A lap feldolgozottságának foka

A fekete asszony

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A fekete asszony
szerző: Mikszáth Kálmán

                                 (Az elbeszélés második kidolgozása)

       Láttam már én is arcát annak a fekete asszonynak, aki minden asszonyok között a legjobban öl, 1873-ban vicsorgatta itt a fogát utoljára - s akire rákacsintott, fölvette a színeit és az övé lett.

Szegény édesanyámat is ő vitte el.

Mikor megkaptam a levelet, már el volt temetve, a tizenkét éves Gyula öcsém tudósított pár szóval: »Mama meghalt! Ne jöjj haza.«

Természetesen rögtön siettem haza összetört szívvel, kétségbeesve. Kezdtem már nem félni a kolerától. Mit árthat ezentúl?

De amint odaértem a vidékünkre, ahol a fekete asszony székhelyét tartotta, mégis megdöbbentett a rettenetes változás, amit okozott.

Harangok nem szóltak a falvakban se délre, se estére, a búzák aratatlanul őszültek a fülledt völgyben, alól már új búza zöldült a lepergett szemekből. Az országúton elöl-hátul üres koporsókat vittek a szekereken, Az egész világ elmenőben volt...

Bent a székvárosban csöndesek az utcák. A kocsik kerekei kísértetiesen kopognak a köveken. A viceispán lakása előtt kordon van vonva, kardos huszárok, vasvillás emberek őrködnek, hogy be ne menjen valaki. A vármegye legnagyobb ura is bezárkózott ijedten. Hát még annak is te parancsolsz, hatalmas fekete asszony!

Meg sem álltam, tovább siettem a mi falunk felé, ahol nagy volt a panasz néhány hét előtt, hogy így, hogy úgy, rossz esztendő lesz, a búza is vékony, krumpli, kukorica, káposzta nem lesz, miből élünk meg a télen? Hogy megfordult ez a panasz azóta! Ki eszi meg azt a keveset is, ami termett?

Minél tovább mentem, mindig rémletesebb lett az édes ismerős tájék. Sokat tett hozzá a képzelődés is.

Fehér, foszlányos felhők úsztak az égen. Megannyi lepedős kísértetek, hosszú öles kaszákkal. A levegőben békanyálak szállongtak, s apró legyeknek egész tömege szedte fel szárnyaira. S ezek a fehér fátyolos legyek mintha őrült táncot járnának, úgy keringtek körbe. Némelykor megcsapta könnyektől nedves arcomat a szélfuvallat, s úgy rémlett nekem, mintha halotti szagot hozna.

Izgatottan vettem ki minduntalan a koleracsöppes üveget.

A kis Szele községben, mely útközben esik szülőfalum felé, kátrányos tüzek égtek kísértetiesen. A házak alatt, noha hétköznap volt s nagy munkaidő, ölbe tett kezekkel ültek a parasztasszonyok és férfiak.

Az egyik úri porta sorompós kapujánál ott láttam állni egyik rokonomat, Naszay Gergely bácsit; köszöntem neki nyájasan, de ő olyan idegenül, érzéketlenül pislogott rám, mint egy állat, még vissza sem köszönt, csak mikor már jó tova haladtunk, hangzott fel utánam egy »hahó, hahó« kiáltás.

Naszay Gergely bácsi kiabált utánam. Eszébe jutott valami:

- Hallod-e, öcskös? Ha keresztülmégy Kisfalván, szólj be a feleségem nővéréhez, Sitkeynéhez s mondd meg neki, hogy a nővére meghalt ma.

Tompa, de érzéketlen hangon süvítette utánam. S én elhatároztam, hogy hírül viszem a Naszayné halálát, legalább az ablakon kiáltom be, arra menet.

Ahogy azonban leértem a kisfalvi dombon, a Sitkeyék egyik béresét láttam szembe jönni lóháton.

- Hová mégy, Gyuri?

- Üzenetet viszek Naszaynénak, hogy az asszonyunk meghalt.

- Visszafordulhatsz, Gyuri, mert én meg a ti asszonyotoknak viszem az üzenetet, hogy Naszayné halt meg.

