A fecskék (Thury Zoltán)
| A fecskék szerző: Thury Zoltán |
A szomszéd ház eresze alatt öt fecskefészek van. Az utcza csendes, elhagyatott, se fogat nem jár rajta, se lovasok nem vágtatnak végig a porondos uton, ha az ember látni, figyelni akar, egészen a fecskékre van szorulva. Ezek a legérdekesebb lakók, a többi tuczat. Azok a szegény fészkek sokkal több viszontagságnak vannak kitéve, mintsem gondolná az ember. Az eresz nem véd meg minden ellen, csak éppen födelet ad, mikor a verebek beállítanak lakást követelni, bizony ki kell szállani a verekedésre minden fészeklakónak, a ki csak birja a szárnyát és vagdalkozó éles kis csőrét. Hozzá még a verebek mindig többen vannak s merészebbek is. Ilyenkor behallatszik ablakomon mind a két fél csatakiáltása. Minden jóravaló ember fecskepárti lenne itt, hacsak nem szocziáldemokrata. Én is a fecskéknek szeretnék valamicskét segíteni, de nem lehet. Egyszer tapsoltam és fütyöltem, de nem értem el vele semmi eredményt, mert a helyett, hogy a verebek ijedtek volna meg, az én barátaim rebbentek tova. Szóval, nem kell beleelegyedni a más állatok dolgába, elvégzik ők valahogyan a maguk békéjét és verekedését egyaránt s a mellett ráérnek egészséges kis fecskefiukat költeni ki a mogyorónyi tojásból s táplálják is a maguktól elvont drága falatokkal. Itt is, ott is kidugja fejét a fészekből egy-egy uj legény s szaporodik a tábor.
A hatodik fecskefészek fölül van az ereszen és emberek laknak benne. Ezelőtt atelier volt, most is az, hanem egyuttal benne főznek s egy szögletben hálószobát is rendeztek be rajta a lakók. Két nagy táblaablak világítja meg a kis műtermet. Az eddigi lakók folyton káromkodtak, mert nem lehet védekezni benne a nap ellen. Ha az egész üvegoldalt elfüggönyzik, sötét van benn, mint a pokolban, ha világosan hagyják, szinzagyvalékot kevernek a napsugarak a vászonra. Rángatták egész nap le és fel a függönyt, egyik sarokból a másikba küldték a modellt s két-három nap alatt megszöktek. A ki most lakik benne, az türelmes és csendes. Van egy párja, a világgal nem igen törődik s csak akkor pingál, ha a napnak éppen nem méltóztat sütni. Nem igen van valami sietős munkája, bár szörnyű módon szegény ember lehet. Máskülönben igen vigan élnek. Az asszonyka sokat énekel, ugy látszik az urának is tetszik a hangja, közben nevetnek, nagy hanczurozást csapnak s az öt másik fészekből hallgatózva dugják ki fejeiket a fecskék. Sok bajuk van az esővel. Éppen az ablakuk előtt van a csatorna. Ha nagyon zuhog a zápor, becsurog a viz házikójukba. Ilyenkor kikönyökölnek az ablakba, egymásra hajlik a válluk, igen sokat és nagyon kedvesen komédiáznak a bőséges vizzel. Ugy tesznek, mintha visszahajtanák tenyerükkel kétfelül a vizet a fedélre, de tulajdonképeni czéljuk mégis az, hogy végigdörzsöljék vizes kezüket egymásnak az arczán. Az asszony végig borzong, sikít egyet-egyet, de azért visszajön az ablakhoz. Aztán meg a férfi dörmög, törülközik nagyban s nagyon meg vannak elégedve a világgal ebben a pocsék időben. A férfi nincsen több huszonnégy évesnél s az asszonyka se töltötte még be a tizennyolczat. Majd megjön az eszük.
