A féreg
szerző: Surányi Miklós
1
- Jaj nektek, Boetok fiai, átkozottak legyenek lándzsáitok!
- Átok, átok a Hanánok családjára! Átkozott legyen kígyósziszegésük!
- Jaj nekünk, ha nem irtjuk ki viperafajzatukat!
Így harsogott Jeruzsálem utcáin a nép éneke, mely dörgő volt és félelmetes, mint a tenger hullámzása. A jámborok megszaggatták ruháikat, a zelóták élesre fent tőrt szorongattak rongyaik alatt, fehér ruhás esszénusok sápadt arccal ténferegtek a templom előcsarnokában, ahol a Hanán család galambjait árulták. A farizeusok portól, könnytől, vértől, verejtéktől piszkos arca dühben és szégyenkezésben rángatózott. A főpapok, a Boetok, a Kantároszok, a Hanánok, a szinedrium arisztokratái nem mertek mutatkozni. A férfiak tornácában sovány, égő szemű rabbik és mesterek prédikáltak zúgó, jajgató, káromkodó, nyöszörgő tömegnek.
Mindenki a görög filozófiában és pogány erkölcsökben elpuhult szadduceusokat káromolta azért, mert a császár helytartója elrendelte Néró szobrának felállítását a jeruzsálemi templomban. Néhányan védelmezni próbálták a főpapokat:
- Ne feledjétek, hogy Áron és Lévi nemzetsége mentette meg önkormányzatunkat és szertartásaink szabadságát. Ha ők nem istápolják a római hadvezérek, prokonzulok, helytartók és questorok barátságát, ha mérhetetlen kincseket nem gyűjtenek vala a templom köré, amelyekkel időnként betömik az éhes fenevadnak, Rómának torkát - akkor nem volnának iskoláink Babilonban és Alexandriában, nem virágoznának telepítvényeink az Eufrátesz, Nílus és Duna mentén, akkor Jeruzsálemben nem éghetne örökkön-örökké az isteni láng, amely kisugározza a Messiásban való hit melegét az egész világon.
- Káromkodik - ordítozták a hosszú rojtokat és hatalmas phylakteriumokat viselő jámborok, akik görnyedt háttal hajladoztak a szentély felé.
- Törvényeink tartották fenn az Isten országát - rikácsolta egy komor, villogó szemű, egzaltált rabbi, az idumeai Jonathán. - Tartsd meg a törvényeket, amiként megtartom én, s akkor eljövend a megváltó Isten fia, aki Emmanuelnek fog neveztetni, a próféták világossága, aki elkergeti a császárokat és a bukott angyalokat.
A templom tornácán lézengő római katonák szót sem értettek a dühös kiabálásból. Ők a szép galilei leányokat méregették éhes tekintetükkel. Az asszonyok a férfiak tornácának végében sürögtek-forogtak, mint hímes, gyenge húsú és kövérkés madarak. Gyönyörű szemük égve bámult a kikelt arcú férfiak felé. Jobb karjukat magasra tartották, megtámasztván vállukon az agyagamforákat. Szoknyájukba gyermekek kapaszkodtak, és nyomukban balzsamillat úszott a nehéz hagyma- és ürühús-szagú levegőben. A nap rásütött a vállukra, és barna bőrük úgy csillogott, mint a bronz.
Egy római katona odaszólt a társának:
- Ronda egy fajzat ez mindenképpen, de az asszonyok olyan tömöttek, mint Venus anyánk galambjai a Capitoliumon.
- Van is gyerekük elég - nevetett a másik.
- A legbujábbak az egész birodalomban.
- De csak maguk között szeretkeznek e buta állatok - dörmögött haraggal, megvetéssel és sóvárgással.
- Megszentségtelenítik a szentélyt, idegen bálványokat állítanak az egy igaz Isten hajlékába - sírt a felbőszült tömeg, és nekiesett a szerencsétlennek, aki védőbeszédet mondott a főpapok érdekében.
És újra és újra olvasták a latin és görög hirdetőtáblákat, amelyek megparancsolták a zsidóknak, hogy papokat és szertartásokat rendeljenek ki az isteni Néró tiszteletére.
