A duttyán
szerző: Tömörkény István
A két végén van két nagy karó egyenesen, mert a földbe ásattak. Azokra más karók keresztben következnek és minderre ponyva terül. Vászonból való sátorponyva ez, ami ugyan nyáron épen nem fogja a nap melegét, de télen legalább beereszti a jó friss hideg levegőt. Alattok pedig asztalok vannak, továbbá földbe vert cövekeken a lócák, az egész készség olyan, hogy fél óra alatt kocsira lehet hányni és szaladni vele máshová. Még az öregek találmánya ez, ama régi sátorkorszakból, mikor ló hátára tették a házat s odább vitték egynapi járó földdel. (Persze azokban az időkben még nem voltak telekkönyvi ingatlanok.) Ez a duttyán. Ez valami rácfajta szó, azelőtt csak csilsátornak nevezték, amint hogy nem is más, mint sátor. Mellette van még egy kisebb hely is, aminek teteje nincsen, csak az oldalait födték be ponyvával, hogy a szél oda be ne járjon, valamint kiváncsi szemek se bírálgassák ott sütő- és főzőasszonyok tetteit.
Kíváncsi szemek pedig vannak, mert az egész készség (így, ahogy áll) a lóvásárban található, nem is egy, hanem több egymás után. Bár hiszen már ezek sem a régiek, mert apránként mindenféle régi módinkat elfelejtjük. Annak idején a makói Buzák voltak híresek efajta sátorok csinálásában, valamint a beléjük került ember ellátásában is. Úgy látszik azonban elmultak, legalább nem mutatkoznak s ily módon már a cigánypecsenye is oda került, hogy tányéron adják, akár cifra városi sörházban a virslit. Azelőtt kenyéren adták, az volt az étel alja s aki ügyeskedni akart, vigyázott is, hogy előbb meg ne egye az étel alját, mint a tetejét.
Igy pusztul el minden a világon és valóban nem lehet csodálni a világi elváltozásokat, mikor már a lóvásárok is így divatoznak. Minden divatozik. Nem rég panaszolta ép a Róza néni is, bejövén a tanyáról, hogy mán a tanyai legény is csak úgy hasíttat posztót magának a szabónál, ha a kabátot új divatabbra szabják. Egyébként semmi hiba sincs, mert, mint a néni mondta, szorgos gonddal terítvén az asztalt, azér csak jár a nép ki a Kártyás-erdőbe a favéghöz, melyen a Mária mutatkozik. Ezen ugyanis a kabát mit sem változtat.
A duttyán azonban szerfölött úri. Már festett asztal is van benne. Ily haladások történnek. Ez elég szép dolog, hanem az nem kellemes, hogy két oldalán egyformán dudál a szél és hiában sürög az ember, csak fázik. Ugyanis tél van most, jó hideg február (ez az a hónap, amelyre Kismárton Mihály azt mondta, hogy: az se volt igaz ember, aki kitalálta). Az állatok is fáznak kint, bár odakint azért jobb, hogy süt a nap. Jó nagy vásár ez a mostani, már ami a jószágot illeti. Nagyon sokan árulják, de kevesebben veszik s ilyenformán nem sok az áldomásivó, pedig a duttyánnak az hozná a jövedelmet. Mert egy félliter bor volna az csak, de rendszerint több lesz belőle. Eladó gazduram úgy tudja dicsérni a jószágot, hogy az valami ritkaság. Hogy milyen jó állat ez a ló és mennyire kiváló a futásban. És nem is ijedős. Ha félszeme hibás nem volna, tisztló lett volna ebből a huszároknál. Hát úgy kell erre nézni. A vevő erre a sok szépségre csakugyan elhiszi, hogy jó vásárt csinált s nem sajnálja a másik fél liter bort. Kocog is az üveggel az asztalon s fürge leányzó hozza azonnal a bort és poharakat hozzá.
- Jaj, húgom - mondja a rendelő - sok már a pohár nagyon.
Amire azt mondja az eladó, bizonyos Vadlövő Péter innen a Jakus közéből:
- Nem baj az. Pohárból, gyerökből soha sincs ölég a háznál.
A leányzó elpirul erre és megszalad, pedig Péternek, mint rendesen, most is igaza van. A gyerek olyan, mint a pohár, az ember sohasem tudja, mikor törik el egynek-egynek az élete. Azért jó belőle a sok s ez irányban errefelé nem is lehet panaszkodni. No továbbá így italoznak ők egy asztalnál s mert kegyetlenül hideg a bor, nevetik egymást, mikor nyelik.
