A dráma

A dráma szerző: Thury Zoltán

       Gács Sándor drámát irt s miután elkészült vele, pénzt akart csinálni belőle. Valami kis előlegre számított egyelőre, pár száz forintra, a mire éppen igen-igen nagy szüksége volt. A mint az asszony mondta otthon, föl kellett volna frissíteni kissé a házat. Gács ur tudniillik tizenegy esztendővel ezelőtt házasodott meg s ma is az a berendezkedése, a mit akkor szerzett be. Persze olcsó és hitvány holmit, a mi talán éppen csak hogy egy hurczolkodást bir még ki. Pedig a szegény ember sokat hurczolkodik. Ezek az életében a viharok, a miket más a tengeren tapasztal végig. Ki az egyik házból, be a másikba, felhajszolni a pénzt, hátralékra, előlegre... Hát fel kellett volna frissíteni a lakást s akadt ennél sürgősebb fizetni való is, hanem a darabból nem igen lehetett pénzt csinálni. Az igazgató ur rendesen egyébképen volt elfoglalva. Aztán meg elutazott egy darab premierjére Párisba. Aztán meg gyöngélkedett, aztán meg éppen konferenczia volt nála, aztán meg a felesége érte jött s együtt kimentek a versenyre, szóval: sok minden közbejött. Gács egyszer azt vette észre, hogy a mikor jön, az ajtónálló szolga ur mosolyog. Iszonyu dühvel járta végig párszor a szük kis előszobát s hirtelen kifordult az ajtón. Azt vette észre tudniillik, hogy most már mindjárt tombolni fog és ordítani s tökéletesen elrontja aztán a dolgát. Pedig hát akárhogy is, pénzt kell csinálni a darabból, mert hát a darab ezidőszerint az egyetlen tőkéje volt. Micsoda tőke, hogy kellett összehordani...

Gács Sándor tudnillik ujságiró volt. A rendőrséghez járt hirekért s mig a felső irodákból lehozták az ujságok számára szánt dolgokat, elővette a papirosait és irkált rajtuk. Meg olvasgatott belőlük s egy kicsit kábultan törte a fejét egy-egy kifejezésen, a mi még mindég homályos volt. A redakczióban is irkált, meg otthon is, közben azonban megrendelései akadtak, hát azokat látta el. Irt a hentesek közlönyébe és a pékszaklapba is. Egy gyermeklapba is liferált közleményeket s négy, öt, néha hatforintos honoráriumokat vágott zsebre. Ezzel persze nem lehet frissíteni az otthont. Az errevaló tőke a darab volt, a mit előkapkodott a zsebéből sok összefirkált czédulán s hozzákanyarított négy-öt sort. Vagy összetépte a tegnapi munkáját s ujat próbált csinálni a helyébe. - Azonban hát mégse lehetett pénzt csinálni belőle. Azt mondták, hogy hagyja ott, aztán majd értesítik. Erre elvitte a darabot másik szinházhoz s ujra kezdte az előszobázást. Belesüppedve egy fotelbe, várta, hogy megnyiljék előtte az ajtó, s közben megundorodott önmagától. Te, te minden emberi önérzetből kivetkőzött ficzkó, itt kuczorogsz, a helyett, hogy berugnád az ajtót s megkérdeznéd, hogy: kellek-e vagy nem? Tessék magyarul beszélni. - De várt. A gyerekek jutottak eszébe, meg a felfrissítés, meg a váltók, a mikre vagy tiz százalékot fizetni kell, ha azt akarja az ember, hogy megmaradjon legalább a felfrissíteni való. Közben visszanézett a másik szinházhoz is, eljárt ide is, oda is és most már ebben a vergődésben semmi irodalmi ambicziója sem maradt. Csak pénzt akart. Egy tál lencsét, de mindjárt, s mint a villám czikázott át az agyán a gondolat, hogy egészen máskép fogja értékesíteni a darabot. Eladja valakinek.

Már az embere is meg volt a vásárhoz. Régen elfelejtkezett róla, de most egyszerre eszébe jutott a neve. Külföldön ismerkedett meg egy gazdag pesti boltos fiával, a kinek az volt az egész becsvágya, hogy beszéltessen magáról. Kissé félkegyelmű forma volt a gyerek s hülyeségeket irkált össze. Akkoriban javítgatott neki s női ujságok számára összeszerkesztett tőle egy-két irásmüvet. - Ezt a fiut kell megkeresni... - Elment az üzletbe s egy kicsit elkedvetlenedve jött ki. Azt mondták, hogy még mindég külföldön van a gyerek. Ezidőszerint Svájczban.

Most azonban már nem állott meg ennél az akadálynál, hanem mindjárt ott a boltajtóban elhatározta magát arra, hogy megy Svájczba. Még azzal se pocsékolta aztán az időt, hogy kijárja magának a vasuton a kedvezményeket. Több oldalról összeszedte az utiköltséget s másnap este már a vonaton ült. Innen kezdve aztán már szerencséje volt. A fiut hirtelen megtalálta s rendbe is jöttek gyorsan.

