A fájdalom embere
szerző: Surányi Miklós
Beköszöntöttek az esős napok. Betlehemtől délre, az árpával és búzával bevetett földeken, ahol a moabita Rut valamikor kalászokat szedegett, kizsendültek az első füvek és virágok, és mohón szívták magukba az esőcseppeket. A nap már leáldozott, az égen felhők teregették szét sötétszürke fátyolaikat. Északon nagy, tömör feketeségben rajzolódtak ki a kősziklák, amelyek egymásra borulva magas dombot építettek a Holt-tenger és a betsauri síkság közé. Ezek a Moáb sziklabástyái, s a hegyormon szép kis városka pihen, amelyet a zsidók Dávid városának hívnak.
Alul a síkságon az idén még az est beálltával is nagyon mozgalmas az élet. Karavánok követik egymást gyalogszerrel, s az út mentén a forrásoknál néha megpihennek. Izzadt és fáradt nép. Az asszonyok fejéről hosszú fehér fátyolok lengenek; valósággal titokzatos lények. A férfiak zord barbárok. Az ő fejüket is fátyol borítja, de olyan sötét színű, mint a legfeketébb éj. Hatalmas tagjaikon bő, redős ing, s az ing felett báránybőrtakaró. Utánuk jámbor csacsi kullog, hátán rengeteg málhával, amely felett jobbról-balról egy-egy tarisznya lóg, s a tarisznyában álmos vagy pityergő gyermek. Jönnek, megpihennek és továbbmennek.
Béke veletek - mondják néha a bennszülötteknek, akik görcsös tölgy- vagy eperfa bunkóikra támaszkodva, hallgatagon bámulják a zarándokokat.
A bennszülöttek kutyái megugatják őket.
- Micsoda sokadalom ez? - morgott az egyik pásztor, aki dél óta bámészkodik a nagy járás-kelésen. - Húsvét táján se láttam ennyi embert a betlehemi úton.
- A király kergeti őket - felelt rá a másik, és megmarkolta vastag pásztorbotját. - Folytonos hajsza a mi életünk.
- Jehova büntetése, mert nem tartják be a tórát, és megtűrjük a pogány bálványokat Júdeában.
A pásztorok morogtak. Sokáig utánanéztek az előttük elhaladóknak, aztán leheveredtek, és tüzet gyújtottak. Gyantás olaj- és fügefaágak sercegtek és szikráztak a sötétkék éjszakában. Úgy látszik, az utolsó karaván is elvonult, s a síkságra ráköszöntött a csönd, az édes, álmos júdeai csönd, amelyben az esőcseppeket is lehetett hallani, amelyek a szentjánoskenyér-fák lombjairól a sárba hullottak.
A pásztorok között volt egy, akit Júdának hívtak. Júda szökevény volt. A római legátus emberei halálra keresték őt, mert azok közé tartozott, akik azt hirdették, hogy már nem sokáig tart a római uralom, Jeruzsálem az egész világ fővárosa lesz, és feléje tolongnak majd az összes népek, hogy az Izraeltől békességre juttatott földön ismét felleljék a paradicsomkert gyönyöreit. Júdát a pásztorok nabi-nak, azaz prófétának tisztelték, s alázatosan és hódolattal hallgatták szavait. Megosztották vele a kenyerüket, neki adták a fiatal bárányok legízletesebb részeit. Maguk között tartották, mert jámbor együgyűségükben emberfölötti lényt láttak benne. Tudták róla, hogy a Holt-tenger nyugati partjáról való, egyikéből ama kolostoroknak, amelyek az Engedi oázis pálmáinak árnyékában épültek.
Júda csakugyan valóságos aszkéta volt. Nem volt egyebe báránybőr bundájánál és kampós botjánál. Soha egy falat kenyeret nem cipelt magával; Jehovára bízta, hogy táplálja, és megvédelmezze őt a rómaiak fegyvereitől és az éhes farkascsordák agyaraitól. Nem esküdött soha; asszonyt nem ösmert, és feltette magában, hogy ha megöregszik, valami árvát magáévá fogad, és abból is aszkétát nevel. Tartózkodott a bortól, kerülte a városokat, mert a kapuk istentelen pogány szobrokkal voltak díszítve, és nem használta a görög és római pénzeket, mert azokra császárok képe volt vésve.