Egy darabig még gondolkozott, de aztán nem talált az egészen semmi különös dolgot, visszafordult. »Igaz biz az, ha meghaltak, hát ők maguk is elmondhatják egymásnak a másvilágon!«

Mogorván nézett rám messziről a szülői ház; kéménye nem pipázott vigan, mint egyébkor, pedig dél lehetett, erősen zsugorodott a fiákerlovak árnyéka a csillogó homokon: mintha két szelindek kutya rohanna a formátlan kocsival.

A ház ablakai nem néztek üvegszemeikkel nyájasan, a redőnyök le voltak eresztve, öt becsukott szem meredt rám borzadályosan.

Senki sem jött elémbe, noha hallhatták volna a kocsizörgést. A szomszéd parasztház liceumkerítése mögül egy parasztember, Kazy János feje bukkant ki. Rám nézett, de nem köszönt.

- Jó napot, János!

- Ühüm - mondá ő fogai közül, és fáradtan levette rólam szemeit.

Keresztülmentem az udvaron, hol temetői csend honolt. Fel próbáltam nyitni az ajtókat, de be volt zárva mindenik.

- Hollá, van itt valaki? - kiáltottam.

Senki sem felelt. Az eperfa-gallyak a nagy rekkenő melegben is fázósan összezörrentek, s fekete bogyóik halkan potyogtak alá.

Egy fehér macska kijött a baromfiól mellől s megállt előttem bámészkodva. Csodálkozott rajta, hogy embert lát.

Hanem a hátulsó kis udvarból kellemetlen füstszag ütötte meg orromat. Arra tartottam tehát. Talán ég ott valami?

Igen, tűz volt, pásztortűz az udvar közepén. A kis öcsém ült mellette és a kutyánk. Öcsém egy tyúkot sütött nyárson, a kutya pedig két hátulsó lábára ülve nézte őszinte sárgás szemeivel, amint sül.

- Szervusz, Gyulácska, te vagy? Szegény Gyulám!

A gyermek fölemelte szemeit, megösmert, fölkelt, hogy megöleljen. De sem nem mosolygott, sem örömet nem mutatott.

A kis arcába néztem: a fiú meg volt egészen öregedve. Három nagy ránc ült a két szemöldöke között s felül a homloka márványbőre megtepedt, összegyűrődött.

- Hát mit csinálsz itt, kis öcsécském?

- Az ebédemet csinálom - felelt egykedvűleg.

- Nos, nincs, aki megfőzze?

- Nincs! - mondá szárazon.

- És hová lettek? - kérdém tompán.

- Kik?

- A többiek!

- Meghaltak.

- A szolgálók is?

- Akik meg nem haltak, szétszaladtak.

- És nem tudtál elmenni, szegénykém, valamelyik rokonunkhoz?

- Sehol sem eresztenek be. Félnek tőlem.

- Hát nincs senkid?

- Nincs, csak a kutya. De annak is én adok enni.

- Legalább a szobákban tartózkodnál.

- Ott meg én félek. Mindenikben meghalt valaki.

Leültem én is a tűz mellé; a »kis öreg« elkezdte újra a nyársat forgatni, a kutya gödröt kapart az egyik első lábával.

- Csiba te, Ipoly! - kiáltá rá öcsém haragosan. - Hát nem elég volt? Még egy sír kell, még egy sír.

- Csak talán nem azt akarod ezzel mondani...

- Azt, azt. Az Ipoly mindig tudja, mindig gödröt kapar, ha valamelyikünknek meg kell halni.

Kínos csendesség következett, melyet én törtem meg, mintegy magamhoz szólva:

- Nem sokat kaparhat már!

Öcsém, a még csak három hét előtt csacsogó gyermek, nem felelt semmit, csak a nyársat forgatta és a tüzet nézte.

Én közelebb csúsztam hozzá, s megsimogattam szőke fejét.

- Kedves kis árvám! Mondd csak, mikor halt meg a mamácska?

- Nem tudom - szólt egykedvűen -, nem számítom azóta a napokat. Nekem úgy tetszik, régen volt!

