A férj kabátja
szerző: Jókai Mór
Baltaváry Tihamérné a szép december hónapot Nizzában töltötte. Akkor virágzanak javában a sárga violák a Promenade des Anglais szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az idegekre; a fiatal nő egészen helyreépült neuralgiájából, amióta a Riviéra ege alá menekült. A férje alig fog ráismerni, ha a tél elmultával hazakerül Budapestre.
Maga Baltaváry Tihamér nem kísérhette el nejét a Riviérára; őt lekötve tartják hivatalos teendői. Több részvénytársaságnál igazgatótanácsos, ahol szükség van a közreműködésére: az igazgatói osztalékok szép jövedelmet biztosítanak számára. (A letett részvények a felesége vagyonát képezik állampapírokban; amelyekre nézve szabad rendelkezési jog van adva a férjnek; ő küldi Nizzába a felesége után az esedékes szelvények értékét.)
Éppen ilyen értékes tartalmú levelet várt hazulról az asszony. Ahelyett kapott egy táviratot a budapesti rendőrhivataltól, melyben tudatják vele, hogy Baltaváry Tihamér öngyilkosságot követett el. Felsőkabátját ott találták a Lánchíd oszlopánál, és annak zsebében egy levelet a feleségéhez, melyben bocsánatot kér tőle iszonyú elhatározásáért. Kétségtelen, hogy a Dunába ölte magát.
A kétségbeesett asszony rögtön utazott haza Budapestre. Nagy fájdalmára igazoltnak találta a gyászos tudósítást.
A rendőrségnél megmutatták neki a kabátot és a levelet. Az a férje kabátja volt és a férje kézírása.
Azután kivezették a Lánchíd oszlophoz, ahol a levetett kabát találtatott.
Lenézett a Dunába. Az most zajlott. Széles jégtorlaszok törtek meg harsogva az oszlopok szögletein. A Duna nem ad most feleletet. Rövid időn meg fog állni a jég, a téli páncél fel nem szakad tavaszig; addig hasztalan minden keresés, tudakozódás. A jéggé meredt folyam nem adja ki a halottját. Várni kell az olvadásig.
A hátrahagyott levélnek utolsó sorát nem közölte az asszonnyal a rendőrségi távirat – gyöngédségből. Ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni.
Ez volt a tartalma: „Börzeveszteségek juttattak tönkre.”
Mennyiben volt e tönkrejutással a nő vagyona is érdekelve?
Utánajártak. Nagy volt a veszedelem.
A hitves vagyonát képező állampapírok, melyek többféle intézeteknél letétbe voltak elhelyezve, mindannyian közjegyzői megerősítés mellett át voltak írva idegen névre, mellékelve hiteles másolatban a nőtől adott felhatalmazás, melyben a férj felszabadíttatik a nő értékpapírjaival szabadon rendelkezni.
Az új név viselője volt Mister Elias Smitt.
Ki ez az Elias Smitt? Ki látta? Ki tud felőle hírt mondani? Senki sem bírt egy szó tájékoztatást se adni.
A jogtudósok véleménye szerint annak a tulajdonába mentek át az értékpapirok.
A nyilvános intézeteknél nem hiányoztak a lemondási levelek, melyekben Baltaváry az igazgatósági hivatalait rendelkezésre bocsátja. Dátumuk az öngyilkosság napja.
Rendes észjárás szerint azt lehetett következtetni, hogy ez a Smitt azonos azzal a játékos ellenféllel, akinél Baltaváry a maga és felesége vagyonát elvesztette. Tehette ezt a bécsi börzén, ahol az emberek nem ismerik a közéjük tévedt idegent.
Hírlapi felszólításra nem jelent meg Mister Smitt. Üzérkedési pert kellett volna ellene indítani, de nem lehetett megtudni, hol lakik.
No de sebaj; majd előjön, amikor a részvénytársulatok tavaszi közgyűléseiket megtartják s a nyereményosztalék felett határoznak. Egy negyedmillió értékpapír szelvényeit nem fogja ott hevertetni.
Ez az idő is eljött, anélkül, hogy Mister Elias Smitt jelentette volna magát. Az intézetek aztán a részvények után járó kamatot addig a napig, amelyen az átírás történt, kifizették az özvegynek, valamint a lemondás napjáig megillető igazgatótanácsosi jutalékot: a többire nézve az intézkedést felfüggesztették a bonyolult ügy tisztázásáig.