Júdát üldözték a rómaiak, üldözték a farizeusok és a szadduceusok is, pedig sohasem vétett senki ellen semmit, és minden bűne az volt, hogy a derekára szorított széles övön kis fejszét hordott - dolabrát -, amit az Isten törvénye ír elő, de amivel a szikáriusok végezni szoktak az Isten ellenségeivel.
Júda néhány évet töltött Jeruzsálemben, és ott a Próféták könyveit magyarázta, aztán az Engedi egyik kolostorában böjtölt és vezeklett, de legjobban szerette a pásztoréletet. Szerette azokat a durva és jámbor óriásokat, akiknek teste sár- és földszagú volt, de a lelkükből kökörcsin és liliom tiszta illata áradt. Szerette a békességet, amelyben a pásztorok éltek, szerette a csöndet, szerette az olajfa árnyékát és a kis patakok vizét, amelyben minden reggel megmosakodott. És ott szokott prédikálni a betlehemi út mentén, négy-öt pásztornak, vagy ha a pásztorok aludtak, prédikált a bárányoknak és a fák ágain gubbasztó madaraknak. Prédikált Moáb kék és ibolyaszínű szikláinak is, és beszélt Izaiásról, beszélt a fájdalom emberéről, a fenséges tűrőkről, akik, mint Jeremiás, vérökkel festették Jeruzsálem utcáit. Ő volt az a látnok, akinek apokaliptikus könyvét Dániel könyvének nevezik, mert elfelejtették Júda nevét a hálátlan utódok.
Júda is hosszan utánanézett az utolsó karavánnak, amely Betlehem felé vonult, és könyökére támaszkodva, a tűz mellett beszélni kezdett a pásztorokhoz.
- Megszámlálnak bennünket, mint ahogy a gazda megszámlálja az ő juhait. Nagy bűn ez Jehova ellen, és a bűn nem marad büntetlenül.
Júda az Augustus császár által elrendelt népszámlálásra célzott, amely a Róma alapításától számított hétszáznegyvenhatodik évben vette kezdetét.
- Mi baj van abban, hogy megszámlálnak bennünket? - kérdezte az egyik pásztor.
Júda a botja hegyével felpiszkálta a zsarátnokot. A tűz nagyot lobbant.
- Együgyű ember vagy - felelte a nabi -, a népszámlálás új adót jelent, és azt jelenti, hogy minden zsidónak meg kell jelennie születése helyén, és hűséget kell esküdnie a római császárnak és Heródesnek.
Júda felemelte a botját, és egy délre fekvő magányos bércre mutatott. Ott emelkedett az égbe nyúló szikla, amelyet az öreg Heródes kijelölt magának, hogy oda kíván eltemetkezni. A pásztorok meredt szemmel bámulták a sziklát.
- Heródes meg akarja dicsőíteni magát, de teste el fog rothadni ott a magasban, mert Izrael népét, mint a juhokat és ökröket, pénzért szállítja a pogány hatalomnak.
- Mit beszélsz, nabi?
A pásztorok reszketni kezdtek.
- Ne féljetek. A fájdalom embere megvédelmezi Jehova népét.
- Beszélj nekünk a fájdalom emberéről - esengtek a pásztorok, akik századszor is szívesen hallgatták a prédikátor misztikus szavait.
Júda beszélni kezdett.
- Legyen nektek, ahogy kívánjátok. Nincs messze az idő, amikor megszületik Ő, itt a közelben, mint ahogy az írás mondja: és te, Betlehem, Júda földjén, nem vagy legutolsó Júda városai között, mert belőlem származik népem, Izrael vezére.
A pásztoroknak felcsillant a szemük.
- Népünk vezére - suttogták egymásnak -, rettenetes úr, Dávidnál és Salamonnál nagyobb, aki igájába fogja az egész emberiséget, kiirtja a császárokat és királyokat, elfoglal minden földeket, és szörnyű ítéletet tart a pogányok fölött.
Júda szelíden ingatta a fejét.
