A fekete ember
| A fekete ember szerző: Tompa Mihály |
Gyűl Szent-Miklós alá nagyszámu népsereg;
De miféle had ez, magasságos egek!
Fele félmeztelen, asszony, vén, sánta, vak
Zajong idébb odább, mint tó hátán a hab.
Nem kell nekik fegyver! és bárhová tekints:
Nincs puska, kard, de még egy jó ütőfa sincs;
Pedig e csudahad a törökre készűl...
No hisz lesz vérontás! s vajjon melyik részrűl?
Török szomszédjával, Miksa király alatt
A jó Magyarország nem egyszer megakadt:
Megmondhatná Gyula, Tokaj s Kassa tája:
A gyászos időkben mi mennyit kiálla!
És minő különös a sorsnak szeszélye!
Ne hidd: hogy egyféle csapással beérje;
Ha egyebet nem tesz, elküld egy bolondot,
Hogy az ott is rontson, hol még más nem rontott!
Egy ember áll elő, kit miért, miért nem?
Fekete embernek hínak a vidékben;
Ez ámít, kuruzsol, bőjtöl, szenteskedik
S a falukon ki s be ezren kisérgetik.
'Én vagyok az Isten földi prófétája!
- Kiált, és rá a nép szemét, száját tátja, -
Az égből jöttem le hét szemű bárányon,
S csak hét esztendeig járok e világon!
El ne vegyétek a kenyeret balkézből!
Jégeső támad a keddi nevetésből!
Ki csillagot lát meg déltájban az égen:
Nem sokára meghal, de a mennybe mégyen.
Nem messze van immár az itélet napja,
Isten a nagy könyvet csak végig forgatja;
De hogyha kiirtjuk e rút pogány népet;
A világ még ezer esztendőt elérhet.
Nem kell fegyver! az a sátán keze műve,
Csak azt kell mondani: ki rút! ki rút! s tűle
A török előlünk a tengerbe szalad,
S belefúl egy lábig, - de ölni nem szabad!'
S e kába beszédnek ezeren hivének,
Mivelhogy különös módja van a népnek:
Amit kardja nem fog, azt nádszállal vágja,
Hol erő nem segít, babonától várja.
És a léleknek is sajátos láza van,
Mely néha népeket száll meg hatalmasan;
Mi csuda hát, hogy a könnyen-hivő csapat,
Szentírásnak tartá ez őrűlt szavakat.
Szent-Miklós alá most oly céllal jövének,
Gyermekek, asszonyok, sánták, vakok, vének,
Hogy hátráltassák a tengerbe kergetett
Törökök által a végső itéletet.
A sors is kedvezett még a babonának,
Mert amint jövének, törököket láttak:
Ki rút! ki rút! s azok egy erdőcske szélén
Másfelé iramtak - utjok arra lévén.
És a vakhit már most kétszerte nagyobb lőn,
S meglátván a török sereget a mezőn:
Fel az eszeveszett tömeg! s nyakra-főre
Rohant bűszavával bizonyos vesztére.
Ki rút! ki rút! bőgtek torkuk szakadtában,
De az első percben földre hulltak százan;
S még jobban...! valami szörnyü volt e népen,
Kék ajkuk tajtékzott a vakhit dühében.
S a tömeg nagy része elveszett gonoszul.
Vezérök valahogy mégis megszabadult,
S eszére tért talán? oh nem, újra kezdte!
És lőn Debrecennél ismét újabb veszte.
De itt a felbőszült nép itélő széke
A fekete embert halálra itélte,
Mint hazug prófétát, mint álnok hitetőt, -
Hanem ő mosolygva állt a vérpad előtt.
'Az égből jöttem én hét szemű bárányon,
S már csak három évig leszek e világon:
Hétszer szárad az meg, ki hozzám nyul egyszer...
Bolondok, hisz engem nem fog semmi fegyver!'
Bátran és készséggel lépett a vérpadra,
A bakót csapásra mosolygva nógatta:
'No csak vágj! no csak sujts...! emeld, emeld,... emeld!'
S jövő pillanatban feje földön hevert. -
Ekkép a halálban végre kigyógyúla,
Igy van feljegyezve krónikákban rúla;
Öt Karácsondinak, hadjáratát pedig
A fekete ember hadának nevezik.