van, amelyet az irodalomnak nem érdemes leltároznia!
Ha van szemrehányás, amelyre a mai magyar írók nem szolgáltak rá, úgy ez az, hogy: nem merik meglátni az igazat s nem merik hirdetni a meggyőződésüket.
Most olvasgatom egy korán elhunyt, nagytehetségű író összegyűjtött munkáit. Vaskos kötetek: mind, elejétől végig csupa keserű igazság. Akik lámpával keresik a keserű igazságokat, kedvükre kitobzódhatják magukat, ha kegyesek lesznek észrevenni ezeket a vaskos köteteket. Egyfolytában olvasva végig ennek az irodalmi hagyatéknak csak két vagy három kötetét, a keserű igazságokat kedvelő jó sokára meg fogja gyűlölni azt a kort, melyben él, egész társadalmunkat, talán az egész világot, az egész életet. Nem csoda, ha azt a nagytehetségű írót, aki ezeket a könyveket összeírta, jóformán csak a keserű igazságok foglalkoztatták: nem várt egyebet az emberektől, akik között élt, csak azt, hogy nehéz, kitartó, folytonos, de irodalmi munkával szerezhesse meg családjának azt, amit minden dolgos kézimunkás megszerezhet. Még csak az egészségét se tudta fenntartani ezzel a folytonos munkával, amelyet bárhol a világon igazán művészinek ismertek volna el; meg kellett tudnia, micsoda fényűzést enged meg magának, aki szegény ember létére Magyarországon író akar lenni s akinek az az ábrándja, hogy az irodalmi munkásságából megélhessen, amint mindenki más megél a másforma szorgalmas munkából. S meg kellett halnia, hogy észrevegyék. Elszomorító sorsa érthetővé teszi, hogy szeme mindenütt legelőször is a keserű igazságokat látta meg s egy kissé bajos volna ráfogni, hogy nem merte hirdetni a meggyőződését, mert hiszen ez a meggyőződés nála szinte fékezhetetlen indulattal szólal meg.
Példa rá, hogy a mai magyar írót foglalkozásának nemezise szinte predesztinálja rá, hogy szeme mindenekelőtt a keserű igazságokat lássa meg; de az ilyen példákért igazán nem szükséges a szomszéd országokba mennünk. És hogy a mai magyar irodalom mindenekelőtt a keserű igazságok irodalma, ezt senki se fogja tagadni, ha oly leereszkedő s nem sajnál egy kevés időt rá, hogy valamelyest megismerje a mai magyar irodalmat. Sok, jóformán ismeretlen nevű, de tehetséges írónál, akik talán éppen azért maradtak ismeretlennek, mert tehetségesek, szinte özönlenek a most rögtönözve követelt keserű igazságok. És az elfogulatlanul ítélő ehhez még azt is hozzáfűzheti, hogy ezekben a keserű igazságokban a közállapotoknak mélyebbre ható kritikája nyilvánul meg, mint a példaként emlegetett remekművekben, nem is szólva arról, hogy azok a keserű igazságok, amelyekkel a mai magyar irodalom állott elő, az erkölcs bonyolultabb kérdéseit érintik, mint a régi magyar közigazgatás bajainak és az orosz tisztviselő-világ korrupciójának klasszikus rajzai. Természetesen itt ki kell kapcsolni azt a kérdést, hogy ezekben a remekművekben mekkora művészet nyilatkozik meg s mekkora a mai magyar irodalomban; nem mintha az utóbbit valami nagyon kellene félteni az összehasonlítástól, de ez a szembeállítás már nem tartozik a dologra.