- Ne káromoljátok Őt, a fájdalom emberét. Ő nem uralkodni és ítélkezni jön, hanem szenvedni és megváltani. Felemelkedik, mint egy gyönge vessző, mint egy hajtás a kopár földből; nem lesz se ékessége, se szépsége. Szégyennel elhalmozott lesz, elhagyatott az emberektől, mindenki elfordítja tőle az arcát. A mi szenvedéseinket viseli, magára veszi a mi fájdalmainkat. Olybá tűnik fel, mint akit az Isten megostorozott, és megvert a kezével. A mi bűneink borítják sebekkel, a mi álnokságaink zúzzák össze. A büntetés, amelyet mi érdemlettünk ki, reá nehezedik, és az ő megkínzatása lesz a mi gyógyulásunk. Olyanok vagyunk, mint az eltévedt nyáj, mindegyikünk tévelyeg, és Jehova az ő keskeny vállára veti mindnyájunk álnokságát. Megtiporva, megalázva ki sem nyitja a száját; mint a bárány, engedi a mészárszékre vitetni magát; ki sem nyitja a száját, mint ahogy néma marad a juh előttetek, ha megnyírjátok.
A pásztorok rávetették tekintetüket a körülöttük heverő juhokra, elérzékenyedtek és sóhajtoztak, de Júda megvigasztalta őket.
- Ne búsuljatok. A fájdalom embere feláldozza magát érettünk, de Jehova dolgai virulni fognak az ő kezében.
- És meddig várjunk még? - kérdezte az egyik pásztor.
Júda szemei tűzben ragyogtak.
- Ne féljetek, nem kell sokáig várakoznotok. Jehova nem engedi meg, hogy a zsidókat megszámlálják, és eladják őket a római császárnak, mint a birkákat és a szarvasmarhákat.
Az utolsó esőcsepp is lehullott a fákról, erős szél hajtotta a felhőket keletre, az égboltozaton kiragyogott a hold. Látni lehetett, hogyan zöldül a pázsit, s hogy dugják ki fejüket a kökörcsinek a kövér füvek közül. Látni lehetett az északra vonuló hegylánc kontúrjait s a közepén a meredek dombot, amelyen Betlehem épült. Látni lehetett a falakat, amelyek a földet fenntartják, s a földön a viruló szőlőket, a mandulabokrokat és a fügefákat. Júda felemelkedett, és karjait kétfelé tárta. Félmeztelen volt, a hold ráöntötte fehér fényességét, s a pásztorok szemében úgy tűnt fel, mint egy mozdulatlan, ragyogó ezüstszobor. Az ezüstszobor egyszerre megrezzent, és jobb karjával előre mutatott.
- Látjátok azokat a barlangokat ott, a mészköves hegység lejtőin, Ebron felé?
A pásztorok rémülten néztek a barlangok felé. Istállók voltak azok, ahová vihar vagy zápor idején megvonták magukat a pásztorok, és beterelték barmaikat az Isten haragja elől.
- Azoknak a barlangoknak egyikében született Dávid, és az ő véréből születik majd a fájdalom embere, aki megváltja Izrael népét.
Valamennyien szent borzalommal hallgatták a nabi szavait. Telehold volt, az ezüsttányérból csak úgy csorgott lefelé a földre a tejfehér világosság. Titokzatos fehér fényben ragyogott minden.
- Mi ez? - suttogott egyikük. - Ilyen fényes éjszakát még nem láttak az én öreg szemeim.
A juhászkutyák vonítottak félelmükben.
- Minémű csoda ez? - jajgatnak a pásztorok.
Júda is megilletődött. Olyan szeme volt a prófétának, mint a kőszáli sasnak. Mikor a többiek még semmit sem láttak, ő már észrevette, hogy a hold pereméről ezüstös sugárkéve omlik a földre, és bevilágítja a dűlőutat. És ebben a fényözönben két zarándok közeledik Refáim pusztája felől.
- Elkésett vándorok - súgta a pásztorok felé.
- Isten küldöttjei - vacogott az egyik suhanc foga.
Az utasok lassan közeledtek, mintha imbolyogva, lábukkal alig érintve a földet az ezüstkéve alatt lebegnének.