Néhány hét előtt ugy látszott, mintha csakugyan megkomolyodtak volna. A férfi fölrajzolt egy képet s nagyon komolyan vette a vásznat. Mikor tiz márkáért odacsapta a papírra valamelyik kövér hentesné arczképét, mindig fütyölt, énekelt és jókedvü volt. Most belekomolyodott a munkába, a szemeit majdnem erőszakosan meresztette rá a szinekre, hogy minél többet lásson, lélegzetét is visszafojtva figyelte a munkáját s mikor egyszer az asszony megszólította, durván kiáltott rá, hogy hallgasson. Most már neki is sok munkát adott az ablak, rángatta a függönyt s káromkodott mérgében, éppen mint az előbbi bérlők.
Csak délben, az ebédnél állott szóba a feleségével, akkor is komolyan s még sóhajtott is.
- Soha se éreztem annyira, hogy semmi vagyok, mint most. Találkoztam az utczán egy professzorral, ugy beszélt velem, mint egy kölyökkel.
- Mit mondott?
- Hát nem fog kiállitani, nem? - kérdezte s megfogta a vállamat. Jó lett volna ugy-e végezni az Akadémiát? Tudna valamit produkálni s nem csak mesterasszonyokat rajzolna szénnel. Nem bolondság ám az iskola, kár volt otthagyni. Csavargó lesz az emberből a nélkül.
- Mit feleltél neki?
- Semmit, mit mondhattam volna. Igaza van, érzem. Unom már a szenet és a krétát, akarok valamit produkálni is. Van erőm, dolgozni fogok.
Az asszony egyszerre megijedt.
- S miből élünk addig? - kérdezé.
- Eszünk kenyeret és sajtot.
Délután tovább rajzolt, másnap is, harmadnap pedig már festeni kezdett. Az asszony egymás után hordta a holmit a zálogházba. A mi jó ruhájuk volt még, azt eladogatták, a férfinak volt még egy nagy czimeres pecsétgyürüje, a mi eddig még mindig kivánszorgott a sok nyomoruságból, most az is elment a többi után s el utoljára az a kis régi ezüst óra is, a mit még az apjától örökölt s kétszer kellett naponkint felhuzni egy kopott aranyos kulcscsal.
- Nem lesz semmink - mondta az asszony, a férfi pedig festékbe, ecsetekbe ölte a pénzt s majdnem elkeseredett dühvel dolgozott. Nagy volt a nyomoruság a kis fészekben, de a kép haladt. Csodálatos módon sikerült rajta minden. Volt egy kis köze a véletlennek is a dologhoz, de nagy tehetség világított elő a sok szin közül. Hümmögtek és csóválták a fejeiket azok, a kik látták a munkát, mig készült s kérdezték, hogy meglesz-e a tárlatra?
- Meg, meg kell, hogy legyen, - mondta a piktor s olyan határozottan beszélt, hogy hinni kellett neki. Leste mindenkinek az arczát, hogy vajjon igazán beszél-e, a mikor dicséri a képet s vigasztalta az asszonyt.
- Nem sokáig tart már s majd lesz pénz ujra. Csak még egy kicsit türjünk, egy kicsit...
- Már is sok.
Körülnézte a szoba csupasz falait és zugolódott. Őt nem lelkesitette az, a miért az embere hevült. Azok a kis dolgok, a melyekkel egy nap alatt lehetett pénzt szerezni, jobban tetszettek neki, mint ez a hosszu munka. Mikor a férfi nem látta, sírt is. Se kalapja, se czipője nem volt már olyan, a mivel emberek közé lehetne menni. Lassan-lassan megszokta, hogy minden nyomoruságért azt a vásznat okozza, a mi mindent felfal, mint egy örökké éhes szörnyeteg. Ott duzzogott órákig egy szögletben s szavát sem lehetett hallani, közbe megették azokat a szomoru ebédeket és vacsorákat, a miket még megengedett nagy kegyesen a vászon s mióta a képhez kezdett a piktor, csendes és komor lett a hatodik fészek.
