A fáklya

A fáklya szerző: Kis János

   Hajdan hogy három nap Mózes kérésére
Vak setétség borúlt Aegyptus földére,
Pharao a Nilus meredek partjára,
Hol pompásan épűlt ősi lakóvára,
Egy obeliscuson nagy fáklyát gyújtatott.
Minden polgár, kire ennek fénye hatott,
Hajborzadva látván honja veszedelmét,
Szívéből áldotta királya védelmét.
Egy bolond is, vasát eltépvén lánczának,
Mohón fut setétben a fénylő fáklyának,
Rá mereszti szemét, felmász a sziklára,
Kezébe ragadja, fúriák módjára
Dühösen csóválván, szalad az utcákban,
S porrá tesz fél várost kevés minutákban.
A láng villámai száz jajt szórnak széljel,
S megtöltik a várost iszonyú veszélylyel.
Csak ez kellett volt még! így kiált mérgesen
A nép; oltsátok ki a fáklyát sebesen!
Veszszen! íme végső romlásunk okozta! -
Nem, kiált egy bölcs vén; nem a fáklya hozta
Mireánk a veszélyt. Annak szép világát
Köszönnünk kell s áldnunk királyunk jóságát.
Hány tántorgó lábat vezérlett útjában,
Hogy halált ne leljen Nilusnak árjában!
A tébolygó bolond vétett: Láncra vele!
A mihez jó ész kell, ne akadjon bele.

   Kit jelent a bolond? Azt az esztelent-e,
Álnokság tetteit ki először kente
A világos észre? Vagy azt a bolondot,
A ki a vallásra első csúfot mondott,
Belé kevervén azt ezer dühösségbe,
Mellyet szent lárvában rosz daemon vitt végbe?