A felkölt nemességhez
szerző: Berzsenyi Dániel
Mint majd midőn lángszárnyakon eljövend
A nagy Birónak cherubi angyala,
És kürtje harsány hangja a mély
Sírba leszáll hidegűlt porunkhoz:
Mindenfelé dob s tárogató riad.
Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedező karokkal.
Toldulva jőnek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajdúk az áldott térmezőkben
Megfeketült haragos kunokkal;
Az ütközet közt állni tudó, kemény
Horvátok és vad rácok erős hada
Táborba szállott, hogy kövesse
A magyarok rohanó lovagját.
Örvendj hazám! nézd: mennyi jeles sereg
Kész érted önként ontani életét.
Oh, bátran örvendj! mert megőrzik
Hantjaidat született vitézid,
Magyar nemes vér bére, jutalma vagy,
Vérző magyar kar tarta meg eddig is,
Csak hív szülöttid vérpatakja
Áradozand ezután is érted.
Nézd, mint buzognak szép deli ifjaid:
Mindannyi hérót s Marst mutató vitéz
Tüzelg szemökből; felkelend még
Báthory, s él Kinizsink ezekben!
Tud győzni e nép! Attila magva ez!
Ez dúlta Árpád hajdani harcain
A föld legelső tartományit,
S láncra füzé sok ezer vitézit.
E nép csatázott nagy Hunyadink alatt,
Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,
S roppant Budának győzhetetlen
Ormai közt diadalmi kürt szólt.
Hát bölcs királynénk, Trézia! trónusod
Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval?
Nem a magyar s Nádasdy kardja
Tette dicső koronád fejedre?
Hat nagy királyok fegyvere omla rád,
Tűzláng borítá Austria tájait,
S nem volt ki terhed Herkulesként
Tartsa: egész birodalmad ingott.
S ím, mint midőn bús Aeolus éktelen
Barlangja torkát Kaukazus oldalin
Feltárja, s ádáz szélveszekkel
Fellegeket hasogatva pusztít:
Felkél az ébren szunnyadozó magyar,
S elszórja villámkardja eged ködét;
Megtörte, földhöz verte, mint egy
Bellerophon, hatagyú Chimaerád!
Menj most, vitéz faj! nézd, mikor a vadak
Királya felkél Júba vadonjain,
Szavára megréműl az erdő,
S futnak ezer vadak odvaikba!