A kávéházban valaki megindította a hírt, hogy ez a kis piktor, a ki a Schraudolf-strassen lakik a szeretőjével, nagyon szép dolgot csinál a tárlatra. - Lefőz mindnyájunkat... Kezdték komolyan venni a kis piktort.
- Van ötlete, szive, ért a pikturához - ez lett a hangulat. Valaki fölfedezte, hogy egy régibb képén is meglátszik már a tehetség. Egy tó és két hattyu van rajta. Különösen a tó nagyon szép.
- Szebbek a madarak - mondta valaki.
- Szebb a tó!... és már vitázni kezdtek felette, mig a fészekben ő csak dolgozott pihenés nélkül s mikor a nap az utolsó sugarát is megtagadta tőle, fáradtan, pislogó szemekkel hullott a vetetlen ágyra.
- Még csak egy kicsit türj Mari, - biztatta az asszonyt. Ma befejeztem ezt az oldalt - mutatta is a kezével - holnap megfestem a fákat, holnapután következik a napos oldal, aztán...
- Aztán, aztán, aztán, türelmetlenkedett az asszony, sohase lesz készen. Tegnap is, tegnapelőtt is lett volna megrendelés portré-ra, ha utána járnál.
- Az nem művészet fiam, értsd meg. Az mázolás, az semmi.
- Meglehet belőle élni.
- Ebből is, csak várjunk.
- Mig ezt a hitvány vásznat föl nem feszitetted, soha sem voltunk ennyire. Elmegy az embernek minden kedve az élettől.
- Majd csak ezután jön meg igazán.
- Addig meghalunk éhen.
- Ne félj tőle.
- Én nem birom már sokáig.
- Nem is kell, csak még egy kicsit Mari, még egy kicsit...
Másnap következett az erdő. Egymás mellé sorakozott egy halom üde, zöld levél a fákon s szinte érezte a friss galyak illatát a vászonon az, a ki a képet nézte, a fák mohos törzséről pedig kedve jöhetne az embernek bársonyt szakítani. Valami ős talentum lakott ebben a fiatal emberben, nem tudott sokat és azért teremtett. Az arcza azért csak ránczos maradt s komolyan függesztette szemeit a képre, bár sikerültek is a vonásai. Nem örült, kételkedett az igazságban, még a szemeinek sem hitt. A mellett szenvedélylyel folytatta a munkát, ugy dolgozott, mintha ettől a képtől függne az élete és az üdvössége.
- Minden, minden benne van ebben a képben, Mari - mondta egyszer az asszonynak, a ki kedvetlenül kisírt szemekkel gubbasztott mellette a földön.
- Minden, az óra is.
- Az is, de én is egészen, meg a lelkem is, értsd meg. Eddig csak huztam a kocsit, mint a ló, most kezdek gondolkozni. Érts meg engem, Mari.
- Értelek, bolond vagy.
Harmadnapra a világos, derüs oldal következett.
- Ezt, ezt kell megfesteni - mondta a piktor - tánczoljanak még a porszemek is és süssön a nap, hogy forró legyen az egész kép!
Festette is, de már kedvtelenebbül. Az asszony a háta mögött, mint a kinek nagyon fáj valami. Ez is boszantotta, nem tudta teljesen munkájához terelni az eszét. Valami olyanforma keletkezett a képen, a mit akart, de nem az. Ujra próbálta, nem ment. Végre kijött a türelméből s levakart egy csomó napsütötte felleget, ideges sietségében majd hogy át nem vágta éles késével a vásznat.
- Nem megy Mari, nem megy... - és most már csak nézte a képet. Ugy bámult reá, mint valami ismeretlen valamire, majd sírva fakadt mellette.
- Minek kezdtél hozzá?
Az asszony mellé ült az ágy szélére, elhallgattatta a keserüségét s csendesen, szeliden kezdett el beszélni.