- No Artur - mondta neki - ha valaha, hát most hires emberré lehetsz itthon. Van egy darabom, senki sem tudja, hogy én irtam. Még az se, a ki lemásolta. Akkor még nem volt ráirva a nevem. Ötszáz forintért neked adom. Csinálj vele aztán, a mit akarsz. Adasd elő, dobd a tüzbe, bánom is én. Ha megbukol, vele, akkor is forgalomba kerül a neved, én aztán irok neked uj darabot is. Vagy talán neked akad majd valami eszméd, miután igy benne vagy már, az is megeshetik - s aztán kidolgozom.

A fiu előbb kellemetlenkedett, hogy ő látni akarja a darabot. Zsákban macskát nem vesz, tartozik azzal a családjának, hogy megnézze, hogy mibe fekteti bele a pénzt... Másnapra már tetszett neki az üzlet, csak még bele akart iratni a darabba egyet s mást - a minek persze semmi akadálya se volt. - A mi csak eszedbe jut, mondd, beleirjuk - mondta Gács - s irt. Egy József nevezetü figurának Zuárd lett a neve. Mégis csak szebben hangzik ez igy, s egy szobaleányból komornyik lett a korrekturában. Végül pedig kapott Gács egy levelet a pesti házhoz, hogy e sorok felmutatójának fizetendő egyezer korona... Azzal aztán vonatra ült s szaladt haza.

Egy hónap se telt bele s már hirek jelentek meg a darabról az ujságokban. A czég belefeküdt a dologba. Mondják, hogy maga a főnök járt fenn néhányszor az igazgató urnál. Pohos kis emberke, a kinek vastag aranyláncz feküdte végig a hasát és a ki nagy megvetéssel járta ezt a házat, hanem hát mégis tudni akarta, hogy mit alkotott voltaképen a fiu. Kiváncsi volt különben az egész városrész, a nagy boltok, nagy raktárak kerülete s hirtelen divatba jött a drámai mü. Az előadásra persze hazajött a szerző is. Egy kicsit előbb, hogy benézhessen a próbákra is s hogy kissé együgyü mosolylyal végigsétálhassa az utczákat. S érdekes figura lett belőle, s nézték - s mivelhogy buta fiatalembernek látszott, hát bámultak azon, hogy hogy jutott idáig. Nagyszerü, milyen fiatal és semmit se mutat - ezt mondták. Az öreg boltos azonban már egy kis önérzettel nézett utána, ha a kapu előtt föllépett a kocsiba s elment. A rengeteg pulton végig, töméntelen posztó meg selyem, meg efféle alatt végigment a hir: megy a szinházhoz. S a kalmár kezdte megbecsülni a szinházat. Végre is másképen ugyan, mint az üzletben, de ott is diadalmoskodik az ész. Az pedig imponáló dolog minden tekintetben. Egy ember diktál s a többi végzi a dolgát. Hát ez igy nagyon jól van s a ki diktál, hát az a fiu. Micsoda fiu...!

A premiérre elment Gács is. Hát akkorára bizony már fölfrissítésről nem igen volt szó. Csunya czafatokban lógott ki a diványból a szőr s egy-egy ajtócsapásra megmozdult a szobában asztal szék, minden. A pénzt elvitték az ügyvédsegédek meg a boltosok, a kiknek egy kis számlájuk volt, s Gács szomoru lehangoltságban bandukolt a szinház felé. Most már nem értette, hogy miért csinálta ez a bolond üzletet. Elvégre ő rá is rá került volna a sor. Egyszer csak mégis bejutott volna az igazgató urhoz, - mintha csak ugy belopta volna magát a szinházba, azzal a szégyennel ült a széken, hogy itt mindenki észreveszi rajta, hogy micsoda szerencsétlen szamár, s a hogy fölhuzták a függönyt, rámeresztette szemeit a szinpadra s iszonyu szomorusággal hallgatta, hogy megindult, aztán meg folyik, gyors iramodásban rohan le a maga utján valami darab. S mikor leeresztették a függönyt és tapsoltak, jött egy hosszu, vékony elegáns ur és hajlongott - s Gács rettentő keserüséggel bámult rá. Aztán ujra, a mikor az ismétlődött, de sokkal vehemensebbül. A második felvonás után. A hosszu ur jött, ment, megint jött, megint ment s a közönség fölállott és ugy ordított: éljen.

Mikor harmadik felvonásra huzták föl a függönyt, kiment. Egy kicsit bámult a szinház előtt, jobbra-balra nézett s legalább a kocsisoknak szerette volna megmondani, hogy: - hej emberek, ezt a darabot én irtam. De nagyot nyelt s átvágott az utczán, a tulsó oldalon pedig nekiesett egy hirdetési oszlopnak és elkezdett fékezhetetlenül, keservesen sírni. Ebben a pillanatban tisztán látta az egész züllést, a mi a része. Hogy sohase megy semmire... Hogy nyavalyás, tisztán csak talentumos, de szerencsétlen nyomorgó marad egész életében, arravaló ember, hogy kihasználják mások. Akárki, a ki előbb jön valami pénzzel, a mi szükséges ahhoz, hogy folyton és folyton befoltozza a nyilásokat, a mi ugy támad a szegény ember egzisztencziáján, mint a folytonosan viselt vén csizmán a lyuk - és igy fog meghalni... Soha semmise lesz belőle. Még egy iskolakönyvben sem említik meg azt, hogy egyáltalában élt e világon...

De rászólt valaki. Egy rendőr.

- Hé, hé, hé, ne ölelgessük már azt az oszlopot!