A lap feldolgozottságának foka

A felelős ember

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A felelős ember
szerző: Karinthy Frigyes

       Először valami színházalapítással kapcsolatban találkoztam vele: a kulisszák közül rohant elő, izgatottan, és sebesen kezet fogott velem.

- Ó!... bocsánatot kérek... de csak egy percre van időm... igazán nagyon sajnálom...

- De kérem, kérem - nyugtattam meg -, hiszen nincs is önnel dolgom. Nyilván összetévesztett valakivel.

- Ja, nem engem keresett? Pardon. Tetszik tudni, az embernek ezerfelé áll a feje... Különben Ezésez vagyok. Tessék elhinni, nem bírom... a felelősség... higgye el, nem nekem való. De hát nem lehet megbízni senkiben.

Valami kellékes szaladt el mellettünk, utána kiáltott:

- Engem keres?

Az visszafordult.

- Mi tetszik? - mondta bambán. - A Ligeti úrnak viszem a kesztyűt.

- A Ligeti úrnak? Az bent van az irodában. Várjon, majd kiküldöm. Majd beszélek vele.

Megint hozzám fordult:

- Látja, kérem, nem lehet... Nincs időm, nem lehet... Hát majd máskor, ha megengedi... Au revoir, kérem, ne vegye zokon.

És elfutott, mint a fergeteg.

Később megkérdeztem valakitől, hogy ki volt ez az úr? Nem nagyon ismerték, aztán kiderült, hogy az irodában alkalmazták jegyeket stemplizni.

Másodszor ő keresett fel. A kávéházban ültem nagyobb társaságban. Odajött, igen komolyan, mondhatnám gyanakodva köszöntötte barátaimat, és odasúgta nekem:

- Kérem csak... van egy percnyi ideje?... Igen fontos ügyben kell önnel beszélnem, sürgősen.

Felálltam és félreültem vele.

- Hanem először: diszkréció - kezdte nagyon komolyan. - Mindabból, amit itt beszéltünk, három napon belül senkinek, senkinek szót se!

- Parancsoljon velem.

Körülnézett, aztán közelebb hajolt.

- Arról van szó, tehát arról van szó... de nem szól senkinek, megegyeztünk?

- Ha nem bízik bennem...

- De megbízom. Tehát arról van szó, hogy itt, Budapesten, egy igen nagy vállalat indul meg... egy igen nagy vállalat, amiről egyelőre még nem beszélhetek, a nagy felelősség miatt... Meg kellett tudnom előre, hogy számíthatunk-e önre erkölcsileg, hogy úgy mondjam, számíthatok-e az ön erkölcsi beleegyezésére, az ön morális obligójára, hogy úgy mondjam, az ön szellemi szolidaritására.

- Na igen - mondtam -, miről is van szó?

- Arról még nem beszélhetek! Szóval: - számíthatunk?

- De drága uram, miről...

- Számíthatunk... igen, vagy nem! - kiáltott föl lelkesen. - Ez a kérdés! És diszkréció! Ez a fő! És felelősség! Uram, a felelősség mindenek előtt! Higgye el! Nem bízhatok meg senkiben, magamnak kell vállalni. Szóval: Isten vele. Isten vele és ne szóljon senkinek.

Megígértem neki, hogy nem szólok senkinek. Az ellenkezőjét nem mertem volna megígérni, mert miről szólhattam volna és kinek?

Két hónap múlva találkoztunk utoljára. A Körút sarkán állt, az Oktogonon, a járda szélén, és komolyan, összehúzott szemmel nézte az úttest forgalmát. Egész tömeg állt már körülötte, mert hangosan beszélt.

- Mit csinál itt? - kérdeztem.

- Bocsásson meg - mondta sebesen és félvállról, a nagyon elfoglalt emberek nyers udvariasságával -, látja, hogy egy pillanatnyi időm sincs. Ez a rendezés tönkretesz. Ezerfelé kell nézni az embernek, hogy minden rendbe menjen. Ott, az az automobil... igen, helyes, az mehet.

A pálcájával integetett a levegőbe, mint a karmesterek.

- Az a két kocsi most befordul... Helyes... Szemben egy villamosnak kell állni. Ejnye, mi ez? Itt most katonáknak kellene jönni... Ahá, már itt vannak. Ott jönnek, szemben. Hé, katonák!... jól van, mehetnek. Hé, rendőr... helyes! Magának, a rendezés szerint, itt kell állni a lámpa alatt... Jól van... most már kezd valahogy menni... Most még szembe, a ház negyedik emeletére, egy fehér főkötős cselédet kérek, aki kinéz az ablakon... Jól van, helyes, megvan már... Ketten szembejönnek... egy hölgy, meg egy kalaposinas... Az egész fölé felhők... délutáni világítás... így!!.., jól van!!... balra, a házak fölött a nap, két méternyire... lemehet. A nap lemehet. Helyes.

Felém fordult, fújt, a homlokát törölte.

- Fű! uram!... ezt nem lehet kitartani... de a felelősség... nem bízhatom másra... másképp minden ferdén megy.

Két mentősapkás ember közeledett.

- Mentősapka? - kiáltott. - Helyes. Ezeket ide kellett tenni.

Odalépett az egyikhez, és rendelkező hangon szólt rá:

- Úgy. Maguk most velem jönnek a Lipótmezőre, készüljenek. Nincs időnk. Mehetünk.

És könnyedén, bocsánatkérve elköszönt tőlem.