A falusi pap

A Wikiforrásból
A falusi pap
szerző: Kis János

   Egy szűk keritésű völgy kies térségén
Csekély kalibákból álló falu végén
Magasra tornyosult hegyek árnyékában
Lakott egy falusi pap csendes házában.
Áldott ősz! tájától csaknem imádtatott,
Három száz forinttal gazdagnak tartatott.
Magányában buzgón futott szent pályáján,
S nem kivánt uj fárát cserélni fáráján.
A világ tetszését mászva nem kereste,
S tudományát mindég uj módra nem nyeste.
Sokkal dicsőbb célra szokott törekedni,
Felemelni tudott, nem felemelkedni.
Háza minden szegény utas fogadója,
S maga minden búnak volt hív orvoslója.
A koldus itt nem csak találta tanyáját,
Hanem épülését, nyugtát s vacsoráját.
A tékozló fiu, vétke nyomoréka,
Ha bétért, sirt, szentté lett szive szándéka.
A törődött vitéz épen testvért lele
Megifjadott nála s fél éjszaka vele,
Ezerfélét regélt a kandalló mellett,
Most sirt, ha beszélte szenvedni mit kellett,
Majd a sebhelyeket kevélyen mutatta,
Vagy csatázni mikép szoktak, rajzolgatta. -
Szerencsétleninek illy társaságában
A tisztes ősz angyal lett indulatjában,
S szeme látván, füle hallván bajaikat,
Kész volt megbocsátni minden hibáikat.
Sőt jó s rosz voltokat mentni felejtette,
Elébb szánta őket s azután szerette.
Még gyarlósága is virtushoz közel járt,
Minthogy keble illy hőn szerető szivet zárt.
A szent tisztben pedig tükör, hív őrálló,
S részt vevő atya volt, s buzgó predikálló.
S mint a madár gyenge fiait oktatja,
S erőtlen szárnyakon repülni szoktatja:
Úgy ő az ég felé hiveit vezette,
A serényt biztatta, a restet feddette.
Ott a hol az élet halálos harcot vív,
S bünt, s félelmet, s gondot együtt érez a szív,
A betegség körül, mint szent bajnok harcolt,
A kétségbeesés ellen erős vár volt.
Égi orvosként bánt a bűnös lelkekkel,
S ezek istent s őtet áldva költöztek el.

   Midőn a templomban kis nyáját oktatta,
Ajakit buzgóság s tiszta szív mozgatta,
Cifra beszéd nélkül nyelve csudákat tett,
A csúfolókban is szent tüzet gerjesztett.

   Templomból mentében jámbor parasztjai
Ellepték mint a jó atyát hív fiai,
Kezét minden gyermek forrón csókolgatta,
S hogy mosolygó arc lesz jutalma, tudhatta:
Ily kegyes mosolygást édes örömest tett,
Mert minden sorsokban buzgó lelke részt vett.

   Az övék volt minden öröme s bánatja.
De az ég sajátja maradt gondolatja,
S nem máskép tündöklött kisded seregében,
Mint a kőszikla, melly a völgynek mentében,
Mérges szélvész között emeli fel fejét,
De soha nem éri fergeteg tetejét.