- Suba alá kék ezt tönni, hogy melegödjön - véli Péter.
- Ott is van már - mondja a másik, ahogy megint beöntött egy pohárral.
Komoly alak lép be a sátor nyíláson. Magas, kékbeli ember. Subája, léptében, méltósággal lengi körül. Az ünneplőkalapon pedig vámcédula meg helypénz-cédula van; sok, körültüzködve velük az egész kalap. Látnivaló, hogy ez valamely uraság cselédje, aki nagyobb falkával jött be, hogy eladja. Leül és a nagy bőrtárcát keresi elő, amely jó mélyen van elhelyezve a belső zsebben. Abból a passzusokat veszi ki, egész sort. Mind össze van az hajtogatva, csak a papir hátulja látszik, az ember ennek dacára osztályozza őket, külön a lovakét, külön a baromét. Egynél azonban tünődve megáll, s most ötöt-hatot fölvévén, mint a kártyát szokás, tünődve nézi őket. De nem bír köztük igazságot tenni s utóbb átszól a másik asztalhoz.
- Ugyan, tisztölettel kéröm az urat, tessék megtekinteni, ez-e a Bimbó pakszusa? Mert én nem tudok írást...
A passzus kiteríttetik és konstatáltatik, hogy nem az.
- A Báróé ez. Egy szarva nincs neki.
- Az az - felel az ember derülten - én is így gondoltam, de nem voltam benne egészen biztos. Nagyon hasonlít a gyürődésük egymáshoz.
Kutat a járlatok közt s kivesz egyet.
- Akkor ez a Bimbóé - mondja.
Aminthogy igaz is. Csakugyan ez az s az ember, aki a passzusok hátulsó oldalának a gyűrődéseiből olvassa ki, hogy mi van beléjük írva, most már nyugodtan távozik. Különben nem ritkaság az ilyen. Személyesen van szerencsém a pusztaszeri major öreg csőszéhez, aki valami harminc éve viseli ezt a hivatalt. A dolgához tartozik, hogy a különféle leveleket, amelyek iródnak, ő expediálja a különféle majorokba. Van eset, hogy kilencet is kap egyszerre. Az öreg nem ismer írást s amint a tiszt mondja neki, hogy melyik hova megy, aszerint helyezgeti el a leveleket az ujjai közé s odakint aztán szétosztja a maga lovasembereinek. Ezt Hantházára, ezt Baksra, azt Sándorfalura, és harminc év alatt még nem tévedt meg dolgában az öreg. És igazság szerint egyszerű ez, mert ha a betüket nem ismeri is, de ismeri az ujjait, s mint példa mutatja, a hivatalhoz ez tökéletesen elég.
Jönnek-mennek az emberek és sok pénz kezd forogni az asztalokon, vándorolva egyik bugyellárisból a másikba. Az nem megy minden méltóság nélkül s a tizesbankókat a fagyos ujjak erősen dörzsölik, hogy nem-e ragadt össze kettő. Mikor ki van olvasva, a vevő büszkén tolja az eladó elé, az pedig büszkén illeszti be a tárca rekeszeibe, mint illik, külön az ötöst, külön a tizest.
- Egészséggel használja kend - mondja (már hogy a jószágot).
Azonban nem mind ilyen az eladás, hanem vannak szomorú eladások is. Jön a kopott ember, akinek subája sincs, vagy ha van valamely ócska, abban az asszony ül kint a kocsin. Hanem azért igen vastag kabát van az emberen. Ez onnan származik, hogy a foltra foltot tesznek s idővel a sok foltból vastag gúnya támad. A sipkán sincsen már szőr semmi, mert az lekopott, a csizmaszára pedig veres, ami azt jelenti, hogy biz ott még egy garasára subickra sem telik. A kopott ember igen szomorúan teszi el a pénzt, amit a kecskéért vagy bürgéért kapott, mert úgy lehet, az utolsó kecske vagy az utolsó bürge volt ez a bizonyos. Szívszaggatás az, megválni az ilyentől.
...A sátor ajtajában, de jó távolosan, két szűrös megáll s betekint. A puszták ama gyakran énekelt egyszerű fiai, de nem olyanok ezek már, ahogy az gyakran leírásokban és képes ábrázolatokban állíttatik. Elhagyatott bojtárlegények, a szűr rajtuk olyan, mint az agyonkefélt katonaköpönyeg, hogy a nap felé tartva, át lehet rajta látni. Állnak és félénk figyelemmel nézik a sátort. Úgy lehet, másodszor vagy harmadszor vannak a városban, bár magába a városba be sem mernek menni. (Nem való az a szögénynek.) Csak itt nézködnek, megcsodálnak néhány hintót, egy-két lovastiszt ruháján az aranyzsinórt s most a sátor belseje felé vetnek óvakodva néhány pillantást. Megpróbálom behívni őket:
- Gyertek be, hé. Egy pohár bor majd megmelegít.