Jeruzsálem tömve volt vidékiekkel. Sabbati esztendő volt, s ilyenkor a mezei munka szünetelt, nem dolgoztak a földművelők, emberekkel, állatokkal, szerszámokkal együtt a föld is pihent, és kénye-kedve szerint, játékos, alkotó szeszéllyel termette meg a mezőn a tavalyi magról szökkent gabonát. A pálma ekkor is meghozta gyümölcsét, s a könnyező, fekete, kemény kérgű fügefa roskadozott az édességtől. A szőlő megburjánzott hosszú indáin, szabadon lógtak a fürtök Isten nevében a szegények számára. A karavánok szakadatlan sora járta a Sion felé vezető utakat. Damaszkuszból, Cezareából, Antiochiából, Alexandriából csapatostól jönnek a zarándokok, hogy Isten keblén megpihenjenek. Amerre a római birodalom útjai elvezettek, a fehér kőpor zsidó karavánok léptei alatt felhődzött ég felé. Az emberek imával, böjttel, szertartásokkal, politikával és kalandos vállalkozásokkal könnyítettek lelkükön. Harag, elfojtott és ki-kilendült ábrándok, kínzó nyugtalanság, kusza hősi tervek és buja ernyedtség váltakoztak keblükben a nagy csalódások napjaiban.
A zsidó Istent, Júda országát, a jeruzsálemi templomot a rengeteg római oroszlán torka elnyeléssel fenyegette: a zsidók tehát egymás ellen fenték dühük és elkeseredésük fegyvereit. Próféták támadtak, orgyilkosok és önfeláldozó szamaritánusok, aszkéták és tobzódók a kéjben. Mágusok jelentek meg, ördögűzők, csodadoktorok és jövendőmondók. Ez évben elsokasodtak a dologtalanság betegei, az illúziók fanatikusai, a böjt és a bujaság őrültjei.
- Nos, mit tevők legyünk? - kérdezték a kétségbeesettek, mikor a zűrzavar elhalt a félelem nyomán.
Ezékiéloszt, a tragédiaíró unokáját, aki Alexandriából jött, és nagyszerű filozófus volt, sápadtan hallgatták, ahogy szólani kezdett.
- Úgy kell tennünk, mint ahogy Philón tett Caligula császár idejében. Iratot kell szerkeszteni, amelyben Arisztotelész, Epikurosz és Zenón rendszerében be kell bizonyítani...
- Le vele! - ordította a villogó szemű, sötét arcú idumeai Jonathán. - A mi Istenünk nem szorul Arisztotelészre. Jó, hogy éppen Philónról beszélsz. Lám, Caligula is elrendelte, hogy képmását fel kell állítani a templomban. Isten éppen abban a pillanatban sújtotta halálra a császárt, amikor helytartója, Petronius hajóra rakatta a halvány kődarabjait. Én azt mondom, hogy a nagy átok erejével kell sújtani ellenfeleinket. Izaiás, Illés, galileai Júdás és Zadok erejével kell perbe szállni az istenkáromlók ellen. Szervezzünk hadsereget, mint a makkabeusok, és az Eufráteszen túl lakók nyomban hozzánk csatlakoznak.
A galileabeliek nem helyeselték ezt a beszédet. Egyikük megragadta a szót:
- Ne legyetek dölyfösek és hiúk. Vak, aki nem látja, mily erős az ellenség, és mily gyengék a mi kiaszott karjaink. Ismerem a rómaiakat, és tudom, hogy légióik száma, mint a tenger fövénye. És tudom, hogy nincs ellene más fegyverünk, mint arany- és ezüstedényeink, igazgyöngyeink, talentumaink, drachmáink és siklusaink.
A galileai, aki gömbölyded volt és szelíd ábrázatú, szép kék szemével barátságosan mosolygott, és puha tenyerével hatalmas kecskebőr övére csapott.
- Ez kell a rómaiaknak.
- Bolond galileai - rikoltoztak a fukar jeruzsálemiek -, a rómaiak, ha akarják, erőszakkal is elveszik az aranyaidat.
- Nem adózunk! - kiáltották szüntelenül a zelóták. - Átkozott, aki csak kezébe veszi is a császár képével díszített érmeket.
- Ó, balgák és dicsekvők, képmutatók és dölyfös hitetlenek, mit beszéltek ennyit a semmiségekről? Jöjjetek velünk a Holt-tenger partjára, dobáljátok szét kincseiteket, kergessétek el asszonyaitokat, öltsetek fehér köntöst, és az Engedi-oázisban éljetek szűzen és Isten törvényeiben.
Ezt az esszénusok mondták, akik még a jeruzsálemi templomnál is többre becsülték a Jordán vizét, amelyben mosakodtak, a pusztát, ahol mannát és sáskát találtak, a szegénységet, amelyben megtalálták lelkük függetlenségét és elméjük angyali szüzességét.
