Ugrás a tartalomhoz

A felhőposta

A Wikiforrásból

A felhöposta (Meghadúta) a szánszkrit irodalom legszebb lyrai termeke. Egyhangúan Kálidásza művének van elfogadva, ki a költészet minden ágában a legbecsesebb darabokkal gazdagította a szánszkrit irodalmat. Tartalma következő : Egy Kubera Isten szolgálatában álló démon kötelességhanyagolásért urától azon átokkal sújtatott, hogy tündérhonából, a Himálaya bérczekről száműzve töltsön tizenkét hónapot KeletIndia déli részén, az úgy nevezett Ráma-hegyen, elválasztva ifjú nejétől. Itt lakott és töltött már a -Taksa (démon, tündér) nyolcz teljes hónapot. Azsáda hónap első napján (június 26., mikor Indiában a forró évszak elmúlik és kezdődik rendesen az esőzés) megpillant egy «portkapáló elefánthoz hasonló» füstölgő felhőt, mely az Ind oczeán felöl a Himálayának vette útját. A honvágy s kedveseért a fájdalom fokozott erővel ujúlnak föl tépett szívében; s ha maga a felhővel nem mehet, legalább üzenetét kedveséhez bízza rá. Ezért leírja a felhő előtt az útvonalt, melyen át kell haladnia, oly szépen és oly gazdag kepzelemmel, minőt nem mutat föl többet a világirodalom. Majd leírja tündérlakát a fényes hegyekben, hol nejét a felhő búsongás között föl fogja találni s végül egyeb üzenet között az itt következő dal átadásával is megbízza:

Lágy termeted látom kúszó növényen,
Kemegö őzuél szemed sugártüzét,
Arczod báját a liold fényözönében,
Vadpáva-farkon azt a hajfíizért;
S ha reng tükörfolyam parányi fodra,
Rálelhetek szemöld-játékaidra;
De jaj ! kin ennyi bűbáj összefoly —
Magad nem lellek én sehol, sehol!

Olykor lefestelek, szilaj-szerelmest
Vörös érczszinnel sima szirtfalon ;
Önképem is, a mint lábad előtt esd,
— Rajtok merengni — mellé rajzolom.
De jaj ! szemembe érted annyi könny gyűl,
Látásom elborul a könnyözöntűl !
Irigy a végzet, azt se' tűri meg,
Hogy lelkeink igy egyesüljenek !

Ha elém varázsol nélia édes álom
Szent látomásban s öntudatlanul
Forrón ölelni én karom kitárom :
Hajli ! az csak a híg, puszta légbe nyúl'.
Az erdő istenségi ezt ha látják :
Könynyel förösztik a fák koronáját;
Harmat gyanánt mind drága cseppet ont,
Gyöngy terhitől reszket virág s a lomb.

A szellőt, mely havas Himálajának
Tetőiről megindul s délre lejt,
Kinyitja lombját és rűgyét a fának,
Egyszerre bont ezer virágkelielyt,
Mikből csepeg a balzsam drága nedve —
Oly jól esik ölelni tört szivemre !
Mert azt hiszem, elébb habtermeted
Ölelte tán s felém ugy sietett.

Oh fogyna bár a hosszú, lomha éjjel
Röviddé, mennyi egy szempillanat!
Sáppadna el a nap kiliolt tüzével
Legott, mihelyt a hajnal felhasadt!
Ez most, oh villogó szemű szerelmem!
Egyetlen vágyam, nagy s — elérhetetlen ;
Az elválás nehéz fájdalmival
Már-már hitem, reményem is kihal;

De nem ! Ha sorsom újra áttekintem :
Lelkem magából uj erőt merít.
Azért, dicső nő, szenvedéseidben
Űzd szét a kétség gyilkos rémeit:
Kinek volt még jó sorsa rendületlen V
Kit üldözött balsorsa még szűnetlen ?
Forg a szerencse, mint futó kerék,
Magasra helyzi kit levert elébb !

Átkom lehull ha kigyópamlagárul
Kézíves Visnu fölemelkedik. *)
Addig legjobb ha szép szemed lezárul **)
S szelíden tűrsz az édes perczekig.
Midőn a sok gyönyört, melyet magányunk
Unalmi közt gondolgatunk, találunk,
Atélvezendjük, mig holdtölte vet
Hűs őszi éjben fényt fejünk felett.

Fogsz még te, mint előbb, nyakam ölelve
Pihenni oldalamnál boldogon ;
Elalszol majd s ébredsz egész kikelve,
Könynyel szemed-, panaszszal ajkadon.
Én kérdelek, okát akarva tudnom,
S te igy felelsz, magad mosolygva titkon :
«Almomban téged láttalak, hogyan
Enyelgél más ölében csintalan.»

Sötétszemű leányka ! a bizonyság.
Hogy élek még arról e dal legyen.
Ne hidd, ne halld a sok bal mendemondát,
Kételyt, gyanút ne ápolj lelkeden.
Válás — mondják — halála szerelemnek !
De kik szerelmi szomj között epednek.
Vágyuk a kedvesért inkább gyulád,
Forró leend a fojtott indulat.

Megtészed-é, dicső felhő ! irántam,
Barátodért e nagy szolgálatot ?
Némán maradsz ? Ertem : a mit kívántam,
Meglesz, nincs rá tagadó válaszod !
'Sz te szótlanul a szomjú Dsátakának ***)
Esőt zuhogsz, mihelyt eseng utánad. —
Barátnak hű barát azzal felel,
Hogy megtevé, ha tettre kérte fel!


S ha megtevéd szerelmem érdekében
E rád szokatlan, uj szolgálatot,
Barátságból, vagy részvét érzetében
Alihoz, ki ily nagyon megbántatott:
Szállj, oh esőző ! merre vágyad indit,
Utad virággal nyár s tavasz behintik. —
Szép nődtől a villámtól *) mostoha
Végzet ne tépjen el soha, soha !

KÁLIDÁSZA után szánszkritbol