Ha valaki nem követel mást a mai magyar íróktól, csak azt, hogy merjék meglátni az igazat és merjék hirdetni a meggyőződésüket - az kifürödheti magát az óhajtott gyönyörűségben, mihelyt nem irtózik egy kis fáradságtól és időt szakít magának nemcsak éppen megvádolni, de egy kissé meg is ismerni azt a sok, tehetséges magyar írót, akiknek összegyűjtött, vagy elszórt, néha kötetekben is megtalálható, de még gyakrabban csak az újságokban és a folyóiratokban felejtett munkái a mai magyar irodalmat teszik. Mindenkinek, aki csak valamelyes figyelemmel kíséri ezt a soha semmiféle elismerésben nem részesedő, csak pofonokkal méltatott munkásságot, el kell ismernie, hogy akármiféle fogyatéka lehet ennek a munkásságnak, csak éppen azt az egyet nem lehet ráfogni, mintha az őszinteség és a nyíltság hiányzanék belőle; el kell ismernie, hogy akárminek híjával lehetnek íróink, de nincsenek híjával se annak az észrevevő képességnek, mely megláttatja velük közállapotaink rémes fonákságait, se annak a hajlandóságnak, hogy minderről meg is mondják a véleményüket. Ebből a betűtengerből Harun al Rasidtól kezdve mindenki megtudhatja az igazat, aki kíváncsi rá. És sok bajunk lehet, de arról nem panaszkodhatunk, mintha azok a keserű igazságok, amelyeket Magyarországon nem lehet elég gyakran hangoztatni, megíratlanok maradtak volna. Nem maradt itt megíratlan semmiféle igazság s ha a jövőben egy magyarul író Gogol kezdi bírálni közállapotainkat, csak ismételheti, legfeljebb jobban írhatja meg, amit előtte már mások is, sokan elmondtak. Ha pedig Magyarország ennek ellenére se akarja meglátni a maga arculatán a szeplőt, meg az élősdieket: ez nem a mai magyar írókon múlik, hanem azon, hogy Magyarország abba a tükörbe, amelyet az irodalom tart eléje, állhatatosan vonakodik bele tekinteni, még csak bele pillantani se hajlandó, nem hogy hosszasan nézegetné magát ebben a tükörben.
De miért is ne mernék a mai magyar írók meglátni az igazat?!... és miért is ne mernék hirdetni a meggyőződésüket?!
Hogy hiányoznék ehhez az erkölcsi erejük?!
De hiszen azon kezdhetjük, hogy e tekintetben semmi szükségük valami különös bátorságra. Mert az írónak nem lehetnek olyan aggodalmai, mint az újságkiadónak vagy a politikusnak. Nem köti százféle érdek; nem kell kímélnie személyeket; nem kell félnie senkitől; nem kell attól tartania, hogy kellemetlenségei lehetnek vagy károsodni fog. Semmi érdek, semmi veszedelem nem befolyásolja az igazságérzetét; mert fölötte áll annak, hogy személyekkel foglalkozzék és bármiféle érdekkel törődjék. Mélyreható és sújtó kritikát mondhat közállapotainkról, anélkül, hogy valaki ezen fennakadna; meglehet, azok fogják a legjobban dicsérni, akik találva érezhetnék magukat; meglehet, azok fogják leghangosabban helyeselni a szavait, akiknek legkevésbé áll érdekében, hogy a bírálatában foglalt igazságok valamelyes akcióhoz vezessenek - mert hiszen ahol nem személyekről s nem egyesek érdekéről van szó, a ludasok is szívesebben mondanak igazságos ítéletet, mint olyat, amely felkölti az erkölcsösök felháborodását; ilyenkor még az osztályérdek is tárgyilagosságra törekszik. Mulatságos példákat tud erről minden olyan író, aki egyhamar nem fárad bele az írásba. Az a kötelessége, hogy tárgyilagos maradjon és hogy a filozóf vagy a moralista magasabb nézőpontjából bírálja a látottakat, megmenti attól a kellemetlenségtől, hogy kicsinyes emberekkel kellessen törődnie, küszködnie, vesződnie; az a kötelessége, hogy nem egyeseket, csoportokat, pártokat és osztályokat, hanem az egész világot kell megbírálnia, abba a kellemes helyzetbe hozza, hogy hadat üzenhet az egész világnak és senkivel se kell háborúznia.