- Mari, édes jó asszonykám, lásd, tudom én, hogy mi a baj. Ha te sóhajtasz és sírsz a hátam megett, én nem látom olyannak a világot, mint a milyen. Légy jobb kedvü, erőltess magadra egy kis mosolygást, igy valahogy - mosolyogni igyekezett - igy ni. Ha én volnék a te feleséged s ha te az én helyemben olyan nagyon szeretnél engem, mint a hogy én szeretlek téged, jobban beleélném magam a te életedbe. Nekem kell ez a kép, mert elveszek teljesen nélküle.
- Ha nem tudod festeni, hát mit erőlködöl vele?
- Tudom, tudom, hidd el, hogy tudom, csak egy kis baj van vele, egy kis baj... Mari! Van még három márkánk, te szereted az édes dolgokat, itt van, kettőt neked adok belőle, vagy akarsz czirkuszba menni? Menj. Oroszlánt futtatnak, ilyent még nem láttál. Vagy eredj ki Nymphenburgba, a parasztszinházba. Olyan bambák azok az emberek, hogy a tüdődet is kineveted rajtuk, egyenkint egy-egy Auguszt. Mit akarsz?
- Semmit.
- Hát nem érted, hogy bánt az, ha szomoru vagy. Értsd meg! Azért adom neked a két márkát, hogy örömöt szerezz magadnak vele. Ezt akarom.
Az asszony egy kicsit gondolkozott, a mig révedezve végigjártatta bágyadt szemeit a szobában. Alig volt valami, a min megpihenjen egy-egy pillanatra a tekintete, csak a kép, az kettőbe választotta a szobát s ott terpeszkedett el a szemei előtt. Kedve lett volna nagyot ütni rá, keresztülütni az öklével, vagy a földhöz verni s addig taposni, mig szerteszakad. Ez okozott mindent, ez a rongy. Aztán fölkelt, a mennyire lehetett, rendbeszedte magát, zsebretette a kétmárkás tallért és indult.
- Azt akarod, hogy vig legyek? Jól van, szervusz.
- Szervusz lelkem, korán jere vissza.
- Jó, jó.
Azután se ment a munka ugy, a mint kellett volna. Az aranyos porszemekkel telehintett sugarak mind halaványabbak lettek, egy felhő a nap korongja elé tolakodott s most meg már az volt a baj, hogy nem volt itthon az asszony. Rég nem maradt egyedül, nagyon megérezte, hogy senki sincs mellette. Végre is lecsapta az ecsetet s ő is elment az utczára.
Egy óra múlva visszajött megnézni az asszonyt, de még nem volt itthon. Azután újra elment, most már másfelé, valahol egy pohár sört is ivott, körülrakatta magát képes újságokkal, végignézett egy pár karambolpártit s megint hazament. Az asszony még mindig nem jött haza. Azért lefeküdt s az ágyban várta tovább. Az óra egymás után ütött, előbb sokat, aztán keveset, a mikor már az éjfél is elmult.
- Majd előjön - s befordult hogy aludjék. Egyszerre a fejébe szaladt minden vére s olyan forró lett a párna is, mintha izzó szénnel lett volna megtöltve. Fölkelt, ujra kiment az utczára s az arczába nézett minden asszonynak vagy lánynak, a ki még mint ő, az utczán kóborolt.
- Mari, nem te vagy?
Nem aludt semmit. Másnap kábultan baktatott le és föl az utczán s hazaszaladt minden félórában.
- Mari! Nem vagy itthon?
Az asszony estére sem jött meg, pedig még mindig nagyon várt reá a férfi. Leült az ajtó mellé s hallgatózott. A mint múlt az idő, ugy vesztette el az utolsó reménységét is. Mikor tizenkét órát kongatott a nagy harang, ráejtette fáradt fejét a két öklére és sírni kezdett.
- Most, most lett volna valami belőlem...