A fej nélküli asszony
szerző: Krúdy Gyula
Ez a történet tulajdonképpen százötven esztendő előtt kezdődik, amikor Krucsay, Szabolcs vármegye alispánja, fejét vétette szépséges hitvesének. Krucsay uram öregember volt, a menyecske fiatal és tűzrőlpattant. Ez okozta, hogy a kegyetlen öreg egy napon fejvételre ítélte a saját feleségét. És hogy mekkora urak voltak azon időben az alispánok, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a világszép asszony fejét leütötte a hóhér. A gonosz öregember nevét pedig ajkára vette a népmese...
Régen volt ez, de Krucsaynét azóta sem felejtették el. Az idők pora csöndesen beszitálta alakját, bűnét, csupán szomorú halála maradott meg. Egy darabig valahol a fejét is őrizgették. Mondják, hogy sokáig ép és viruló maradott a levágott asszonyfő. Az ajka körül csöndes és boldog mosolygás játszadozott. Ez a halotti mosolygás okozta azt is, hogy Krucsay uram élete végén megtébolyodott. Az őrjöngő düh elvette az eszét: még halottaiban sem bírt a feleségével. A másvilágról is kinevette, kicsúfolta a hűtlen asszony. Mert hiszen éppen azért vétette fejét az asszonynak, mert véghetetlenül szerette.
Későbben elmúlott a Krucsayné szépséges szép feje is, és csupán szelleme maradott meg. Kísértet lett belőle, mint a nevezetes halottakból szokott. Zakolyban, ahol a Krucsayak ősi kúriája állott, csakhamar mindenki tudott a fejetlen asszonykísértetről. Zivataros éjjeleken, midőn a szélvihar száguldozott a zakolyi pusztaságon vagy a néma holdfényben a százesztendős nyírfák alatt, amelyek csemete korukban még látták szépnek és fiatalnak a kísértő asszonyt: gyakran megjelent a fejetlen kísértet. Csöndesen suhant tova a nagy fák alatt, szürke halotti köntöse nyomán nem zörrent az avar. És a Krucsayak - mert hiszen nem pusztultak el valamennyien a tébolyodott öreggel - családi legendáik közé fölvették, hogy a fejetlen kísértet néha meg szokta kopogtatni a hálószobák ablakait. Ez a kopogtatás, a legenda szerint, mindig bajt és veszedelmet jelentett. Ingadozó asszonyokra, bolond, álmokat álmodozó hitvesekre, a hűtlenség felé lépegető feleségekre kopogtat rá a fejetlen asszony a Krucsayak régi kúriájában. Mondják, hogy az ebédlőben függő arckép, amely aranyhímes díszben, tollas föveggel ábrázolta a néhai Krucsayt, amint keselyűarcával, vékonyra csavart fekete bajuszával és hófehér szakállával vizsga szemmel figyelte az egymás után következő Krucsaynékat, nagy nyugtalanságot mutatott nyugodalmas helyén, amikor a kúriában fölhangzottak a titokzatos kopogtatások. Jobbra-balra ingott helyén az ember nagyságú kép, sőt mintha keselyűtekintetében is valami változás történt volna. Mintha megnövekedettek volna a festett szembogarak, mintha figyelőbb és gonoszabb lett volna a szúrós pillantása. Egyszer, éppen Krucsay nagymama fiatalkorában, annyira nyugtalanná lett a kopogtatásokra, hogy lezuhant helyéről. Úgy találták meg reggel az ebédlő medvebőrjén.
Krucsay nagymama még manapság is, midőn ezüstfejét szorgalmasan hajlítja a kötőtűk fölé, néha elmosolyodik, ha a képet eszébe juttatják:
- Bolond vénember! - mondja, és csöndesen elmerengve nézi a kötőtűket.
Krucsay nagyapa - a Krucsayak hosszú életűek - a bundából, amelyben télen-nyáron ülni szokott, mérgesen dörmög fogatlan szájával:
- Azt hiszem, hogy nem ártott volna, ha akkor nyomban leüttetem a fejed... Sajnálom, hogy elmulasztottam. Ma már későre jár.
Az öregasszony csak mosolyog, és fürgén forgatja az agg nők gyermekeit, a villogó kötőtűket. A fejkötőjét csöndes, szinte észrevétlen mozdulattal igazítja meg homlokán, és szinte suttogva mondja:
- A férfiak mind bolondok.
Az öregember, aki most késő öregségében is éppen olyan zsarnoki módon ül a felesége szoknyáján, mint akkor ült, mikor a menyecske még fiatal volt, keserves haraggal nyög fel a bundában:
- Azt hiszem, hogy a másvilágon keményen megbüntetnek... Tűzbe vetnek, megpörkölnek és a szakállamnál fogva húzogatnak majd az ördögök: mert nem engedelmeskedtem a dédapám parancsának. Mikor ő leesett a szögről, azzal jelentette, hogy itt az idő, megértél reá, hogy a fejed leüttessem, te hűtlen asszony.
A nagymama szelíden mosolyog a kötőtűkre:
- Ugyan kivel is hűtlenkedtem volna, apó? Hisz eleven férfit sohasem engedtél a közelembe?
A nagyapó keservesen káromkodik:
- Azt hányod a szememre, hogy nem én gondoskodtam az udvarlókról? Hiszen akkor megérdemelném, hogy elevenen vigyenek el az ördögök.
- Csillapulj, apó. Nekem sohasem udvarolt senki, senki... Az a bolond vénember mindig nyugtalankodik a helyén, ha odakünn a szél fúj...