Így forrongott a nép a szent falak között, fehérre meszelt sírok táján, az öt domb lejtőjén, az Olajfák ligetei között, mígnem az est leereszkedett, a templomot becsukták, a nappali hőséget elűzte az alkonyati szellő, s a pálmák és balzsamfák árnyéka szétterjedt az apró kőkunyhók lapos tetőzetén. A római katonák kaszárnyájában megszólalt a kürt, s a falak kapuit bezárták. A kapuk elé kilopóztak a keleti örömlányok, a zarándokok lecsatolták szamaruk hátáról a nyerget, és lefeküdtek a kökörcsinek és sziklarózsák közé. Lassan kigyúltak az őrtüzek, s a leáldozó nap utolsó sugaraiban a szentély aranyfedele úgy ragyogott, mint a frissen kiontott vér.
Elcsendesült a város, de a lelkek tovább háborogtak az éjszakában. Az asszonyok hiába zárták karjaik közé a férjüket. A szívek tele voltak haraggal, aggodalommal, sötét tervekkel és kétségbeeséssel. Nem aludt senki, és nem volt boldog aznap senki Jeruzsálemben.
2
A szinedrium elnöke összehívta a hetvenegy tagból álló testületet. A veszedelem oly nagy és a védekezés oly sürgős volt, hogy maguk a szadduceusok is gyors cselekvést követeltek.
A naszi röviden előadta a szomorú helyzetet. Szidónban föníciai művészek már elkészítették a császár hatalmas emlékszobrát, és alája vésték a szörnyűséges szavakat: "Claudius Néró, a most megjelent legfőbb istenség". Felix helytartó megkapta a parancsot, hogy a szobrot a szentélyben, ott, ahová a főpap is csak évente egyszer tehette be a lábát, Istennek szóló szertartások között felállítsa.
- Ezt nem lehet megengedni - suttogták az arisztokraták, akik egyébként teljesen közömbösek voltak vallás dolgában, jobban ismerték Platónt vagy a pitagoreusokat, mint a szent könyveket, s többet jártak az amfiteátrumba, mint a zsinagógába.
- Ennek nem szabad megtörténnie - rázták fejüket a papok, akiknek ugyan több gondjuk volt a tizenhárom superolba helyezett ajándékokra, mint a törvényekre, de e ponton hajthatatlan volt a lelkük, mint a templom cédrusgerendája.
Az elnök szomorúan folytatta:
- A nép kétségbeesett és ördögtől megszállott csorda gyanánt őrjöng az utcákon. Lelketlen emberek felhasználják a gyászt és az izgatottságot, és orgyilkosok garázdálkodnak az ünnepi gyülekezetekben. Tegnap megölték Jonathán főpapot.
A szinedrium tagjait a borzalom reszketése rázta meg, s néhányan könnyekre fakadtak fájdalmukban.
- Egy egyiptomi mágus harmincezer embert csődített ide, hogy azokkal kiverje a helyőrséget. A mágus elfutott, de testvéreink százai haltak meg a keresztfán e gaz kaland után.
- Ó, az Isten keze! - sóhajtott egy fiatal pap, akinek elrabolták a feleségét, és megbecstelenítették a mágus testőrei.
- Álpróféták, rablók és gyilkosok kezébe estünk, és ha nem sietünk az orvossággal, önkezétől hullik el Izrael népe, utolsó szálig valamennyi - jajdult föl a főpap, s fogai vacogtak a félelemtől.
Ekkor felállt a gyülekezet egy ifjú tagja, a huszonhét éves József, Mattatias fia. Szép, barna fürtű dalia; vállai, mint két bronzága a templom gyertyatartójának, arca, mint az erős Makkabeusé, törzse, mint a Libanon cédrusa, beszéde, mint a balzsamfa enyhet adó nedve, szeme a sasé, lába a zergéé, karja a gladiátoré, hangja néha az oroszláné, máskor a galambé. Mindenki a tudós, okos, jámbor ifjúra tekintett, reményteljes pillantással. Tudták róla, hogy Rómában sok barátja van tanulókorából, hogy ismeri a görög filozófia, a római jog, a keleti mágia, az egyiptomi csillagászat tudományát, a szent könyveket és a hagyományokat, és jó zsidónak tartották, habár olajjal keni a haját, vágja a szakállát, kezet fog az idegenekkel, eljár a cirkuszba, és nem fél az idegen asszonyok ölelésétől.
