A fecske (Gárdonyi Géza)

A Wikiforrásból
A fecske
szerző: Gárdonyi Géza

       Egy augusztusi napon vadászni mentem Bársony Istvánnal. Emlékezetes napom ez nekem életemben először fogtam puskát a kezembe és ő volt rá a tanítóm. Nem ismerek jobb vadászt nálánál: megcselekszi ő mindazt, amit a világnak híres lövői: futó kocsin vagy vágtató lovon ülve lelövi a repülő madarat; kilövi a földobott pénzből a császár képét, a szilvából a magot; csak éppen hogy a testvére fejéről nem lő almát, mert ez már nem is úri embernek való ügyeskedés.
Valami pusztára mentünk: Fülöpszállásig vasuton, onnan meg jódarabig kocsin. Délben érkeztünk oda, s mingyárt délután megkezdődött az én oktatásom.
Hogy az egyik puskánk kinyithatatlanná vált, egy asztalosmestertől kaptam ott kölcsönbe arra a félnapra. Ez olyan Alvinczy-féle puska volt: otromba, nehéz alkotásu szerszám, az ember nem tudhatta, hogy mikor sül el elül, mikor hátul, s minden lövéskor eleven lólábbá változott. De tanulni jó.
Ezen a puskán magyarázta el az én mesterem, hogy hogyan fogjak, hogyan célozzak, hogyan találjak. Azután fölrajzolt a csűr falára egy kinyujtott nyaku ludat, és valami negyven lépésről rája igazított.
Hát nem dicsekvésképpen mondom: a lúdba minden sörétem belement. És ennek mind a ketten örültünk.
Nem írom le, hányszor lőttem, hányszor találtam. Ha a vadászkirályok érdemcsillagokat osztogathatnának, Bársony teleakgatta volna aznap a mellemet. Hogy azonban mindig és mindent eltalált a vén rozsdás vasfurkó, az a gyanu támadt bennem, hogy a mester csupa jóindulatból telerakatta a tokokat söréttel. Ez kissé lelohasztotta a büszkeségemet.
A nádas felé lépdegéltünk egy keskeny kaszálón keresztül. A magasban egynéhány fecske cikázott ide-oda. Amint rájok pillantok, egyben föl is kapom a puskámat. Ha nem találok, akkor jó lövőnek tarthatom magamat; ha találok, biztos, hogy több a sörét, mint kellene.
Célba kapom az egyik fecskét, és rálövök. A fecske forogva hull le a magasból. Hátha véletlenül találtam el? Nézzük még egyszer...
A másik fecske is lehull, mint a kő.
- Mester, - mondom ekkor csöndes boszusággal, - nincs ebben a puskában több sörét, mint kellene?
- Nincs, - feleli Bársony a lövésemen csodálkozva, - ez a rendes töltés.
- Nem cserélnél velem egynéhány patront?
- Szívesen. Mennyi kell?
- Vagy hat.
Az egyik fecske a lábam elé hullott. Ott maradt a hátán fekve, élettelenül elnyaklódva, véresen.
- Mit sajnálod, - mondotta Bársony, a patronokat előszedve. - Fájdalmat nem okoztál neki. Veszteni se vesztett semmit, mert nem érzi azt, hogy vesztesége van.
- Különben, - így folytatta, a tocsogós fűben a ladik felé lépkedve, - erről látszik, hogy kocavadász vagy.
Beültünk a ladikba, aztán tovább vadásztunk, sötétedésig.
Egy földművelő-családnál volt a szállásunk. Jó, tiszta száraz szobában helyeztek el bennünket. Hogy a tanya körül csépeltek, a szoba is gabonaszagu volt. De ez jó, éltető illat. Szeretem.
Az asszony ízletes vacsorát készített az egyik vadkacsából. Borunk is volt. A jó levegő, a jó vacsora, a békazengéssel telt pusztai éj boldogokká tett bennünket. Dicsértük egymást. Ő engem született vadásznak mondott, én meg a hegedülését dicsértem, mert nem is hegedül olyan szépen Jakobi se!
Úgy éjféltájon aztán aludni tértünk. Bársony csakhamar elszenderedett. A hold besütött az ablakon.
Egy darabig kiméláztam a világos, csillagos éjszakába. Azután én is lehunytam a szememet. De nem tudtam aludni. Arra a két fecskére gondoltam, arra a két meglőtt kis madárra. Az egyik tán hím fecske volt és ennek az özvegye most maga ül az ágon. Alszik-e? Tud-e aludni ezen az éjszakán? A másik tán asszonyka volt. Ennek talán kicsinyei is maradtak. Hogy várják majd reggel a mamát! Hogyan kukucskálnak ki mind a fészeklyukon és forgatják a fejüket - mindenfelé. De ez csak két halott. Ki tudja, hányat sebeztem még meg s hogy micsoda gyászos riadalom volt ez a nap az itteni fecske-társaságban!