Az öregember éktelen dühvel kiáltozott:
- De a fejetlen asszony is kopogott! Hát ehhez mit szólsz, te hűtlen kígyó?
(Nagyapó egész életében éktelen dühös ember volt. De igazában akkor lett csak dühössé, amikor vénségében egy napon reá adták a meleg farkasbundát, hogy ezentúl abban töltse éjjelét, nappalát. A bundában sehogy sem tudott mozogni, és ez elkeserítette.)
- A fejetlen asszonyról beszéltél, apó? - kérdezte csöndesen és megfontoltan a nagymama. - Nos, hát ebben igazad van. A fejetlen asszony kopogtatott abban az időben. Mert ő mindig kopogtat, ha a Krucsayék valami bolondot álmodnak.
- Nemcsak álmodnak! - zörrent föl az öregember -, hanem cselekednek is... Megállj csak! Most emlékszem csak... Milyen bolond is az emlékezet. Harminc év előtti dolgokra jobban emlékezem, mint akkor, midőn azok a dolgok történtek! Hopp, megvan már, hogy miért, kiért hagyta el helyét a legbölcsebb Krucsay az ebédlőben! A lengyel lovag miatt hagyta el...
Rövid kis botjával, amelyet a macskák után szokott hajigálni, nagyot ütött a földre:
- A táncmester miatt!
Újabb koppantás a bottal:
- A földkerekség legutolsó embere miatt esett le az én dédapám a falról, akit akkoriban házunknál tartottunk. Ó, én ostoba vak ember, ó, én szerencsétlen megcsalt szamár! Hogy miért is nem üttettem le a fejedet akkor nyomban, te kígyó! De hát hogyan is gyanakodhattam volna egy táncmesterre, egy kóborló lengyelre, egy senkiházira! Ma már bölcs ember vagyok, az élet sok mindenre megtanított, amit könyvekből megtanulni nem lehet, akkor még nem tudtam, hogy az asszonyok a léha gazfickókat többre becsülik a gavallér úriembernél. Csak az Alfonzoknak van szerencséjük... Te kígyó, te!
A nagymama a kötőtűkre bús és panasszal teli pillantást vetett:
- Ha jól emlékszem, az ápolódról beszélsz, apó, akit azért vettünk a házhoz, mert akkoriban attól féltél, hogy megbolondulsz, mint a dédapád, a gonosz Krucsay? A sárga ruhás lengyelről beszélsz, apó?
Az öregember nem felelt, csak a rövidke botjával ütögette a bunda szárnyát, és aprón, gyorsan káromkodott magában.
- Mért nem vallod be? - kérdezte nemsokára tompa gyűlölettel. - Harminc év nagy idő, azóta megbocsáthattam...
- Harminc éve! - sóhajtott a nagymama, és egy pillanatra abbahagyta a kötést. - Milyen bolondok a férfiak! Harmincesztendős dolgokra emlékeznek, holott mi, asszonyok, alig szoktunk emlékezni arra, hogy tegnap mi történt.
- Mért nem vallod be? - kérdezte elfojtott dühvel a nagyapó. - Megbocsátok, nem haragszom, habár csak egy lengyel volt, egy ápoló volt...
A nagymama csendesen megcsóválta a fejét, aztán vidoran felkiáltott:
- Hidd el, apó, hogy már arra sem emlékszem, hogy milyen színe volt a bajuszának.
És közben csöndesen bealkonyodott.
A szél sóhajtozott, a nagy fák a ház körül nagyokat hallgattak, hogy néha-néha egyszerre megszólaljanak valamennyien a szélben. A régi házra rátelepedett az éjszaka.
Nagyapó az ebédlőben ült, előtte a csillogó óbor, mellette az okuláré s a biblia. De ezen az estén nem tudta megnyugtatni a bibliai Jób szenvedése, a tekintete nyugtalanul kalandozott szerte a félhomályos szobában, és meg-megállapodott annak a régi, gonosz Krucsaynak az ember nagyságú képén.
- Hej, öreg, öreg!... - mondta a keselyűképű, régi embernek, és sóhajtott.
Egyszerre, talán éjfél is lehetett már, a nagyapó fölébredett szundikálásából. Szemben a falon azt látja, hogy rejtélyes módon ingadozik a hajdani Krucsay képe. Jobbról balra, aztán balról jobbra. A nagyapó megdörzsölte a szemét, és fölemelkedett a vén karosszékből... ugyanakkor gyors kopogtatás hallatszott az ablakon, mintha valamely vergődő madár csapkodna szárnyaival.
- Megőrültem? - kérdezte félhangon nagyapó. - A fejetlen asszony is kopogtat?
Megroggyant lábait kiegyenesítette, és a nagy bundában, vastag papucsában csöndesen megindult a nagymama hálószobája felé. Halkan, nesztelenül tolta be az ajtót, és szívdobogva tapasztalta, hogy odabenn világosság van. A gyertya lángja hosszan elnyúlt, és nagymama fehér főkötőben az ágyán feküdt, kezében egy régi fotográfia... A szeme könnyes, merengő, és öreg keze csöndesen megremeg.
Nagyapó már az ágy mellett áll, és csöndesen kiveszi a régi fotográfiát az öregasszony kezéből. Egy bosszús pillantást vet a képre:
- Igen, én vagyok... vőlegény koromban - dünnyögte minden meglepetés nélkül. - Jó éjszakát, mama.