Sőt a magyar írónak még egy bene-je van (mert ilyen bene-i, azok már vannak!). Ha véletlenül kedvet kap leszállni arról a magaslatról, ahonnan a filozóf vagy a moralista nézőpontjából szemlélheti a dolgokat s ahonnan, ha igazán író akar maradni, soha se volna szabad leszállania - ha véletlenül kedvet kap idegen területekre kalandozni és irodalmi mű formájában - mondjuk: pamfletet írni -, ha véletlenül kedvet kap személyeket és érdekeket támadni meg, csatározásba elegyedni irodalmi mezben is könnyen fölismerhető, kipécézett alakokkal, csoport-, párt- vagy osztályérdekekkel: még ekkor is megmarad az említett kellemes helyzete, még ekkor sincs szüksége semmi különös erkölcsi bátorságra ahhoz, hogy az igazat meg merje mondani. Hasonló esetben a francia író az ellenségek egész raját találja magával szemben s minthogy nincs más fegyvere, csak az írásművészete, az elméssége, meg az igazságérzete s az erkölcsi bátorsága: ebben a háborús helyzetben bizonyára szüksége van minden fegyverére és főképpen az erkölcsi erejére. A magyar író még ebben az esetben se találna magával szemben ellenségeket. Az elképzelhető ellenségek ugyanis bölcsebbnek találják: egyszerűen hallgatni. Nagyon jól tudják, hogy azok a sújtó igazságok, amelyek csak egy magyar irodalmi munkában nyilatkoznak meg: el vannak temetve, nem árthatnak senkinek már pedig csak a bolond fújja, ami nem éget. Mert a jó magyar közönséget még ebben az esetben se lehet kiriasztani rendíthetetlen közömbösségéből; Pató Pált a legrettenetesebb igazságok sem érdeklik, ha ezek nem vonatkoznak a saját házatájékára. Az elképzelhető ellenségek nyugodtan azt mondják magukban, a regény formájú pamflet írójára gondolva: "Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!" - és a pamflet-író vért köpködhet bármily hatalmas személyekre, bármily hatalmas érdekekre, az igazságával együtt kilökheti a piacra az egész tüdejét: senki se fogja háborgatni, senki se fog ellene támadni, senkivel se kell viaskodnia, tehát semmi szüksége valami különös bátorságra, mert mindenki jól tudja, hogy azok az igazságok, amelyek egy magyar irodalmi munkában jutnak "nyilvánosságra" - a mi furcsa viszonyainknál fogva el vannak rejtve a véka alá.
Nem. Ahhoz, hogy nyugodtan megírhassák mindazt, amit gondolnak, a mai magyar íróknak nincsen szükségük valami nagy erkölcsi bátorságra. De hogy azért nem hiányzik belőlük az erkölcsi erő, ennek van egy hatalmas bizonyítéka: az, hogy a passzív rezisztenciájukkal több erkölcsi bátorságot tanúsítanak, mint bármelyik kaszt ebben az országban.