Mert ezeket a madarakat itt a pusztán soha nem bántja senki. Talán ősidők óta él itt ez az egynéhány fecskecsalád; itt élnek nemzedékről nemzedékre. Ebből a nagy kerek világból ők ezt a kis csendes tanyát szeretik legjobban; ezt az egynéhány kis parasztházat, ezt a három öreg nyárfát, ezt a hosszukás kis nádast a tanya mellett.
A tél elűzi őket innen messze Afrikába, Afrika belsejébe, Afrika déli részébe, de nekik az a föld ott idegen ország. Nem házasodnak, és nem raknak fészket ottan. A pálmákon, banánokon ülve, erről a kis tanyáról csicseregnek, erről álmodoznak.
Az ő hazagondolásuk, hazavágyódásuk egy és ugyanaz, ami az innen elkerült katonafiué, aki a bosnyák kaszárnya ablakába kikönyökölve, búsan nézi az északra húzódó felhőket. Ő is a három nyárfás kis fehér tanyára gondol, a fecske is. A hazaábrándozó fecske ugyanazokat az arcokat és alakokat látja maga előtt, mint a katonafiu. Ismeri a fecske a család minden tagját, kutyáját, tehenét, minden egyes aprómarháját. A nyárfa ágacskáján himbálózva gyakran elnézi, hogyan sikál, vasal a kövér kis parasztasszony a tornácon, s hogyan csépel az ősz pörgebajuszu gazda a szérűn a fiaival. Ismeri a veszekedő vörös tyukot, és csodálja is talán néha, hogy még a kakassal is összetűz; ismeri az örökkön lusta álnok vén macskát; a buta nagy hízó disznót, amelynek bőrszíj van a derekán, és ott zabál egész nap a nyárfa tövében, mert odakötötték. Ismeri bizonyára annak a tájnak minden fáját, jobban, mint az idevaló emberek, és örül a virágnak, amely itt ki szokott bújni a földből, meg a vízből. Le is száll néha az ökölnyi nagy, fehér, tavi rózsára, és nézegeti magát a víztükörben. Bizonyos, hogy mindezt elemlegetik az ő fecskenyelvükön ott a messzeségben a tél folyamán és félszemmel föl-fölpillantanak az égre: megyen-e már a tavasz észak felé?
Micsoda boldog nap lehet az, amelyen ismét egybesereglik a sok ezer magyar fecske! Ahogy őszszel itt nálunk sokadoztak a templom födelén, ott is így sokadoznak, rajzanak egykor megint valami nagy banánfa körül, vagy valami magas sziklán, amely nekik évről-évre induló-állomásuk.
Vajjon azt tanítják-e még most is az iskolában, hogy vakerő mozgatja az állatot minden cselekedetében? s ha azt tanítják még most is, hogyan magyarázzák meg azt, hogy az ösztön mindig egy bizonyos napon, bizonyos helyen és órában gyűjti össze őket, és hogy ott az a lázas csivikelés, ide-oda röpdösés mind értelmetlen gépi cselekedet? Én, aki immáron elfelejtettem mindazt, amit az iskolában az Isten földi országáról tanítottak, azt gondolom, sőt bizonyosnak tartom, hogy azok a madarak épp úgy tanácskoznak, mint mi emberek. Talán az időjárást vitatják, talán vezéreket választanak, talán a nagy menet elrendezését vitatják meg, vagy mindezt egyre-másra. Ilyenkor bizonyára azt is elkérdezik egymástól (persze az asszonyok), ki hová való? hány gyereke volt? és hogy milyen emberek között lakik?
Aztán egyszercsak valami jelet ad a fővezér - micsoda jelet, nem tudom - de jelet ad, mert im egyszerre fölburran az ezernyi ezer magyar fecske és megindul lázas örömtől dobogó szívvel - hazafelé.
Jön a felhők világútján a tömérdek, feketélő madárkaraván. Jönnek szállton szállva az afrikai országokon által, s íme, itt a tenger, amely az ő szemük előtt is egybeolvad a messzeségben az éggel. Vajjon az ösztön mondja-e meg nekik, mi van azon túl, vagy az öreg fecskék emlékezete? Mi a neve? ha nem hazaszeretet annak a hatalmas erőnek, amely minden tavaszszal összegyüjti és nekiindítja százezrével őket annak a kéklő szürkeségnek, amelynek az alja mérhetetlen víz, a magasa meg mérhetetlen ég és sem annak, ami lenn van, sem annak, ami fönn van, határát nem látja a szem.