Ezalatt a Dunáról is eltakarodott a jég, a feltisztult folyam mentén meg lehetett indítani a tudakozódásokat. Az özvegy nem kímélt költséget és fáradságot, hogy eltűnt halottját feltalálja. Mind hasztalan volt.
Félév is elmúlt már a rejtélyes öngyilkosság óta.
Baltaváryné feladott minden reményt, hogy férjét halva is feltalálhassa.
Azalatt minden nap elővette férjének a Lánchídon elhagyott kabátját, s órákig elbeszélgetett hozzá. Álmában aztán a kabát megelevenült, és választ adott, amit a nő híven feljegyzett naplójába.
Háziorvosa komolyan figyelmeztette:
– Asszonyom, ha ön ezt a kabáttal való lélekidézést folytatja, bele fog őrülni.
– Hát mit tegyek?
– Ajándékozza el ezt a fatális felöltőt, mely örökösen a multakra emlékezteti.
– Kinek adhatnám?
– Igaz, hogy az ilyen ajándéktól fél minden rendes eszű ember, s nem örömest ölti azt magára. Dehát vannak meghibbant eszű emberek, szűkölködők, akiknek a meleg bunda jól fog esni, akik nem féltik a lelküket attól a másik lélektől, ami ebben lakik: vigye el ön ezt a kabátot az őrültek házába, s ott ajándékozzon meg vele valakit.
Az asszony megfogadta az orvosi tanácsot, s még aznap kikocsizott a Lipótmezőre, magával vive a férje kabátját, melynek oldalzsebébe nem mulasztott el néhány darab pénzt eldugni. Annak is hadd örüljön majd a szegény bolond.
Jelentkezett az igazgatónál. Elmondta neki, hogy a férje kabátját szeretné valami elmebajosnak átadni, akinek arra szüksége volna.
– Ó, ez az ajándék nagyon alkalomszerű lesz, – mondá az igazgató. – Van az elmebetegeink között egy, akinek az a rögeszméje, hogy ő azért került a bolondok házába, mert a télikabátját levetette; elmondja, milyen volt: szilszkin galléros, rókamál béléses; ha ő azt visszakaphatná, mindjárt meggyógyulna.
– Vezessen ön hozzá.
– Nem fél az őrültek látásától?
– Lehet-e nekem egyáltalában valamitől félnem?
Az igazgató végigvezette a folyosón a nőt a legvégső ajtóig, ott megállt, s a kulcsárt szólítá az ajtó felnyitására.
Az ajtóra függesztett táblán e név volt olvasható: „Smitt E.”
A nő megdöbbenve szólt az igazgatóhoz
– Ez az elmebeteg ebben a szobában Smitt?
– Nekünk ez alatt a név alatt adták át az eddigi felügyelői; de meg ne tessék őt ezen a néven szólítani; mert annak a hallatára egyszerre kitör rajta a dühös őrjöngés, úgyhogy kényszerzubbonyt kell ráhúzni.
– Különös, hogy Smittnek hívják.
Az ajtó feltárult, s elébb a felügyelő lépett be rajta, azután az igazgató; utoljára a gyászruhás nő.
A beteg az ablakon nézett ki, s háttal volt a belépők felé fordulva. A léptek hangjára szemközt fordult, s erre a nő öröm és rémület hangján sikoltott fel:
– Ez az én férjem!
S azzal eldobva a magával hozott kabátot, odarohant a beteghez.
Az nyavalyás reszketéssel rogyott az asszony lábaihoz, átkarolva annak térdeit, s arcát ruhája fodrai közé temetve, zokogva hörgé:
„Megbocsáthatsz-e nekem?”
A nő ráadta a télikabátot, mire a férfi tetőtől talpig csókolá. Most már nevetett. Meg volt gyógyulva.
De hogy lett Baltaváry Tihamérból Smitt Elias?
Miss Jezabel Burrit feltűnő szépség volt, énekben és táncban művésznő; az egész világ elismerte és imádta. Amerikai nő volt. A közönség úgy hítta, hogy gyémántkirálynő. Mikor a színpadra kilépett, csak úgy szikrázott rajta a sok karbunkulus. Még a topánkájának a gombjai is mind solitaire-ek voltak, s azokat látni lehetett, mert tánc közben a szeméig emelte: valószínűleg azért, hogy bebizonyítsa, miszerint ezeknek a ragyogása még kápráztatóbb, mint a briliántoké.