Mert, mint mások, a mai magyar írók is igen jól tudják, hogy hol és hogyan lelhetnék fel az egyéni boldogulás útját - más téren. Azt is jól tudják, hogy ha éppen ragaszkodni akarnak az írótollukhoz, erre támaszkodva miképpen szerezhetnének könnyű és olcsó, de annál hálásabb anyagi sikereket. Tudják, hogy vannak kipróbált eszközök, amelyekkel a jó magyar közönséget is ki lehet csiklandozni közömbösségéből; tudják, hogy a "Bauernfängerei"-nak vannak módjai, amelyekkel még Pató Pált is meg lehet ejteni. Csak éppen az irodalmi velleitásaikról kellene letenniök. Csak éppen a tömegek vagy az osztályok előítéleteinek, a sokaság ízlésének vagy inkább ízléstelenségének kellene hízelegniök; csak éppen a mulattató szerepével kellene beérniök és lemondaniok arról, hogy olyan dolgokról szóljanak, amelyek a tömegnek - Hekuba, amelyekkel a tömeg nem hajlandó foglalkozni, mert a komolyabb dolgokkal foglalkozás egy kis gondolkodást, egy kis elmélyedést, figyelmet, türelmet, szóval egy kis szellemi munkát kíván az olvasótól is. A sokaság léhaságával való kacérkodás nem olyan "kunszt", amelyet meg ne tanulhatna, aki meg akarja tanulni. De a mai magyar írók, akiknek száma sokkal nagyobb, mint a mai magyar irodalomról ítélkező, szigorú bírálók képzelik, a közönség megejtésének ezt az eszközét átengedik az iparűzőknek, az irodalmat iparként felhasználó tollforgatóknak. És tudatában annak, hogy aki Magyarországon a magasabbrendű irodalmi törekvésekről nem tud lemondani, az - ha csodás szerencse nem segíti - nemcsak örök szegénységet fogad, de letesz arról a megszolgált anyagi jutalomról is, amelyet minden más munka megad a szorgalmas és kitartó munkásnak - tudatában annak, hogy kultúr-munkájuk, ha valaha gyümölcsözni fog, csak másoknak fog gyümölcsözni, olyanoknak, akik még meg se születtek - tudatában annak, hogy alig van kihez szólniok, hogy hosszú munkásságuk egyelőre csupa kiáltó szó, amely elhangzik a pusztában, sőt talán csupa falra hányt borsó, amelynek semmi foganatja: mégis megmaradnak az irodalmi velleitásaik mellett. És reménykedve vagy reményükvesztetten, néha talán annak vigasztaló érzése nélkül, hogy legalább a jövő javára dolgoznak, ha csak egy kis körnek, ha csak egymásnak is, ha senkinek, csak éppen maguknak - tovább írják, amit igazságnak éreznek.
A "nemzet napszámosai"-nak melyik más csoportja tanúsít ekkora erkölcsi erőt? Hogy hiányoznék belőlük az erkölcsi erő?! Hiszen csakis az erkölcsi erő élteti őket!... legalábbis jóformán csak ennek tulajdonítható, hogy még egyáltalán vannak!
Magyarország történetéből, akit érdekel, megtanulhatja, hogy ebben az országban - nem számítva a múlt század néhány nagy államférfiát - jóformán csak az írók voltak azok, akik minden időben teljesítették a kötelességüket. És a jövő, ha csak valamelyest meg fogja ismerni a mai magyar irodalmat, a maga elfogulatlan ítéletével ettől se fogja megtagadni azt az elismerést, hogy a huszadik század magyar írói - akik épp úgy megsokasodtak, mint a szellemi munkások másutt is, nálunk is, minden téren - a Bessenyeiek, a Kazinczyak, a Kisfaludyak, a Kölcseyek, az Eötvösök és a Kemények nyomdokain haladtak. Kérdés, hogy kisebb tehetséget vittek-e a küzdelmükbe, mint ezek a nagyok; de nem kérdés, hogy éppen úgy teljesítették a kötelességüket. Természetesen más dolgokról szóltak, mint elődeik: azokról a kérdésekről, amelyek korukat foglalkoztatták; de hiszen amazok a nagyok is csak koruk eszméivel foglalkoztak s ha gyakrabban tekintettek a múltba, mint a ma emberei, a múltban is csak a koruknak szóló tanulságot keresték. Bármily sokat erősítgetik mostanában, hogy a mai magyar irodalom semmit se örökölt ezeknek a nagy elődöknek a gondolkozásáról: a jövő igazságosztásának el kell ismernie, hogy az a sok, jobbára névtelen író, akiknek munkássága a mai magyar irodalmat teszi, az igazság és az irodalom szeretetében nem marad mögötte ezeknek a nagyoknak. Azt a kötelességet, amelyet az igazságérzet és a művészi lelkiismeret ró rájok, ugyanazzal az idealizmussal teljesítik, amellyel elődeik; másféle ruhában járnak, de munkájokban épp oly tiszta szándékúak, mint a régiek, a nemzet napszámosai.
