A fátum gyermeke
| A fátum gyermeke szerző: Mikszáth Kálmán |
Akit az Isten egy garasra teremtett, sohasem lesznek forintjai. Minden csak föltevés, találgatás, de ez az egy tény. Ami pedig tény, az tény, legjobb megadni magunkat előtte.
Ott van a Naláczi Gyuri esete. Azé a Naláczi gyereké, aki már huszonegy éves korában, midőn másodéves orvosnövendék volt, nagykorúsíttatott s elpocsékolta minden örökségét.
Szülei elhalván, rokonai váltig intették a takarékoskodásra, mire Gyuri, mint nagy fatalista így szólott:
- Ugyan hagyják el, kérem! Önökben nincsen semmi logika s azonfelül a közvéleményt sem tisztelik eléggé. A közvélemény azt végezte felőlem, hogy tékozló lump vagyok, hát annak kell maradnom... ez alól nincs kibúvó.
- Magadtól függ.
- Dehogy függ. Megmagyarázom mindjárt. Vegyük fel azt az esetet, hogy bemegyek a trafikba s veszek ott huszonhárom krajcáros szivarokat, mi történik? Az, hogy az emberek így fognak szólani: »Ni, ez a lump hogy pazarolja a pénzét!«
- És méltán fogják mondhatni.
- Megengedem. De vegyük most már az ellenkező esetet, bemegyek a szivaros boltba és szerényen két krajcáros szivarokat veszek. Nos, nem így fognak szólani? »Ez a lump már annyira jutott, hogy kurta szivarokat szí.«
Ilyen logikával nem is lehetett egyéb Naláczi Gyuri, mint országos lump. Amíg a pénze tartott, nasizott, kártyázott a pesti kávéházakban, ahelyett, hogy a tanórákra járt volna, mikor pedig a pénze elfogyott, gibickedett a nasivasi-játékosok mellett s némely nagy húzás után egy-egy hatos sápot kapott a nyerőtől, ez volt a jövedelme.
Napról napra süllyedt e mellett az élet mellett. A szép fiúból lassankint sárga viaszképű proletár lett, hogy napról napra még mélyebben essék s ott találja magát egy reggel a társadalom legutolsó söpredéke között.
Azok a gázlángok a kávéházak csillárain nagyon vénítik az embereket, s mint ahogy a napfény kiszívja az igazi színt a szövetből s fakónak változtatja, a gázlángok az életerőt szívják ki s elhomályosítják a lelket. Fény, amelynek sötétség a folytatása.
Szegény Naláczi Gyuri igazi csavargó lett. Ruhái elszakadoztak, csizmáiból kinézett az egyik lábujja, hiába kente be azt is suviksszal, hogy a járókelők ne vegyék hirtelen észre. Nem törődtek már ővele a járókelők. Nem volt már egyetlen cérnaszál sem, ami őt ehhez az emberiséghez kötné; kivévén a kártyakompánia, annak a számára még megvolt - hogy kellemetlen legyen neki.
Hiába füstöltek Pesten a kémények: mikor déltájban bejött nyári szállásáról, az Orczy-kertből a városba, az ő számára nem főztek már sehol a világon. Évek elmúltak már azóta, mikor ő utoljára evett asszony főztjéből meleg ételt.
Napi egzisztenciája, jó és balsorsa a kellnerek szeszélyétől függött. Nem is volt már egyéb vágya a földön, mint hogy »Jozef«, a főpincér gráciáját bírja teljes mértékben. Ennyivel boldog tudna lenni tán, mert a boldogságra a sok sem elég sokszor, de a kevés is sok néha.
Mert görbe szemmel nézték ám a »doktor«-t (gúnyból nevezték így a harmincöt éves exorvosnövendéket), s ha valamelyik mérges volt, a doktoron töltötte a bosszúját, aki ott ült, ott drukkolt, együtt érzett a játékosokkal estétől reggelig, véres verejték csurogván ráncosodó homlokán.
Mindig egy-egy firmához szegődött, ahhoz, aki »rokonszenves gibic«-nek deklarálta, mert volt olyan is, aki így szólt:
- Ne üljön mellettem, doktor! Ön nagyon antipatikus ember.
S ezt mindig többen-többen találták így, amint a doktor külseje mindinkább torzult. Nem sokat ért már a »rokonszenve«. Csak nagy kasszáknál jövedelmezett néha egy hatost.
Pedig becsületes, igazi rokonszenv volt. Együtt érzett, együtt örült, együtt szenvedett a játékossal. Ez a sok szenvedés ölte, vénítette idő előtt. A láz, amely fogva tartotta idegeit, a játék, meg talán a sok éhezés is valóságos csontvázat formált a hajdani gyönyörű fiúból, kinek élénk észjárásáról következtetve, azt jósolták gyerekkorában, hogy nagy ember lehet belőle, tán még a király mellett is.
Nem lett ugyan nagy ember, de az mégis beteljesedett, hogy örökké ott tartózkodott a királyok mellett, akik annyival inkább tökéletesebbek a többi királyoknál, hogy legalább három kell belőlük együtt egyszerre a győzelemhez a ferbliben.
Naláczi Gyurit én is ösmertem, s mikor egyszer egy vidéki rokona Pestre jött, rávettem, hogy nézze meg őt a kártyabarlangjában.
