A fal

A fal szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Q19236317 →

Mind nyitva volt az ablak. A szalon
tüzes szemekkel izzott, mintha égne.
S táncolt a fény a réten, lombfalon,
a park felelt alant a lágy zenére.
S zsongott morajlón a sötétbe, távol.
A zöld levél s a széna illatától
langy volt az éj, mint a meleg lehellet.
Megsimogatta a sok női mellet,
s a hús szagával elkeverte itt
a lanka és rét lanyha gőzeit.
Majd szétzilálta a lágy gyertyafényt,
hajillat és virágszag egybehaltak,
csak néha, az éj kósza árnyaként,
jött a tűzes égről egy hűs fuvallat
és csillagillatot hozott nekünk le.
 
Hallgattak a nők ernyedetten ülve
és nézte harmatos, sötét szemük hőn,
mint duzzadoz vitorlaként a fggöny.
S meglepte őket is egy édes álom:
utazni fönn a csillagóceánon.
Lágy gyengeség, heves szerelmi kényszer,
szeretni hévvel és beszélni mézzel,
fölfedni álmuk, mit szívük takar.
Dalos, szagos zenét játszott a kar;
az éj zenés volt, ütemes s fuvalmas,
távolba párjáért rükölt a szarvas.
Most a fehérruhás nők mind kimentek;
nem hallgatták tovább a muzsikát;
mert a sötét erdő fenyőin át
kikandikált a táj kis dombja mellett,
az óriási holdgömb, vérben úszván.
És gömbönyűen mászott a tetőre,
magányosan bolygott az égi pusztán,
mint egy fehér arc, mely kering előre.
 
Szétszéledtünk mind az utak körén
s akár az alvó víz, a lágy fövény
a holdsugárt szelíden visszaverte.
Szerelmes álom szállt az emberekre,
parázsosan tüzeltek a szemek,
sétáltak a nők, lelkük kéjbe, bágyadt:
talán a holdsugár igézte meg!
A szél lehelte a bűnt és a vágyat.
 
Bolyongva járkáltam szilaj örömben,
hogy egy éles kacaj riadt mögöttem.
Ő volt: az én makacs szerelmesem,
akit imádtam s jaj, egy percre sem
hallgatta meg az én vad férfi-vágyam.
"Karját! S vigyen a parkba" - mondta lágyan.
Víg és bohókás volt, a tréfa folyt,
azt mondta, özvegy-bútól fogy a hold.
"Hosszú az út" ─szólt─ s majdnem elfeledtem
cipőm finom és új a toalettem.
Forduljunk vissza! Én fogom a karját,
de ő rohan, akár a szélvihar,
s szoknyái, ingó-lengő fodraival,
a szunnyadó sötétet felkavarják.
Megáll lihegve; majd merengve, némán,
megyünk tovább, amerre lejt a sétány,
megannyi hang susong az éjbe halkan
s mikor a zümmögő, sötét bokorból
csókcuppanás, sóhaj hangzott ki olykor,
trillázni kezdett elhaló kacajban!
Csönd lett megint. Egy lány továbboson.
S szegény lovagja a gyöpvánkoson
káromkodott, szívindító panasszal.

Közel a fán dalolt a csalogány;
rigó felelt rá a fák távolán.
 
Egyszerre feltűnt egy fehér, magas fal.
Fehéren állt, mint a mesék fala,
a tündérvár, mit érc fed és pala.
És titkos utunk a távolba leste.
"A fény szerelmeseknek üdvös este"
szólt kedvesen. "Az éj sötét akár az ében.
Üljünk le a világos fal tövében."
Leült s nevetve, durcás, bosszús ajkam.
Még a hold is mosolygott csendbe rajtam.
S valóban azt hittem, szövetkezett ő
a holddal és hogy csúfol mind a kettő!
Ültünk a fal vakító tükre mellett;
s nem mertem többé mondani:"Szeretlek!"
De megragadtamtam két kezét vadul,
egy könnyű ívbe görbedt gúnyos ajka,
s hívott, mint a vadász, nyomába csalva.
Egy-egy ruha volt a homályba túl,
s csak néha villant meg kétes fehérje.
 
A hold haló tűzzel sütött feléje,
s hogy néztük ezt a tejszínfényű holdat,
szivünk a párafényben összeolvadt.
Némán, nyugodtan ment az égre feljebb
s testünk vonagló bágyadásba ernyedt.
Figyeltem a leányt, s vérem lázadt.
Kigyúlt testembe éreztem, mi forr,
az a maró kín, ami győz, mikor
forralja bennünk nő a kéjt, a lázat!
A vágy, amit sugall az éji csend,
mikor halljuk álmunkban az "igen"- t
és az imádott szoknyáit emeljük,
s karunkban ég az ájult test, a petyhüdt,
oly kéj, mit nő ébren csak néha ad,
ha jő a boldog, gyenge pillanat.
 
Gégém tüzelt; jeges-tüzes roham
borzongatott és csattogott fogam.
Rabszolgadüh dúlt lázadó eremben,
hogy ezt a nőt a földre leteperjem,
őt, aki csak kacag magába, büszkén
fölgyújtani vágytam szívemnek üszkén!
 
Évelődve játszott, egyre kacagott
s lehelletét, az édes illatot,
mohón felittam. Döngött a szivem:
a láz kapott el. Erre sebtiben
legyűrtem. Ő fölkelt. Én átkaroltam,
taposva csókoltam, vad őrülettel,
haját, a nedves száját a karomban!
 
A nagy, vidám holdgömb pompázva ment fel,
már-már erősen fogtam én a lányt,
hogy ellökött, utólszor visszanyomva,
mire kitört viaskodásunk nyomba,
s ott állt a fal feszült vászon gyanánt.
Aztán, mikor egyszerre hátraestünk,
egy furcsa, érdekes képet találtunk:
fönn a fényes falon láttuk a testünk,
viaskodó és óriási árnyunk,
egymásra dőltek, távolodtak ott,
úgy játszottak kacagtató bohózatot.
Egyik bolondul ágált, mint a drótbáb,
s mindketten Ámor művét torzitották.
És összegombolyodtak furcsa kecsbe
biccent fejük, intettek, mint a kecske,
aztán kinyúlt a két derék, meredten,
oszlop gyanánt feküdtek mind a ketten.
Majd megjelent haraggal, elgyötörve
négy fekete ingó gigászi kar,
s a gyengédség bohó mozgásaival
elhaltak forró, ájuló gyönyörbe.
 
Váratlanul jött ez az éji kép.
Nevetni kezdett a leány. - S miképp
taszítsa el a szomjas ajkakat,
aki kacag? Ily gyenge perc alatt
nyerhet magának szívet a szerelmes!
 
A csalogány dalolt a fán. A hold
a falra nézett, mint aki keres-les,
de ott csupán egy testnek árnya volt.