A fejedelem udvara
szerző: Krúdy Gyula
Lakott is Pesten valamikor a "Tigris" fogadóban egy jó, kegyes nagyúr, aki mindenféle sajátságos emberekből udvart gyűjtött maga köré, őtet pedig fejedelemnek nevezték vala.
A fejedelem akár egész nap ki nem mozdult a szobájából, akkor is elegendő szórakozása akadt embereiben, akik egy másik szobában üldögéltek és pipáztak. A kemény tekintetű inas egyenként szólítgatta e fejedelem elé az udvari embereket, és ekkor mindenki elmondhatta azt, amit előtte való éjszakán kigondolt a fejedelem mulattatására. Voltak olyanok, akik a politikáról kezdtek beszélgetni a fejedelem előtt, aki legtöbbször fel sem pillantott a könyvből, amelyet olvasgatott. Csak akkor emelte fel a szemét a fejedelem, amikor valami okos vagy meglepő hazugságot mondtak előtte. A homlokát összeráncolta, és nyomban néhány arannyal jutalmazta az előadót. A politikus után jöttek olyanok, akik a művészet és irodalom sarkantyús csizmájában toppantak be, és nem kevésbé mulatságos volt az a kövér, elhízott emberke, aki pihegve telepedett meg az utazóláda szögletén, és olyan gyorsan mesélte el a pesti pletykákat, hogy a fejedelem néha tíz másodpercig is rajta felejtette a figyelmét.
Ez reggel mindig így történt, amíg mindenki elmondta mondanivalóját, és átvette a megérdemelt aranyakat a fejedelem tarsolyából. Akkor aztán az öreg Remetehegyi úr letette fejéről a piros kalapot, amelyet mindig hóna alatt tartott, amikor a fejedelemhez belépett, és így kiáltott fel:
- Gyerünk az "Őzbak"-hoz.
- Gyerünk az "Őzbak"-hoz - visszhangozták az udvari emberek, és mindnyájan felkerekedtek, hogy a fogadó szomszédságában levő kurtakocsmába vonuljanak, ahol egy hosszú asztal állott a csatlósok, lovagok és egyéb udvari kitűnőségek rendelkezésére. Az öreg Remetehegyi úr elfoglalta az asztalfőt, és barna köpenyegét, amely hajdanában egy öreg nagynéni kendője volt, és jó szerencsét hoz viselőjének, most sem vetette le, mint harminc esztendő óta soha. Csupán a köpenyeg egyik szárnyát dobta a vállára, mint Essex gróf idejében az idősebb lovagok szokták. Mondom, csak az egyik szárnyát dobta a vállára, és szigorúan nézett szét a kurtakocsmában.
- Ismét az enyém az utolsó pohár a söröshordóból? - kérdezte a legnagyobb méltatlankodással, amire a törpe és vörös hajú kocsmáros, aki óriásnak való kötényt hordott maga előtt, vigyorogva rázta meg nagy fejét:
- Nem, nagyságos úr, nem a magáé az utolsó pohár. Még legalább három pohárral van a hordóban.
A barna köpenyeges udvarmester elborongva döntötte magába a keserű sört.
- Egy-két száz esztendő előtt még felakasztottuk volna az ilyen embert! - dörmögte, és a csatlósok és a többi udvari emberek helyeslőleg bólintottak.
Ott ült Papugykai, az udvari költő, aki a születésnapi verseket szokta írni. Miután a fejedelemnek - akármilyen szomorú volt is ez a körülmény - csupán az esztendőben egyszer volt születésnapja, Papugykai kénytelen volt az udvartartás mindegyik tagját megénekelni, nem hagyván ki a legutolsó csatlóst, Csecse bácsit sem, aki komfortáblis volt a Kerepesi úton, és hébe-korba az udvartartás tagjait szokta hordozni.
Sokkal magasabb rangja volt a Csecse bácsiénál Rólandnak, a hetyke bajuszú fiákeresnek, akit Bécsből hozott le magával valamikor a fejedelem, és egy esztendeig csupán azért fizette, hogy a pesti utcákat és tereket megismerje. Róland orosz ügetőivel egész nap a "Tigris" kapuja előtt állott, holott néha hónapszámra nem lépett ki szobájából gazdája. Kockás nadrágja és lapos karimájú kalapja mindig megjelent az "Őzbak" ajtajában, ha a söntésből a csapra ütött söröshordó tompa kongatása hallatszott. De az "Őzbak"-on kívül sem volt olyan kocsma a környéken, ahol Róland a friss csapoláshoz pontosan meg ne érkezett volna. Pompás szimatja volt ebben az irányban. A környék sörkedvelő polgárai csak Rólandot kérdezték meg a "Tigris" előtt, hol csapoltak frissen.
