A fekete párduc
A fellegek fodra keletre csupa láng,
Vakító sugarak csipkézik az eget;
Az éj csillagai, széthullt gyöngysor gyanánt,
Az óceánba pergenek.
Az ég egyik fele ölt könnyü láng-mezet,
Melyet kék ormáról redőkben ont alá.
Lenn a smaragd vizen vörös háló rezeg,
Mintha tűzeső hullna rá.
A fürtös letcsiszek, a karcsu bambuszok,
S a cukornád között, amerre bolyg a szél,
A harmat millió szikrája ég, ragyog,
S ezernyi hang moraja kél.
Erdők s hegyek közül, virágból és mohból
Erős, édes illat árad mindenfele,
S a langy, finom légben gyorsan terjedve foly,
Gyönyörrel és lázzal tele.
A szűz erdő mélyén, magános ösvenyen,
A reggeli naptól párolgó fűvön át,
Amerre partja közt sebes patak megyen,
S zöld ívet sző a pálma-nád:
Jáva királynője, a fekete vadász,
Hajnal hasadtakor hazafelé halad,
Hol rívó kölykei fehér csontok között
Egymás hátán gomolyganak.
Nyugtalanul, szúró szemekkel, mint a nyíl,
S hajló karcsú testtel vigyázva sompolyog,
Hol sűrü ágbogak sötét barlangja nyíl,
Bársony mezén friss vérnyomok.
Maga után szarvast széjjel tagolva von,
Elkölté már felét az éji lakomán.
S mögötte véresen s melegen szörnyü nyom
Húzódik a nyíló mohán.
Körötte lepkeraj s vadméh-sereg csapong,
Szép hajlékony hátát érintve könnyeden,
Ezer kosárkaként illatot szór a lomb
Lába elé a zöld gyepen.
Kiváncsin egy kigyó kibontja gyűrüjét
A nagy skárlátpiros kaktusz-virág alatt,
S fel a bokor fölé nyujtja lapos fejét
S nézi amint tovább halad.
A párduc ott kuszik a páfrány sűrüjén,
S egyszerre eltünik mohos fatörzs megett,
Csönd lesz, a lég lángol, s a nagy, a szörnyü fény
Elszenderít erdőt, eget.