- Sürgősen és okosan kell cselekednünk - kezdte beszédét József, Mattatias fia. - Hogy mit kell cselekedni? Egyik azt mondja, hogy böjtöljünk és imádkozzunk. A másik, hogy az Úr haragjára bízzuk a császár életét, a harmadik aranyainkban, a negyedik ügyes szónokainkban bízik.
- Melyik az Isten szava ezek közül? - kérdezték a gyülekezet tagjai.
- Valamennyi - folytatta a fiatal pap komolyan és vigasztalón. - Ki tudja megmondani, melyik ösvényen száll le hozzánk az Úr, és kinek a szájával beszél hozzánk az Örökkévaló? Ő sokszor a legalábbvalót tünteti ki azzal, hogy rajta, mint csatornán keresztül ömlessze ránk mennyei irgalmasságát. Azt indítványozom, hogy tegyünk meg mindent. Rendeltessék el a böjtök szigorítása, a mosakodás, az elmélkedés és az áldozatok gyarapítása.
- Bizonyára nem árt - jegyezte meg csendesen a főpap, és szakállába süllyesztette finom, hajlott orrát, amelyet bántott a gyülekezet izzadtságos, nehéz kigőzölgése. A főpap szakálla alexandriai ámbrával volt beillatosítva.
- Nem elég - bizalmatlankodott a Béth-Din, a gyülekezet alelnöke, aki abban a gyanúban állt, hogy mágiával foglalkozik, és Melkart és Militta tiszteletére hoz titkos áldozatot.
- Legyen meg a kedve a népnek - intette le őt a főpap, aki tudta, hogy mily sóvárogva áhítozza a tömeg a bűnbánatot és önsanyargatást.
- Ne türelmetlenkedjetek, Áron és Lévi ivadékai. Nem ismeretlen előttem sem az ima ereje, sem az átoknak és az Örökkévaló haragjának mennydörgő hatalma. De tisztában vagyok a pogányok romlottságával is, akik siketek a próféták átkaira, és nem indulnak meg az angyalok könyörgésén. Ennél fogva a kincstár töltsön meg hatalmas ládákat drágaságokkal, s indítsa útnak felét Cezareába a helytartónak, felét Rómába a császár hivatalnokainak. Szónokok és filozófusok menjenek küldöttségbe, és nyerjék meg maguknak Senecát, a császár nevelőjét, aki nem süket sem a fennkölt beszéd, sem az arany csengése iránt.
- Az Úr lelke szól belőled - hagyta helyben a főpap, aki okos és tapasztalt főúr volt, mindig szőnyeget terített a lába elé, ha kilépett az utca porába, s ismerte az embereket az eszükről, az asszonyokat a csókjaikról és az isteni császárokat a zsebükről.
...A küldöttség vezére József lett, akit római barátai Josephus Flaviusnak hívtak. József maga mellé vette a farizeus Jonatánt, az alexandriai Ezékiéloszt, az esszénus Mattatiast és az öreg Áront, a főpapok nemzetségéből. Mert József bölcs férfiú volt, és azt akarta, hogy szükség esetén kéznél legyen a próféta átka, a rétor dialektikája, az aszkéta jámborsága és az öreg epikureus finom diplomáciája.
3
Mikor József és társai Rómába érkeztek, a város jajjal és siránkozással, halottakkal és gyászolókkal volt tele. Az ifjú pap, aki fiatalságának rózsás éveit a márványoszlopok között, a császári kertekben, az Agrippa-tavon és a meredek, szűk, árnyas, hűvös utcák árkádjai alatt töltötte, szívszorongva látta a pusztulást, amelyet a nagy tűzvész okozott. Róma tizennégy kerülete közül csak négy maradt épen, s a nép nagy része a Mars-mezőn és a császári kertekben tanyázott hevenyészett sátrakban, fából épült kaszárnyákban, hajókon, szekereken és barlangokban. A leomlott házak helyén kőtörmelék, kormos gerendák, bűzös hulladékok között csavargó koldusok, kóbor kutyák ütötték fel tanyájukat. A csupasz oszlopok égre rimánkodó árvasággal meredeztek ki a romhalmazból, és égető napsugarak tikkasztó hőséggel perzselték a járókelőt.
József elsősorban megtudakolta, hogy kik most a császár kedvencei. - Seneca, a bölcs, Tigellinus, a testőrség parancsnoka, Vitellius hadvezér - mondták neki régi ismerősei a bölcsészeti iskolákban.