Sőt ha a fejedelem néhanapján maga is megszomjazott egy pohár sörre, Róland hivatása teljes tudatában ült fel a bakra a söröskancsóval, és a lovak közé csapott. Mert véleménye szerint az igazi sört Pesten mégiscsak egy messze fekvő, Kőbányai úti csárdában mérik. Az orosz lovak tajtékozva száguldottak vissza a sörrel, és Róland a kapuban, a sarokkőre tette le lapos karimájú kalapját, midőn áhítatosan a fejedelem elé lépett a sörrel.
Róland magában arról volt meggyőződve, hogy a fejedelem csupán azért tartja őt a "Tigris" előtt, mert csak ő tudja ama messzire fekvő kocsmának a pontos és teljes címét.
A kis fekete Papugykai, aki pápaszeme mögül mindig szomorúan és világfájdalmasan nézett az asztal lapjára, mint "elzüllött költőhöz" illik (nagyon szerette magát "elzüllött költőnek" nevezni), Rólandot sokkal nagyobb figyelemmel énekelte meg, mint akár Puzdrai urat, aki rangjára nézve lovag volt, mert szerkesztő volt.
A fejedelem részére ugyanis hírlapot is szerkesztett az udvar, és a szerkesztői teendőket Puzdrai János látta el, aki korábban annyi esztendőt ült sajtóvétségekért, hogy a szabad levegőt szinte elfelejtette. Puzdrai János volt Magyarországon a legnagyobb rágalmazó. Puzdrai János találta ki azt, hogy egy püspök fiatal káplán korában öreg hölgyek pénzéből varratta a reverendáit, és neki volt az a véleménye, hogy Magyarországon minden második ember bankóhamisító. Hihetetlen gazságokat tudott költeni az emberekről, és miután hírlapírás nélkül már nem tudott meglenni, biztos kilátása volt arra, hogy késő öregségében is raboskodni fog - ha a fejedelem kegye feléje nem fordul. A fejedelemnek megtetszett az elvetemült vén rágalmazó, és alapított neki egy hírlapot, amelybe Puzdrai uram azt írhatta, amit akart. A hírlap azonban csak egyetlenegy példányban jelent meg, és ez az egyetlen példány a fejedelem rendelkezésére állott. Puzdrai uram eleinte nagy tűzzel fogott dolgához, és megrágalmazta még a mennybéli szenteket is. Később azonban fáradni kezdett, és elfásultan sóhajtozott az "Őzbak" hosszú asztalánál:
- Mit ér az egész hírlapírás, ha az embert még be sem csukják érte!
Utóbb annyira eltunyult a köpcös, vörös képű emberke, hogy gyakran még arról is megfeledkezett cikkeiben, amit hajdanában borsnak és paprikának nevezett: ami nem volt más utcai káromkodásnál.
Így ült együtt az udvar az "Őzbak"-nál, és nagyokat ittak a fejedelem egészségére. Harminc év óta mindig a fejedelem egészségére ürültek ki a poharak a kiskocsmában, és Remetehegyi úr sohasem feledkezett meg arról, hogy néha-néha könnybe borult szemmel fel ne kiáltson:
- Vajon mit is csinálnánk mi kegyes jó urunk nélkül?
A lovagok és csatlósok csendesen felsóhajtottak, és helyeslően bólintottak.
... Történt, történt, hogy a fejedelem egy napon rossz kedvvel ébredt, és így szólott a piros kalappal belépő Remetehegyi bácsihoz:
- Menjetek a pokolba! Nincs többé szükségem rátok.
Remetehegyi bácsi fölényesen mosolygott:
- Ismerem már ezt. Nem aludtál jól, kegyes jó urunk. Holnap másként beszélsz.
Meghajolt, de méltatlankodva távozott, és levezényelte az udvart a hosszú kocsmaasztalhoz.
- Büszkén viseljük a számkivetést! - mondták a csatlósok és a lovagok. És olyan dagadó kebellel ültek, mint akik a hazáért szenvednek.
És valóban igazuk is volt. Háromnapi ivás után üzenet jött a fejedelemtől, hogy rossz kedvét már kialudta, és mindannyian visszatérhetnek.
- Ugye, megmondtam? - kiáltott fel Remetehegyi bácsi.
Mindnyájan visszatértének, és a számlát elvitte a nagy kötényes "Őzbak" a kegyes fejedelemhez.
A fejedelem a számlára nézett:
- Többé nem kergetem el őket - mondta -, mert sokkal többet isznak, mint rendesen.