- És hogyan volt a temetés? Hát nem tudtál te engem hazahívni?

- Temetés? - felelte ő. - Ki járna most temetésekre? A Klapka kocsis megfogta a koporsót és bevitte a kriptába. Ott van!

Szememből kicsordultak a könnyek, s leperegtek a tűzbe. A lángok fölszisszentek minden csöpptől...

- No, ne sírj - mondá a gyermek nyersen. - Legyünk férfiak! Jöjjön, aminek jönnie kell.

- Hát a szegény, hű Klapka hova lett?

Így nevezték falunkban a kocsist, ki Klapka katonája volt valamikor, s ezzel dicsekedett örökösen.

- Az ott haldoklik a trágyadombon.

Odaszaladtam; csakugyan ott feküdt a derék öreg cseléd. Az arca meg volt erősen feketedve s fázni látszott. Azért mászott fel a trágyadombra, ahonnan meleg pára jött.

Sokáig küzdött a kolerával a vitéz huszár. S mikor mintegy két hét előtt görcs jött a lábaiba, ahhoz a hadi fortélyhoz folyamodott, hogy roppant erősen összekötözte zsineggel térdein felül a lábcombokat úgy, hogy a vérkeringést megakassza.

Nem is lett őkegyelmének semmi baja. Kilábolt. S dicsekedett is vele szerteszét.

»Klapka előtt megretirál ám a kolera.«

Hanem most három nap előtt újra meggondolta magát a kolera s orvul, hányással jött. Most már a szegény Klapka retirált meg s ott feküdt öntudatlanul, megfeketedve, csak a szemhéjai voltak még fehérek.

- Klapka, kedves Klapka Mihály... Nézzen fel még egyszer. Én vagyok itt... megjöttem. Ösmer, ugye megösmer?

Kinyitotta a szemeit. Fekete arcán mintha valami szürke árny surranna át. Mosolynak kellett annak lenni.

A kezét megmozgatta, s az egyik lábát rázni kezdte, mint a bárány, ha haldoklik.

Megösmert, látszott rajta, hogy fölemelkedni erőlködik. Egész hozzámentem, s kivettem zsebemből a kolera-csöppes palackot.

A szeme most be volt hunyva. De mégis észrevette, egy még a halálnál is nagyobb erő megsúgta neki, hogy üveg van a kezemben, s szederjes száját kitátotta.

Beleöntöttem a kolera-csöppekből egy keveset, mire megjelentek arcán sötét színekben az élvezetnek szimptómái. Megrázkódott, a halántéka csendesen hullámzott, s mintha a megcsiklandozott torkát köszörülné, egy hörgést hallatva hátrahanyatlott s meghalt abban a hitben, hogy pálinkát iszik. A többi kortyot már a túlvilágon álmodja hozzá...

Megsirattam az öreg cselédet és a kriptába határoztam temettetni szüleim mellé, akiket hosszú évtizedeken át hűséggel szolgált.

- Jól kapart az Ipoly - szóltam a fiúhoz érkezve. - Mihály meghalt.

- Ugye, mondtam, hogy a kutya tudja - felelte öcsém minden meglepetés nélkül.

Az a négy-öt nap, azok a borzasztó jelenetek, melyeket átélt, nemcsak megöregítették, de teljesen elfásították szívét. Aggastyán lett, mielőtt gyermek lehetett volna.

Még aznap bevittem a székvárosba egy szolgabíró rokonomhoz. Ott kifüstölték a szegény fiút, átöltöztették. Harapott, rúgott, nem akarta magát engedni.

Azóta sok, sok esztendő múlt el, - de az öcsémet mosolyogni, nevetni nem látta senki. Éppen olyan egykedvűen, szomorúan nézi a világot, mint akkor azt a tüzet nézte.

Nagy, erős fiatalember lett, s bizony nem lehetetlen, hogy szép, fehér asszonyok is sokszor simogatják a homlokát.

...De azt a három mély ráncot, amit a fekete asszony ott hagyott, fehér asszonyok sem tudták eltörölni.