- Nem jó - türelmetlenkedett József. - Ezekhez csakúgy nem juthatunk el, mint magához az Augustushoz. Az egzolétusok, az örömlegények, a gladiátorok, a szabadosok, a rabszolgaleányok és a hárfások közül szerezzetek nekünk protektorokat.
Azok elküldték őt Püthagoraszhoz, egy kaldeus pap fiához, az örömlegényhez, akivel Néró nemrég ülte lakodalmát, arcán menyasszonyi fátyollal, nyilvánosan felbontott hitvesi ágyban.
- Ez az én emberem - jelentette elégülten József.
Jonatán, az idumeai megmosakodott, és bedugta füleit, hogy megtisztuljon, és ne hallja az istentelen beszédet. Püthagorasz néhány aranytál és igazgyöngy ellenében kieszközölte számukra a fogadtatást Tigellinus magas színe előtt. A testőrparancsnok egy tömlő aranypénzt kért, amiért Seneca elé vezeti a küldöttséget. Seneca egy alkonyati órát ígért Josephus Flaviusnak és társainak kihallgatására.
Múltak a napok, és még közelébe se jutottak az imperátornak. Nérót túlságosan elfoglalták Tigellinus tivornyái s a saját gyilkosságai, amelyek után a szenátus hálaadó istentiszteletet rendezett neki és feleségének, Poppeának. Elfoglalták a daljátékok, a lant és a citera, amellyel esténként néhány száz keresztény mártír eleven fáklyája mellett üdvözölte legújabb aráját, a felkelő holdat.
József és társai mindenütt nyomon követték az udvart. Csak Jonatán, a farizeus nem tartott velük. Ő a zugutcákban és a falvakon kívül álló zsinagógákban látogatta hitsorsosait, s őket a császár ellen lázította. Ha kimozdult a gyülekezetből, pokoli kínokat szenvedett a pogányok láttára. Minduntalan letörölte csizmáiról a port, hogy tisztátalanságától megszabaduljon. Nem bízott senkiben. Nem evett, nem ivott, nem hált, csak a legmegbízhatóbb rabbiknál. Imádság, böjt, hőség, fáradtság, prédikáció elgyengítette és beteggé tette. Váltóláza volt, és éjszakánként félrebeszélt. Szívbaja kiújult, és gyakorta epileptikus görcsökben vonaglott. Megbánta, hogy eljött, s átkozta Józsefet, amiért a császárt cirkuszba, amfiteátrumba követi, fajtalan férfiakkal érintkezik, s lelkét beszennyezi a pogányok érintésével.
József, azonban nem tágított. Ott volt mindenütt, ahol Néró és udvara. Megnézte, hogy öltözik a császár Mercurius, Apollón és Mars jelmezeibe, sugárövezte koronával a fején, bal kezében íjjal, jobbjában a gráciák képével. Nem fordult el, amikor a császár Venus, Diana és Júno alakját öltötte magára, és hitvesének, Püthagorasznak karján kövér, lágy, petyhüdt és szőrös combjait mezítelenül mutogatta a népnek. Egyszer majdnem elcsípték a császárt, amikor az a Mars-mezőn, Agrippia kertjének ajtaján kilépett. A pretoriánusok elkergették őket. Azután a városon kívül fekvő mezei villája elé merészkedtek, s itt sikerült elébe kerülniök Senecának.
A szónok Ezékiélosz volt, az alexandriai filozófus. Ékes görög nyelven kezdte szavait, és magasztalta Seneca halhatatlan erkölcsbölcseletét.
A bölcs türelmetlenül félbeszakította, és megvetően rászólt Ezékiéloszra.
- Nem szégyenled filozófusi szakálladat, holott olyan néphez tartozol, amelyik miben sem különbözik a disznóktól és a keresztényektől? Nemde ti vagytok azok, akik nem akarjátok isten gyanánt tisztelni felséges császárunkat, de nem restelltek vadszamarat imádni szentélyetekben? Ti lusta kutyák, akik minden hetedik évben henyéltek, kovász nélkül sütitek a kenyereteket, nem eszitek a disznóhúst, nem borotváljátok állatokat, akik nem ismeritek a szobrok és képek magasztos szépségeit és az élet örömeinek szent kultuszát? Ti vagytok azok, akik megölitek királyotokat és főpapjaitokat, gúnyoljátok a császári jelvényeket, és veszedelmes titokzatossággal veszitek körül magatokat, mint a birodalom ellenségei?