De hát mi az oka, hogy nem felelnek meg azoknak a feladatoknak, amelyeket most az újságíró-kritikusok tűznek eléje?
Azt is lehetne válaszolni: mi jogon kérik ezt számon? Aki ezt számon kéri, az csalhatatlanságot vindikál magának a közállapotok megítélésében. Nem volna benne semmi csodálatos, ha az írók véletlenül másképpen látnák a közállapotokat, mint a zsurnalisztika. És ha másképpen látnák, ki dönti el, hogy a zsurnalisztika lát-e jobban, vagy az irodalom? Az, hogy az újságírók közelebbről nézik a politika boszorkánykonyháját, még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy közállapotainkat az írók látják jobban.
De fölösleges kikerülni a kérdést. Meg lehet rá felelni egyenesen is.
Aki nem idegenkedik attól, hogy az újabb és legújabb irodalmat némi jóakarat figyelemre méltassa, hamarosan észre fogja venni, hogy közállapotaink megítélésében az írók nem enyhébbek, mint az újságírók. De azoknak a feladatoknak, amelyeket az újságíró-bírálók legutóbb tűztek eléje, az irodalom nem felelhet meg. Mert az irodalom nem bocsátkozhatik a politika napi eseményeinek a bírálatába s nem állhat a politika szolgálatába azzal, hogy tanácsokat vagy direktívákat adjon neki arra nézve, mik volnának a holnap tennivalói. Az irodalom korszakokat ítél meg s irányokat jelöl ki, de nem ereszkedhetik le odáig, hogy azt mutogassa, mily utakon botorkálhat tovább a célszerűség. És még kevésbé vállalkozhatik a "nagyúri ügynököknek, a kijárónak" vagy akárkinek "a kiirtására". Mert az irodalom nem rendőr, hanem bíró, s nem hóhér, hanem apostol.
A Pester Lloyd méltán tekintély. Tekintélyessé teszik nemcsak a múltja, az érdemei, de máig megőrzött szép tradíciói: komolysága és jóízlése is. Tekintélyessé teszi végül az a kitüntetés is, amelyben minden magyar kormány részesíti, többek közt talán azért is, mert kormányférfiaink mindig megbecsülték azt a sajtóorgánumot, amely minden magyar törekvéssel szemben jóakaratúan informálta a csak németül olvasókat és különösen Bécset.
És kétségtelenül nagyon megszégyenítő volna a magyar írókra, ha, amikor ilyen tekintélyes helyről leckéztetik meg őket, ezt a leckéztetést jogosnak kellene elismerniök.
Csakhogy a magyar íróknak sok bajuk lehet: rosszul eshetik nekik, hogy süket fülekre találnak; rosszul eshetik nekik, hogy minél ritkábban találkoznak valamelyes rokonérzéssel, ellenben örökkön azt kell látniok, hogy mindenfelől csak nehézségeket gördítenek eléjök - de azzal a szemrehányással már nem illethetik magukat, mintha erre a leckéztetésre rászolgáltak volna.
Hogy nem mernék meglátni az igazat és hogy nem mernék hirdetni a meggyőződésüket: ezzel nem vádolhatók meg igazságosan. Minden elismerést meg lehet tagadni, de tiszta szándékaik tudatát nem lehet elvenni tőlük. Azért nyugodtan túltehetik magukat ezen a megrováson: azt, hogy miről, mit írjanak, már nem kell senkitől megtanulniok, de bizonyára nem is fogják kérdezni senkitől.
[+] E fejtegetésekből tévedés volna úgy következtetni vissza a Pester Lloyd szóbanforgó cikkére, mintha annak irodalmunk ügye körül is annyira érdemes írója nem elég szeretettel, vagy éppen bántó szándékkal formálta volna meg irodalmi véleményét. A támadás, mely ellen Ambrus Zoltán oly tökéletes okfejtéssel védi meg új irodalmunkat, nem is a P. Ll. cikkében foglaltatott, mint inkább a kommentárokban, melyek a P. Ll. véleményét továbbszőtték.
Ignotus