- Jákob angyalai! - kiáltotta magánkívül az öregebbik, akinek szemét a holdvilág majdnem megvakította.
A suhanc a bokrok közé szaladt, és elrejtezkedett. Jákob eléjük sietett a jövevényeknek.
- Békesség veletek. Hova igyekeztek?
És jól megnézte őket. Mintha apa és leánya volna. A férfi a mesteremberek gúnyáját viselte, a leány, alig lehetett több tizenhat évesnél, fehér fátyollal és kék vászonkendőbe burkolózva, mennyei szépségben ragyogott.
- Messze van még innen Dávid városa, a kenyér háza, amelyet Betlehemnek hívnak? Mi Názáretből jövünk, és sietnünk kell, mert ez az asszony várandós állapotban van.
- Az Úr legyen veletek, látjátok azokat a körbefutó kőfalakat, amelyeken körül szőlőindák hajladoznak ki? Ott vagyon a kenyér háza, ha siettek, két órán belül eléritek. De szállást, sajnos, nem kaptok a falakon belül. Minden ház és minden karavánól zsúfolva vagyon.
- Nincs szükségünk jobb szállásra, mint ama barlangok egyike, amelyeket a hegyoldalba vágtak a pásztorok. Dávid is ilyenben született, és a zsidók királyának neveztetik.
A fiatalasszony ezalatt körülnézett a tájon. Végigjáratta tekintetét a hegyoldalon, a kősziklákon, a gerincen épült városon és mezőn, amelyen Boász szérűi terültek el. És ahogy tekintetével végigsimogatta, hegyoldal, kőszikla, város és szérűskert egyszerre ezüst fényözönben ragyogott. Szikrázott a fehér gránit, és Betlehem apró házai úgy csillogtak, mintha alabástromból épültek volna. A bárányok gyapja is olyan volt, mintha tejföllel öntötték volna le, s a fák girbegörbe ágain, a zöld mezőn ezüstfolyam csurgott. Belekáprázott a pásztorok szeme, s rémületükben leborultak.
- Nem emberek ezek - sóhajtották magukban, és imádkozni kezdtek.
Tebet hava volt, máskor csontig ható nedves hideg borzongatta ilyenkor a pásztorok edzett testét - most langyos, édes, illatos volt az éjszaka. A madarak a fákon dalolni kezdtek, és a nyáj felébredve, eszeveszett örömmel ugrándozni kezdett.
Az utasok pedig csendesen tovább ballagtak. A holdsugár előttük, és fejük fölött és körülöttük mintha kivilágította volna az éjszakát. A pásztorok szemük fölé tartva tenyerüket, reszketve bámulták őket.
És egész éjszaka nem hunyták le szemüket, hanem az utasokról beszélgettek. Éjfél után még mindig látták a fénycsíkot, amely imbolyogva mindig jobban közeledett Betlehem felé. Egyszerre csak az égről lecsurgó ezüst fénysugár megállapodott, és helyben maradt egy barlangistálló bejárata fölött.
Hála Izrael Istenének, a vándorok pihenőhelyet találtak, ahol az éjszakát eltölthetik - szólalt meg a nabi, és áldást intett az istálló felé. - Békességre leltek, és lehajthatják fáradt fejüket. Dicsőség Istennek a magasságos mennyekben, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
És amikor kivilágosodott, a pásztorok felkerekedtek, hogy megnézzék, vajon megszülte-e ama csodálatos asszony az ő magzatát?
- Nagy dolog történt itt - mondogatta nekik útközben Júda -, mert maga az Úr világított nekik a hold lámpásával.
Menének tehát nagy sietséggel, és megtalálták Máriát és Józsefet és a kisgyermeket, aki a jászolban feküdt.
És ezt látván, elhirdetik mindenkinek, és mindennek, akik hallák, csodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak.
Júda pedig kiállt az országútra, és megállította a vándorokat, akik a népszámlálásra Názáret felől Betlehembe igyekeztek:
- Menjetek, és nézzétek meg a jászolt, amelyben beteljesedett Izaiás próféta jóslata: Íme, egy szűz méhében fogan, és fiat szül, és neve Emmanuelnek fog hívatni. Ami azt jelenti: Velünk az Isten! A fájdalom embere megszületett.