József, Ezékiélosz és az öreg Áron ereiben meghűlt a vér. Csak az esszénus mosolygott nyugodtan és gúnyosan. Örült, hogy e hiú és vakmerő arisztokratákat ily megszégyenülés éri.
- Mi a panaszotok? - kérdezte kegyelmesen a bölcs.
József elmondta, hogy a zsidók inkább egy szálig felkoncoltatják magukat, mintsem megszentségtelenítsék templomukat.
- Ugyan hagyjátok el a ti nyomorult zsinagógátokat - riadt fel Seneca ingerülten. - Láttátok, mit művelt a tűzvész Róma szent dombjain? Elhamvadt az ősrégi szentély, amelyet Servius Tullius a hold istennőjének épített. Rommá omlott a kápolna és oltár, amelyet Aeneas Evander a harcra kész Herkulesnek szentelt. Elpusztult Romulus Jupiter-Stator temploma, s kőrakás mutatja csak, hol volt Numa királyi palotája és Vesta kápolnája. És ti nem szégyenlitek magatokat, hogy a jeruzsálemi templomért siránkoztok? Jó, hogy eszembe juttattátok. Hogy isteneinket kiengeszteljük, leromboljuk a ti ocsmány templomotokat is.
- Azt megteheted, ó, bölcs Seneca - válaszolt méltósággal József. - De ezzel nem öregbíted dicső hírnevedet az utókor előtt.
- Tulajdonképpen nem vagytok ti rossz emberek, csak ostobák és piszkosak - legyintett kedvetlenül a bölcs, és otthagyta a megdermedt követséget.
Így ment ez napról napra sokáig. A küldöttség folyton a császár nyomában. Józsefet és társait naponta több hitsorsosa követte, úgyhogy később egész tömegek loholtak a követség nyomában. A katonák zendüléstől tartottak, és többször szétkergették a jajveszékelő, könyörgő, izzadva lótó-futó zsidókat. A küldöttség elköltötte minden pénzét, elajándékozta minden drágaságát, elfecsérelte minden idejét, tisztátalanná tette lelkét, elsorvasztotta testét, lerongyolta ruháját, mindannyian olyanokká lettek, mint a kikötők és a fórum söpredéke.
Jonatán, a farizeus nem tűrte tovább. Kiállt a fórumra, a szószékre lépett, s ott prédikált nyilvánosan a zsidóknak és a naplopóknak. Megverték, megköpdösték és megcsúfolták a szabadosok, kacagtak és mulattak rajta a kofák, a mesteremberek és teherhordó rabszolgák. Jonatán az égre fohászkodott, és megátkozta a várost, az idegen isteneket és a császárt.
- Juttasd ezeket éhségre, Uram, és hányd őket fegyvered hegyére. Legyenek az ő asszonyaik magtalanokká és özvegyekké, férjeik és ifjaik pedig a halál martalékaivá. Törj rájuk sereggel hirtelen, és jöjj el, Uram, mint keselyű, és terjeszd szárnyaidat Róma fölé. Pusztítsd el e várost, mint ahogy Szodomát és Gomorrát elpusztítottad. Ott sem voltak bűnösebbek a te teremtményeid. Nyisd meg a földet, és süllyeszd el e cifra palotákat, e faragott képeket, s e festett arcú bujálkodókat vesd a porba kénköves tűzesőddel. Tudd meg, Uram, hogy éretted szenvedek gyalázatot.
A csőcselék vidáman nevette az oroszlánhangú, remegő szakállú, görnyedt, sovány zsidót, aki márványportól sebes szemeit égre emelte, és figyelt, hogy az Úr meghallgatja-e nyomban Jeremiás panaszait?
De a nap enyhe mosolygással merítette aranyfürdőbe a fórum épen maradt márványfalait. Az oszlopok között Venus galambjai turbékoltak. Szakállas cinikusok undorító szavakat súgtak a matrónák füleibe, s a pretoriánusok gondtalanul ölelgették a vízhordó leányokat. Az árusok nevetgélve kínáltak vöröshagymát, égetett mandulát, mézeskalácsot, frissítőket, újságárusok torkukszakadtából kiabálták legújabb híreiket. Énekes menetek szórtak rózsát az öreg zsidó fejére, egy szép kurtizán leszállt gyaloghintójáról, és illatos rózsaszín körmeivel megrázta az izgalomtól elaléló Jonatán piszkos szakállát.