Elmentünk, fölkerestük. Gyuri már akkor úgy nézett ki, mint egy közönséges csirkefogó, torzonborz bajusza, fésületlen szakálla és haja rémletessé, visszataszítóvá tették külsejét.
Megörült a rokonnak, nem futott előle, mint vártam (túl volt már azon, hogy szégyenkezzék), hanem ellenkezőleg, egészen odatapadt az égből lecsöppent rokonhoz, hogy »egy« forintig megpumpolja.
Unokaöccse volt a gazdag bihari gazdának s mégsem mert már többet kérni egy forintnál. Ő, aki hatvanezer forintot vágott el egy év alatt. Ez mutatja, hogy a nyomor nemcsak rosszakká teszi az embereket igen gyakran, de szerényekké is néha-néha.
Elpanaszolta, hogy már két napja nem evett semmit s hogy már két esztendeje nem aludt ágyban. Azt hinné, hogy a föld legboldogabb királya, ha ő egyszer meleg ágyban hálhatna.
- Hát hol hálsz? - kérdé a nagybátya némi tartózkodó undorral eleinte.
- Néha egy-egy percig ülve a széken, ha a kellnerek észre nem veszik s fel nem ráncigálnak. Néha pedig pincében, ha meg bírom fizetni az öt krajcár háláspénzt. Oh, a nyár, a nyár! Az csak a nagy boldogság. Olyanokat horkolok az Orczy-kertben...
Mindezt vidoran, elevenen mondta el, mint olyan ember, aki kedélyesen elfecsegi a napi életrendjét, anélkül, hogy panaszkodnék, csak az Orczy-kerti hortyogás emlékénél csillogott fel a szeme élénk tűzben.
- Megpróbálok tenni valamit érted - szólt a rokon, anélkül, hogy csak a kezét nyújtotta volna a csavargónak, amikor eltávozott.
Erre két hétre egy este levél várta a »doktor«-t a kávéházban.
Egy levél a doktor számára! No, ennél nagyobb csodálkozást még a III. Napoleon elfogatása sem okozott a stammgastok között.
Hallatlan! Egy levél! Szájról szájra járt ez a hír a »Kék Hering«-ben: olyan szokatlan dolog volt az, hogy a doktor levelet kapjon. Mindenki csodálkozott. Hogyisne? Hát még olyan ember is akadhat a világon, akinek valami mondanivalója lehet a doktor számára? Megnézték az alakját, a posta helyét, keltét. Rajta van-e a »márk«, a feladó neve? A főpincér odanyomta az ablakhoz. Semmi sem lehetetlen: még bizony pénz is lehet benne.
Nem volt abban pénz egy garas sem, hanem azt írta meg a nagybátya, hogy beváltotta a szavát, megválasztatta a falujokban nótáriusnak. A jövő héten feljön maga is, felöltözteti s hazaviszi az új hivatalába.
El is vitték Naláczi Gyurit; a Sáros-fürdő, a Széna-téri borbély és a Kecskeméti-utcai »kecske« egészen új embert formáltak belőle. Úgy nézett ki, mint valami... mint valami adófizető polgár, hogy nagyon sokat mondjak.
Az új nótáriust jól fogadták, s minthogy művelt volt s kellemesen tudott társalogni, csakhamar kedvence lett a bogárfalusi intelligenciának. Szép, kényelmes szállása volt, jó konyha és tisztességes jövedelme. Úgy élt ott, mint egy kiskirály, s amiről már a legmerészebb fantáziával sem lehetett volna álmodni, még asszonyi szem is rávetette csábító fényét; egy csinos özvegy menyecskének valóságosan megtetszett s hajlandónak mutatkozott életét az övéhez fűzni. Gyuri talán itt is jobban szerette a mások házasságából szedni ki a sápot, - hanem azért mégis erősen rebesgették a faluban.
Már-már azt hitte a nagybátyja, hogy a Gyuriból ember lett, meg fog állapodni, tisztességes gondolkozásmódot vesz fel s még bizony nem lehetetlen, családot is alapít.
Legalább minden jel azt mutatta, szolid lett, korán feküdt, korán kelt s volt valami szomorú komolyság a modorában, ami mutatta, hogy megbánta az előbbi életét.
De hátha olyan szomorúság volt az, mint a kalitkába zárt madáré?
Egy napon üresen találták a Naláczi Gyuri szobáját reggel. Hova lehetett, nem is hált otthon? Várták délig, várták másnap, semmi híre. Elmúlt egy hét, kettő, még mindig nincsen nyoma. Azt hitték, hogy talán elköltötte a község pénzét s megszökött. Vizsgálatot tartottak, kitűnt, hogy a legnagyobb rendben van minden.
Gyuri mégis eltűnt. Talán megölte magát?
Egy darabig ez volt a hit. Végre azonban Pesten találkozott vele valaki. Ott ült rongyosan, piszkosan a »Kék Hering«-ben és drukkolt erősen egy zsidónak, aki már hetven forint veszteségben volt.
- Ön az, nótárius úr?
- Én! - szólt nagy örömmel a doktor.
- Hát mért hagyott el bennünket?
A doktor vállat vont.
- Tudom is én? Eluntam magam. Nem tudok én úgy élni, hogy mindenem van.
Abbahagyta egy félórára a »rokonszenvezést«, hogy egy forintot pumpolhasson a bogárfalusi ismerőstől.