A fénikszről
szerző: Tompa Mihály
Sok boldog esztendőt megérvén
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a fénikszmadár
Az életet;
Megunta, mert megvénhedett.
Mint a kilőtt nyíl jára hajdan,
A fenn zugó vészben, viharban;
S miképen vad, sebes folyó
A csónakost,
Kis szellő is lecsapja most.
Ül fészke mellett száraz ágon,
Ha bírna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka:
Sohsem találna tán haza!
Két szárnya, mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán;
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.
Kemény fészkén virasztva ébren,
Tüzet lát egyszer a vak éjben...
Egy titkos ösztön szállja meg:
S erőtlenül...
De mégis a tűzhöz repűl.
S egy égő üszköt felragadván,
Fészkét meggyújtja véle a fán;
Fészkében a fénikszmadár
Menten megég,
Csupán kihűlő hamva még.
S a hamvat szél nem szórta széjjel,
De a jövő nap reggelével,
Belőle ifju szép madár
Támadva fel:
Megrázkodik s szárnyára kel.
Mint a kilőtt nyíl, bizton, bátran
Jár ismét a felhők honában;
Köszönti a földet, leget
S fényes napot,
Köszönti, mert - megifjodott.
Idegzetén az ifjusággal
Erő s bátorság habzik által,
S keresztűl villan biztosan
A fekete
Éjszakán is tekintete.
Két szárnya, mint két lángszivárvány,
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.
Megégett s gyász hamvába dőle;
De ifjan feltámadt belőle,
S tekintetén, elmúlván a
Sötét napok;
Ifjuság és öröm ragyog.