- Nem lennél a szeretőm, drága szép prófétám? - gúnyolta, vakító fehér fogait rácsillogtatva a dévaj, buja némber.
A jeruzsálemi küldöttség úgy érezte, hogy elhagyta az Isten, és megpróbálja az ő fiait kegyetlen kísértésekkel. Csak az esszénus volt nyugodt, és csendesen odaszólt társainak:
- Énekeljetek az Úrnak, mert ő a szegények lelkét megszabadítja a szorongattatástól.
- Hogy gondolod ezt, Mattatias? - kérdezte tőle József kételkedve.
- Nem tudom, uram - felelte jámbor és együgyű képpel a fehér ruhás aszkéta. - Csak azt tudom, hogy az Isten nem hagyja el az ő fegyvernökeit.
Mattatias lefeküdt, behunyta a szemét, és nyomban úgy aludt, mint kecskegödölye az anyjának emlői alatt.
A többiek pedig virrasztottak.
4
Hajnalfelé vendég kopogtatott József és társai szállásán, egy szegény varga házában, aki ingyen adott ételt, italt, ágyat a szerencsétleneknek.
- Béke veletek. Üdvöz légy, rabbi - fordult a látogató Josephus Flavius felé. - Alytiros vagyok, a színész.
József megbiccentette a fejét, az öreg Áron bosszúsan dörmögött a szakállába, az esszénus szelíden mosolygott, Jonatán pedig dühösen kiköpött a földre.
- Megbecsteleníti a hajlékunkat! - kiáltotta undorodva, és elment mosakodni. Útközben hangosan mormogta: - Átok reá, aki hárfára veszi az úr nevét, és megrövidíti az isteni törvényeket.
József zavartan mosolygott.
A vendég leült a padra, és megtörölte verejtékező homlokát. Gyönyörű fiú volt, alig lehetett több húszesztendősnél. Erős, vállas, inas, de finom és arányos, mint a rózsakoszorúzott ifjú Dionüszosz. Arca fehér volt, és simára borotvált, az ajka festéktől bíbor, fogai vakítók, fülében aranykarika, haja aranyporral behintve, ruhája messziről árasztotta a keleti rózsák illatát. A szoba tele volt a bűn, a szerelem, a bujaság kábító szagával.
- Kinek vagy a rabszolgája?
- Az isteni Sabina Poppea kedvence vagyok.
József szeme felragyogott.
- Mit kívánsz tőlünk, Alytiros?
- Áldásotokat, atyám. Én szegény bűnös fia vagyok Izraelnek.
- Zsidó vagy?
- Apám és anyám zsidók voltak, de mind a kettőt korán elvesztettem.
- Színész vagy?
- Női szerepet játszom a Palatinuson.
- Bűnös vagy. Tudod-e, hogy aki a stadionban vagy színházban ül, olybá vétetik, mintha embervért ontana?
- Két tulkot áldozok az Örökkévalónak.
- Gúnyolod az Istent?
Az idegen szemében könnyek csillámlottak.
- Hallottam, hogy mi járatban vagytok. Seneca beszélte a császárnénak.
- Fickó, te dicsekszel. Hogy kerülsz te a császárnéhoz?
A színész keserűen nevetett.
- Most jövök az ágyából, rabbi.
- Álmodtál talán.
Az ifjú megvetőleg biggyesztette az ajakát.
- Poppea szép asszony, de a lupanárokban nem fetreng olyan alávaló hárfásleány, mint amilyen a császár felesége. Három hónappal ezelőtt vett észre egy előadáson.
József megrázkódott. Ő látta az asszonyt, Titus Ollius leányát, aki valamikor Rufius Crispinus, majd Othó, végül Néró felesége lett. Azóta mindenkié, azaz mindenki az övé, akit telhetetlen étvágya megkíván. József agyát elöntötte a vér, és megfájdult a feje. Zavartan szólt a színésznek:
- Beszélhetnél Poppeával.
- Már beszéltem - mondta egyszerűen a színész. - Két hónapja múlt, hogy először szóltam neki tirólatok.
- És, ő?
- Kinevetett.
- Gyáva voltál.
- Könyörögtem.
- Nem eléggé ostromoltad.
- Kigúnyolt.
- Abbahagytad?
- Megvertem.
- Ah! - kiáltott fel az öreg Áron. - Ezt jól csináltad. Meg kell vesszőzni az asszonyokat.
- Annál inkább követelte a szerelmet. Ez az asszony szereti, ha verik.