A két bojtár összenézett s gyanus tekintettel mérték végig. Az egyik rángatta a vállát a szűrben, a másik két kézre fogván a nagy ákáchusángot, amit bot gyanánt vitt, a végével a fagyos rögöket turkálta. Többször kellett még a hívást ismételni, teljes megnyugvást adván arról, hogy semmiféle fizetség nem lesz a dologból. Ez utóbbi kijelentés kissé meghatotta a két legényt, hanem azért csak az egyik hitte el. A másik hirtelen, szó nélkül megfordult s odább halad. Ez volt az erősebb lelkű, aki ellentállott az úrféle kísértéseinek. Emez bejött, szégyenlősen és tétovázva. Nagyon félénken ült az asztalhoz, de már a pohár bort egyhajtásra megitta, pedig oly rettentő hideg volt, hogy épen csak a benne lévő szesz tartotta vissza attól, hogy azonnal jéggé váljon. A sátoros ember hozott neki cigánypecsenyét, meg selyemcipót. De tányért is, meg kést is, meg villát is. Tünődve nézett e dolgokra s megszólalt:
- De kéröm, én mögmondom, hogy én nem fizetök ám ezökér.
- Nem is kell. Vendégnek hívtunk.
Evett azután Fülöp. Mert megmondta a nevét is, hogy ő Fülöp Imre, a halasi földrül. Szép nagy darab hús volt a pecsenye, három borda állt ki belőle, de Fülöp Imre innen a halasi földrül igen hamar véget vetett neki. A cipóval, mint illik, kitörülgette a tányért.
- Elmönnék most már - szólt. - De úgy-e, kéröm, nem köll fizetni, mert neköm ennyi pénzöm nincs.
- Dehogy köll. Csak hogy jól esett az étel. Úgyis rég ehettél ilyesmit.
A pusztafi az üres tányérba nézett. Gondolkozott.
- De - mondta - öttem. Gyerökkoromba...
Ezzel elkezelt. Isten fizesse mög - köszönte, amint távozott. De igen zavarodott lehetett e nem várt esemény következtében, mert a botját ott feledte. Az asztalnál ült egy államhivatalnok s egy boltos. A hivatalnok azt mondja:
- Ugyan miben járul az állam fentartásához az ilyen ember?
A boltos azt mondja:
- Ugyan, hogy élne meg az ilyen emberekből a kereskedő?
Így beszéltek össze-vissza s nem vették észre, hogy voltaképen ez az ember neveli föl azokat a birkákat, amelyeket ők később elszednek a gazdájától. E fölött disputa támadt, bár sokkal hidegebb volt, semhogy bármiféle elmélet meg ne fagyott volna benne. Közben Fülöp Imre megjelen a sátornyílásnál és félénken betekint. Nem mer belépni.
- Ehol a botod ni, Fülöp. Itt feledted.
- Az ám - mondja s átveszi a husángot - ezér gyüttem vissza.
A bot ugyanis igen szükséges. Sőt fölötte szükséges. Mert nem lesz az egész nap folyamán ilyen félénk az Imre legény. Bor és pálinka következik ő belé, mert itt is, ott is megkínálja valami ismerős. Estére kelve már verik a mellüket a puszták egyszerű fiai ugyancsak abban a sátorban s ha akkor lépne be közébük az ember, kérdés, hogy megvédené-e a duhajoktól Fülöp Imre a visszakapott husánggal. Mert már ilyenkor könnyen áll a veszekedés. Némely üvegek némely fejekhez ütődnek és előkerülnek a pad alól a botok, a zsebekből pedig a bicskák. Szerencsére a városi lovaslegények is előkerülnek s ha másként nem megy, karikás ostorral szétütnek a vendég között. Némely részét kiverik, másrészének lelohad a kedve s ez körülbelül jól is van így. Jobb, ha egy pár rendreintést kapnak az ostorral, mintha egymás szívébe törnék a bicskát. Mert ha kihasad is a ködmön, azt bevarrja a varga, de ha börtönbe kerül a legény, azt a szégyent nem varrja már be senki. Hát csak így vannak eszerint s harmadnap beszélik egymásnak a pusztán az emberek:
- Úri mód mulatott a vásárba a Marci, hallja kend. Mögivott egyvégtibe tizenkét feketekávét.