Behódította már az egész világot, utoljára Budapestre is elvetődött; itt is diadalokra talált. Az utca is jól ismerte, elegáns fogatáról, melyet maga hajtott: két ló egymás elé fogva. Künt lakott a Városligetben, számos hozzátartozóival. Volt társalkodónője, titkárja, komornája, inasa, szakácsa, kocsisa: maga elfoglalta az egész nyaraló villát. Ott fogadta előkelő látogatóit.
Azok közé tartozott Baltaváry Tihamér is.
Alkalma volt rá: a feleség távol a Riviérán üdül, a férj szalmaözvegy, s ez az állapot bizonyos kiváltságokkal jár.
S az istennők azért járnak a földön, hogy a halandókat boldogítsák. S az istennők vétke dicsőít. Az nem bűn, az nem szégyen. Aztán az istennőkre nem kell féltékenynek lenni, az imádó bizonyos a maga dolgáról. Imádottja az egész világé. Meg lehet nyugodva.
Azok a briliánsok, melyekkel a diva be van szórva, egyenkint mind énekelhetnének a velük együtt keletkezett fescenninákból, ahány, annyi szerelmi kaland; ha jókedvében van a díva, maga is elmeséli új imádója előtt korábbi játékait.
Csak beleszeretni nem szabad a divába.
És éppen ez történt meg Baltaváry Tihamérral.
Annyira szerelmes lett Miss Jezabelbe, hogy elvesztette a lelkét.
A reklámrovat utolsóelőtti fölléptét hirdeté a művésznőnek a budapesti orfeumban: Miss Jezabel visszautazik Amerikába. Tihamér az előadás után hazakísérte a művésznőt városligeti villájába. Ez este számára lett fenntartva a tündéri légyott. Annyira voltak, hogy tegezték egymást.
– Tehát megmásíthatatlan szándékod, hogy visszautazol Amerikába?
– Már aláírtam a szerződést.
– Akkor én veled utazom. Kísérőd leszek.
– Megőrültél?
– Meg.
– Hisz neked itthon feleséged van.
– Azt özvegyasszonnyá teszem. Öngyilkosságot színlelek. Felsőkabátomat a Lándhíd oszlopánál hagyom, s annak a zsebében egy levelet az asszonyhoz, melyben tudatom vele kétségbeesett elhatározásomat, az okával együtt: a börzeveszteségek tönkre juttattak.
– De hisz neked itt nagy jövedelmű állásaid vannak.
– Azokról előre lemondok.
És aztán mitől fogsz Amerikában megélni?
– Szép vagyont viszek magammal. Az asszonyomnak van egy negyedmilliója értékpapírokban, melyekkel szabadon rendelkezem felhatalmazás mellett.
– De hisz ez tolvajság lesz.
– Bánt az tégedet? Soha sem volt ismeretséged olyan imádókkal, akik olyan pénzt szórtak a lábaidhoz, amely jajgat?
– Igazad van. Gyémántjaim nagyrészét defraudált pénztárak siratják.
Ezen aztán mind a ketten nevettek.
A cinizmus nem ismeri a bűnt; az egy fajtája a filozófiának.
A házasságtörés meg a kasszafeltörés igen jól megférő testvérek; mondhatni „osztozó” testvérek. Azok előtt nincs törvény.
De egy törvényük mégis van: „ne hagyd magad rajtakapatni”.
Miss Jezabel praktikus észjárású hölgy volt.
– Meggondoltad-e a dolgot? Öngyilkosságod hírére nőd azonnal haza fog sietni. Keresni fogja a rád bízott értékpapírjait. Megtudva, hogy azokat te vetted fel, egyszerre nyitjára talál az egész öngyilkossági komédiának; te megszöktél; a tengeralatti huzal megteszi a jelentést s tégedet amint az Új Világban partra lépsz, hevenyében elfognak, mint szökevény tolvajt.
– Kiszemeltem én ennek a megkerülését. Furfangos tervet főztem ki. Börzén játszottam nagy összegekben; ellenfelem, ki a fogadásoknál nyertes maradt, Smitt Éliás bankár. Az fogja átvenni az általam nevére átírt értékpapirokat.
– S ez a Smitt Éliás neked fogja,azokat átadni?
– Én magam leszek az a Smitt Éliás.