- Minden asszonynak jólesik - jegyezte meg a tapasztalt öreg.
- Miért nem állottál ellen vágyaidnak? - kérdezte József, s úgy érezte, hogy torka kiég az izgalomtól.
- Valóban azt cselekedtem, rabbi - válaszolt a színész, és nyújtózkodott egyet. Nyakán, csuklóján és lábikráján megcsörrentek az aranyabroncsok. Az ujjain vakított a smaragd és a rubin. A körmei hegyesek voltak, rózsaszínűek és fényesek, mint a drágakövek.
- Nos? - kérdezte mind a három zsidó kíváncsian.
A színész vállát vonogatta.
- Nos, megkorbácsoltatott. Éheztetett. Szomjúhoztatott. Ölelt, és egész testemet végigcsókolta, hogy felkeltse bennem a gerjedelmeket.
József lehunyta a szemét, és cserepes ajkait úgy összeszorította, hogy kiserkedt a vére.
- Elbuktál?
- Mindig eszembe tartottam, hogy mennyit vétkeztem a törvények ellen. Gondoltam magamban: itt az alkalom, hogy kiengeszteljem az Örökkévalót.
- Az Úr legyen veled.
- Velem is volt, rabbi. Kétszer volt azóta holdtölte, és én naponta válogatott kínokat éltem ki az Úr hajlékáért. Tegnap este megtört az asszony. Alávaló némber. Közönséges szemét.
A színész arcára az utálat kifejezése ült.
- Hogy történt, meséld el - suttogta Áron, és térdét felhúzta az álla alá.
- Napok óta dühöngött, sírt, koplaltatott és bántalmazott. Nézzétek a hátamat. Csupa friss seb és régi forradás. Álmatlan, étlen-szomjan fetrengtem két napig egy rothadt pincelyukban. Egyszer csak felvittek hozzá, az asszony a torkomba harapott, és a fogaival fojtogatott. Erős voltam. Erre felfeszített, kötelekkel erősített a bitófához, s csak akkor vétetett le a keresztről, amikor kifordult a nyelvem. Tegnap este megtört a nőstény kutya, ez a fehér bőrű, jó szagú, szőke vadállat. Megfürdetett, beillatosított, ezt a cifra rongyot terítette rám, s a szobájába rendelt napnyugta után. Átadta a császár parancsát.
Mind a hárman felugrottak.
- Mutasd a rendeletet!
Az öreg Áron kigöngyölítette a tekercset, és amint végigolvasta a sorokat, hörgött a boldogságtól. A császár nem kívánja a zsidók vallásos érzékenységét megbántani. Ordítva futott ki a tornácra, és bekiáltotta Jonatánt.
- Idumeai, jöjj be, és nézd meg ezt az embert. Ez a féreg felkelt a sárból, és levetette magáról a bűn ocsmány hüvelyét. Fehérebb ő a hónál, és tisztább a Kidrón patak vizénél.
József magánkívül sírt örömében, az esszénus csendesen imádkozott:
- Az Isten mindenható. A halandó, a féreg és az embernek fia hernyó. Az Isten azt teszi a férgekkel, ami neki tetszik. Van ösvény, amelyet nem ismer a sas, sem a sólyom szeme nem lát. Az Isten néha ilyen ösvényeken jár, ráveti kezét a kovakőre, és a hegyeket töviből kiforgatja. Vajon ki ismeri azokat az ösvényeket, amelyeken hozzánk az Isten hatalma lesurranik?
Jonathán ámulva hallá a történteket, leborult, fejét a mellébe süllyesztette, és sokáig imádkozott. Aztán felkelt, és kijelentette, hogy itt van az ideje a mosakodásnak.
- Megfertőzte a ház levegőjét a bűn.
Megvetőleg mutatott botja végivel a színészre, mint egy bélpoklosra. Utálata jeléül feléje köpött, és magában dörmögött:
- Hálát adok az én Uramnak, Istenemnek, hogy nem vagyok olyan, mint ez a férgektől hemzsegő hulla.
A színész nagy erszény pénzt adott át Josephus Flavius társainak.
- Ezt a császár küldi nektek útravalóul. Távozzatok békével, és vigyétek el a parancsot Felix helytartónak.
Aztán alázatosan meghajolt a rabbik előtt, kisurrant a házból, és futva-futott vissza a Palatinus felé. Mint mikor a fórum törmelékei közül elősurran és eliramlik a féreg. Csak a bűn és a kéj illata maradt utána a varga sötét, dohos szobájában.