A fekete kutya
| A fekete kutya szerző: Garay János |
Fergeteg kél, fergeteg zúg,
Búgva, zúgva szél süvölt,
Hegy, lapály, rét és vetésföld
Vészt borongó képet ölt.
«Isten, isten, esdve kérünk!
Óvd meg a vésztől vetésünk.»
A szegény pór térdre esve,
Igy kiált irgalmat esdve.
De kevélyen a vad urfi
Dús lakából szerte néz:
«Rajta, rajta, dühös orkán,
Rajta, rajta, vészre vész!
Gabnatárim telve vannak,
Fittyet hányok a viharnak!
Üsse mennykő a parasztot!»
Igy üvölt a felduzzasztott.
Fergeteg szünt, fergeteg mult,
Szél haragja csöndesűl:
Hegy, lapály, rét és vetésre
A réműlt paraszt repűl.
«Isten, isten! hála néked!
Meghallgattad a te néped.»
Száll az égbe imádsága,
Mert megóva gazdasága.
«Urfi, urfi, mond a szolga,
Jég veré el mindenünk,
A kalászt, az árpaföldet;
Tönkre zúzva életünk,
És oh, isten szent csudája,
Ment a pórnak curiája,
Mindenütt a póré mentve,
Csak tiéd van zúzva, döntve.»
És haragra gyúl az úrfi -
Ménje mint sólyom repül,
És az urfi vad nyomába
Gyorsan a hajdú szegül;
S halmon által, át vetésen
Mint a szél repülve mégyen.
«Urfi, urfi, itt megálljunk,
A keresztnél itt határunk.»
Ott, hol a hegy szirttövénél
A kanyargós út ledűl,
S a lapály sik tengerébe
Négyes ággal elvegyül,
Ős időktől roskadottan,
Egy veres kereszt áll ottan,
Rajta rézből Jézus képe,
A vidéknek éke, szépe.
Ott leszáll a büszke urfi ─
Néz szemével tétova,
És a mit néz, és a mit lát,
Minden isten ostora;
Mindenütt a jég verése,
Összezúzva szép vetése ─
Mindenütt a póré mentve;
Csak magáé zúzva, döntve.
«Urfi, urfi! ─ mond a hajdu ─
Isten ujja jára itt.»
De az urfi vad haragban
Rágja gőgös ajkait.
,Isten ujja, ördög ujja,
Nem parasztnak szolga gondja!'
És kezén a fegyver dörren,
S a hű szolga porba zörren.
Vére zajlik a hajdúnak ─
S haldokolva föltekint,
Hol felé a szent keresztről
Jézus istenképe int:
«Isten, isten, szánj meg engem,
Vedd kezedbe árva lelkem!
Te pediglen gyilkosom, te,
Térj magadba, istenedbe!»
Fegyverére dülve, nézi
A vad urfi ősz hivét,
Mig hideg kezével oltja
A halál hív életét.
«Rajta urfi ─ szól kaczagva ─
Térj istenbe, térj magadba!
Mert a pór vetése mentve,
És az úré tönkre döntve!»
És a káromló szavakra
Elfordúl a szent kereszt,
Rá a földről a vonagló
Rémitő szemet mereszt!
«Rémitsetek ronda képek!
Réz istentől még nem félek!»
Szól a gazfi, s fegyver dörren,
S a keresztfa képe zörren.
De az urfi meglakolta,
Porba hull, s ugatni kezd, ─
Áll felette rémalakként
Vérző sebbel a kereszt.
Föld nyelé el gazdag telkét,
Szélvész vitte bűnös lelkét,
Ő maradt csak életében
Undok barna eb képében.
Mostan is, ha minden alszik,
Hogy ha nesz nincs, nincsen hang,
S a sötét toronyról tompán
Éjfélt kondúl a harang ─
A magános szent keresztnél
Ott vonít még minden éjfél,
─ Úgy van írva a regében ─
Undok barna eb képében.