Jaj nekik, ha itt szembe találkoznak valamelyik világjáró viharral! Lent a háborgó tenger. Fönt a felhőket szaggató vihar. Sok fecske nem látja többé a Duna, Tisza táját, a három hegységet, fehér házainkat, virágos tavaszunkat.
De ha nem hiába kívántak szerencsés utazást maguknak, akkor vidám lehet az ő útjuk, ha fáradságos is. Akkor az egész úton bizonyára arról beszélgetnek, hogy mi változás lehet az ő szülőföldjükön? Megvan-e még a fészek? Ott lesz-e az öreg vöröslábu gólya az idén is? Él-e még a kövér parasztasszony? az ősz gazda? a futkosó gyerekek? a vörös tyuk? a szíjjal átövezett hízó?
Hiszem, hogy amint átröpültek a esizmaalaku ország hosszán, fölcsivikel valamennyi fecske, amint a Száva ezüstkígyószerű vonalát meglátja. Itthon vagyunk! A mi hazánkl Most már mingyárt itt a Dráva, azután meg a Balaton!
Most már nem pihennek többé. Óh, hogy is pihennének, mikor már közel van kiki az ő szülőföldjéhez.
A főkaravántól itt is, ott is elválik egyegy kis csoport. Oszladoznak. Apró csapatokban válnak el egymástól. A zalai, a baranyai, somogyi fecskék jutnak haza leghamarabb.
- Isten veletek, - mondják bizonyára, - viszontlátásra az őszszel!
És mindegyik kis csoport repeső szívvel tart a maga faluja, pusztája, városa felé.
A balatonvidéki fecskék talán már délután vagy este megérkeznek. A följebb menők majd csak éjjel, mikor már a hold világit nekik, s az emberek álomra csöndesedtek.
A kis utasokat nern várja senki. De azért ők boldogan csicsergik körül a fészküket, s legott le is ülnek a fészekhez legközelebb odahajló fagallyra és fáradt kis testük álomba merül.
Az a kis sárfészek, az nekik mindenük! A gazdag embernek a kincsén az esze, a szegény embernek a kunyhóján; a fecskének a maga kis fészkén, amely nekünk semmiség, de neki kincse, háza, minden vagyonkája. Milyen szorgalom, mennyi gond és mennyi gondolat van egy ilyen kis fészek megépítésében! Éppen mint mikor mi építünk magunknak. Csakhogy nekünk gerendák, meg kövek kellenek. Nekik sár meg szalmaszál, meg itt-ott szőrszálak, amik fecske-szempontból szintolyan értékesek, mert ezek erősítik az épületet. Reggeltől estig dolgozik a kis madárférj az ő szerelmes asszonyával. Csivegnek-csevegnek. Bizonyos, hogy mindig az építésről folyik a beszédük. Néha azt is mondják:
- Fáradt vagyok.
És a másik azt feleli rá:
- Pihenj egyet, lelkem.
De a kis fecske nem pihen.
Csak napszállat után gondolnak arra, mikor már a sötétség, meg a harmat elborítja a földet. A két kis madár akkor egymás mellé ül a nyárfa-gallyra és nyugosznak, alusznak, mint bent a házban az emberek.
Mikor én fölébredtem, Bársony akkor csatolta föl a vadásztarisznyát.
- Nem akartalak fölkelteni, - mondotta a tükör elé állva. - Olyan jóízűn aludtál. Jösz velem?
- Talán később. Rosszul aludtam. Azt hiszem, lázam volt.
- Izomláz, - mondotta Bársony, a bajuszát gondosan fölkarikázva, - minden vadász megkapja az első kirándulása után.
Azzal fölillesztette a pörge zöld vadászkalapot, és csettintett a kutyájának.
Néhány perc mulva ott láttam délceg, nagy, erős alakját a kukoricás földek lejtőjén, amint lassu lépésekben a kutyáját követve, várta csőre a foglyokat. Kibandukoltam a ház tornácára. A reggeli nap odasütött. És ez a meleg fény jól esett nekem. Fürödtem benne. Éreztem, hogy átjárnak a sugarak, és hogy ez éltető orvosság.
Amint oldalt pillantok, látom, hogy alig egy arasznyira tőlem az oszlop párkányán két kis fecske ül.
A fejem mozdulatára elröppen az egyik. A másik ott marad. A nyaka behuzva. S néz mozdulatlanul maga elé.
- Milyen szelid, - gondoltam, - még ilyen szelid fecskét nem is láttam.
Azzal feléje intek, hogy elrebbentsem.
- Hess asszonyka! Eredj az urad után!
Nem száll el. Csak felém fordítja a fejét, és rám néz.
Akkor látom, hogy fehér kis mellén egy vércsepp aláfutó vonala piroslik; egy vércsepp, amely beleivódott a tollazatba, vagy azon tört által.
És rám nézett, engem nézett azzal a két kis fekete, szomoru szemével.