A farkas (Thury Zoltán)

A farkas szerző: Thury Zoltán

       Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett, hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de aztán mindig halogatták ezt a látogatást.

- Vén bolond az, mondta a házigazdám - nem érezné jól magát nála.

- Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.

- Micsoda farkasokról beszélnek?

- Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat. Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk. Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...

- Hát aztán miért?

- Mert bolond.

- S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?

- Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol. Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki olyan könnyen parancsolni.

- Gyerünk el hozzá.

Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim, hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.

- Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.

- Micsoda lajstromon?

- Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk, toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen bolondnak az esze.

Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt, sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony, félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt, melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk, elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele. Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.

A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban. Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített mindenkinek a leszállásban.

- No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim, örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre, előre uraim.

Azután a kocsisnak rendelkezett.

- Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri, csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre, előre uraim.

A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz. Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga, szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz, dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.

- Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.

Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.

- Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már, elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak, jöjjön...

Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett beszélgetést.

- Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.

- Nem.

- Nem?

Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett, de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.

- Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre fővárosi ember - van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?

- Az, az bátyám...

- No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?

- Nem bátyám, nem...

- Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte. Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is. Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök. Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó, mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta, belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól. Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még nem találtam meg.

A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.

- Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...

Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós figyeli meg a tűre szegzett bogarat.

- Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt. Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok. Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.

Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...

- A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet elindulni.