– Nem bírom kitalálni ennek a módját.
– Nagyon egyszerű pedig. Elváltoztatom az arcomat, az alakomat. Szőke hajam, bajuszom, körszakállam van. Hajamat kiborotváltatom a tarkóig, a szakállamat is állig, a bajuszommal együtt, a többit megfestem melanogénnal feketére. A hátamat kitömöm puposra, mankót szerzek, s az egyik lábamat felkötve hordom. Így lesz belőlem Smitt Éliás.
Miss Jezabel felkacagott.
– Pompás egy terv! S te mindezt képes volnál végrehajtani, azért, hogy engem kövess?
– El van határozva.
– Akkor ez bizonyítani fogja szerelmed nagyságát előttem, s én háládatos leszek érte hozzád.
Tihamér sokra becsülte az ígéretet. Egy istennő, aki háladatos! Ez az Elízium csodája.
– De megállj csak! – szólt Miss Jezabel. – Ennek a merész tervnek nehézségei vannak. Neked nagy óvatossággal kell eljárnod, hogy el ne áruld magadat. Először az átalakulásnál, azután az azonosság bebizonyításánál. Vigyáznod kell, hogy gyanut ne kelts. Szükséged lesz egy megbízható emberre, akit terveidbe avass; aki arcodat átalakítja szakértő kézzel, azután elmegy veled a hivatalba, ahol útlevelet kell váltanod Smitt Éliás nevére, s ott igazolni azonosságodat, végre egy fényképészt veled együtt felkeresni, aki az elváltozott figurádat megrögzíti, aminek másolatait azután mindazoknak a pénzintézeteknek elküldöd, amelyeknél Smitt Éliás meg fog jelenni az értékpapírok átvétele végett. Ilyen megbízható emberem nekem a saját fodrászom és parókacsinálóm, aki színpadi átalakulásomban segédkezik.
Tihamér nagy köszönettel fogadta, kézcsók mellett, az eszes ajánlatot.
– S minthogy mindez időt fog igénybe venni, az itteni vendégszerepléseim idejét megtoldom egy héttel.
Ez az áldozatkészség meg már a kézcsóknál is nagyobb hálára volt érdemes.
És úgy lett megvalósítva az egész vakmerő szándék, ahogy tervezve volt.
A közbenjáró művésznői fodrász teljesen megértette a feladatát.
Naponkint értekezett Tihamérral a titokban tartandó teendőkről; egész az utolsó stádiumig: Smitt Éliás fényképfölvételéig.
Baltaváry Tihamér útja a legjobban lett elegyengetve a szökésre és sikkasztásra. Csak egy kis bökkenő volt az egész dologban.
Az, hogy Miss Jezabel megbízott embere nem volt színpadi fodrász, hanem egy hírneves pszichiáter doktor, aki páciensét megfigyelni hivatott ide. Arcából, szavaiból, de leginkább a tetteiből összeállíthatta a hiteles parérét.
Együtt keresték fel a fényképező műhelyt.
Kocsin mentek oda a közbenjáróval. A kocsiablak függönyei le voltak húzva, hogy Tihamér átalakult figuráját az utcán meg ne lássák. A kocsi behajtott a kapun. Tihamér kísérője tudta a járást, mely ajtón kell benyitni. Ott várt rájuk három férfi.
A fényképezőgép ott állt a szoba közepén: azzal szemben leültették Tihamért.
Nem talált benne semmi különöst, hogy a fényképező mester milyen figyelemmel vizsgálja az arcát, különösen a szemeit. Szokásuk ez a fotografusoknak.
Mikor aztán már megsokalta a figyelembevételt, nyűgösködni kezdett, hogy végezzék már el iziben: neki sürgetős teendői vannak.
– Azok várhatnak! – mondá szárazon a mester.
– No még ilyen fotografust sem láttam.
Erre megszólalt az az úr, aki ide kísérte.
– Ez nem fotografus atelier, hanem a bolondok háza. Ön itt fog maradni, Smitt Éliás uram.
…A szerelmes bolondból dühös őrjöngő lett s bizony ott vész az elmebetegek házában, ha a feleségét a jó szíve oda nem vezeti a férje elhagyott kabátjával.
…Hanem Miss Jezabel megtartotta az ígéretét: „háladatos leszek irántad, ha mindezt megcselekszed.”
Megmentette az imádójának a becsületét, ami legdrágább kincse egy embernek.