A dalról
szerző: Csáth Géza
Mindannyian dalolunk, vagy legalább is élünk vele. Az egész életünkön elkísér bennünket a dal. A vallási szokásokban, az istentiszteletekben, a politikai és közéleti ünnepségeken mindenütt szerep jut a dalnak. Általában, ha arról van szó, hogy sok embert egyszerre hasonló kedélyhangulatra akarok hozni - akkor erre a legjobb eszköz és mód, hogy egy dalt adok elő, egy zenedarabot játszatok el, amit már mindannyian ismernek. Az eredményt el fogom érni.
Tudják ezt a katonák is. A porosz-osztrák háborúban, a nemzetiségi ezredekben mindenütt a megfelelő nemzeti dalt játszották. Nálunk például a gyerekek, a klerikális iskolákat leszámítva, mindenütt azt tanulják, hogy Rákóczi nagy hős volt. A Rákóczi-induló hallatára eszükbe jut mindaz, amit róla tudnak. Eszükbe jutnak - maguk se tudják, hogyan - azok az ábrándok, amelyekben például egy képzelhető háborúról, s a háborúban Rákóczi katonáinak mintájára tanusítandó bátorságukról, hőstetteikről álmodoztak. A gyerekekben, akik katonasapkát és kardot kapnak ajándékba, s ezekkel a játékokkal mulatnak, az ilyen gyerekkori ábrándok döntő nyomot hagynak. És háborúban, ha csakugyan összekerül néhány ezer ilyen ember, akkor egészen bizonyos, hogy a zene fokozni fogja a bátorságukat, erejüket.
Az életünknek majd minden állapotára jellemző valamilyen dal. Az ágybafekvésnél eszünkbe juthat az édesanyánk altató dala, amellyel például kisebb testvéreinket altatta. Viszont ha a dalt valakitől halljuk, megjelennek az emlékünkben a körülmények, az édesanyánk arca, az elsötétített szoba, szinte halljuk a hangját. Az ismert zene a legtöbb emberben igen hevesen, élénken kelti föl az emlékeket, amilyen körülmények között például ezt a muzsikát először hallotta, vagy azokat a képzeteket és érzéseket, amelyek a dalhoz fűződnek.
Így például, ha a Marseillaise-t hallom, mindannyiszor jól látom magam előtt Az ember tragédiájának azt a képét, amelyben e forradalmi dal előfordul, s amelynek előadásán először hallottam. Hallom a közepes vidéki kardalosok hangját, a gyenge zenekar kétségbeesett erőlködését. A továbbiakban eszembe jutnak a francia forradalom történetének egyes részletei, de főképp egy régi rézmetszet, valamilyen ócska könyvből, mely XVI. Lajost és feleségét, Maria Antoinette-t ábrázolta "a haláluk előtt való napon."
Mindenkinél többé-kevésbé így van ez. A zene mélyen hat reánk, tartósan és egész életre nyomot hagyva. De miután életünk legjelentősebb eszményei nem hangversenytermekben és színházakban játszódnak le, hanem otthon, az utcán és azokon a helyeken, hol napi munkánkat végezzük: a legtöbb embernél nem a zeneművészet nagyszabású alkotásai maradnak elraktározódva az emlékezet fontos fiókjaiban, hanem apró dolgok, amiket mindenki tud, mindenki fütyöl, mindenki könnyen megtanul. Így például egy ismerősömnél egy súlyos torokfájás emléke elválaszthatatlanul össze van kapcsolva egy együgyű, léha táncdarabbal, amelyet betegségének leglázasabb délutánján valami rossz verkli nyekergett a ház udvarán. Szóval az életünkben leginkább mégis csak dalok szerepelnek, népdalok, egyszerű, könnyen megjegyezhető kis nóták.
A nóta az a zenei táplálék, amellyel legtöbb ember egész életében kénytelen megelégedni. A nóta nyers zene. Hasonlít a nyers húshoz. A nyers húst megmossák, megszalonnázzák, zsírban sütik vagy kirántják. Ugyanazt a húst el lehet készíteni tíz-százféleképpen, hogy meg ne unja az ember. A nóta olyan a zeneszerzőnek, mint a jó szakácsnak a nyers a hús. Megmossa, kiválasztja belőle, ami tetszik, földíszíti, kidolgozza és akkor lesz belőle dal, vagy szonáta, vagy szimfónia, vagy opera.
Minden műzene a népzenéből keletkezett.
Ez nem annyit jelent, hogy a zeneszerzők a népdalokat átalakították, és új, nagyobb formákra nyújtották; nem azt jelenti, hogy a dallamot vagy a ritmust átvették és változatlanul fölhasználták, hanem, hogy ebből az egyszerű zeneművészetből fejlesztették ki a zeneszerzők a maguk nagyszerű mondanivalóját. Azok a zeneszerzők, akiknek a zenéje nem ebből a talajból táplálkozik, nem vitték sokra.
A nagy zeneszerzők a népdalok szellemét és érzéseit ültették át új zenei formákba. Éppen ezért minden nagyszerű zenében találunk többek közt valamit, ami jellemző először a zeneszerzőre magára és másodszor a fajra, amelyhez tartozik. Beethoven akármelyik zenedarabjáról, ha hallom, megmondom, hogy Beethoven írta-e, de ha ezt nem is tudom biztosan megmondani, azt már föltétlenül merem állítani, hogy a darab szerzője germánfajta volt. Aki Magyarországon született és itt él, meg tudja mondani egy nótáról, hogy magyar nóta-e.
Érdekes, hogy a művészetben újabban mennyire hangsúlyozzák, megkívánják a faji jelleget. Minél inkább tudjuk, hisszük és valljuk, hogy az egész emberiség egyetlen nagy közösség, ahol mindenkinek egyenlő jogai és kötelességei vannak - vagy helyesebben: kellene, hogy legyenek - annál világosabban érdeklődünk minden iránt, ami az irodalomban, zenében, festészetben, iparművészetben stb. faji jellegű. Összefügg ez azzal, hogy a művészetet öntudatosan élvező modern ember minden műalkotásban a művész személyét keresi. Azt kívánja a művésztől, hogy egyéniség legyen, hogy különbözzék mindenki mástól; hogy amit megír vagy megfest, azt úgy csinálja, ahogy más nem tudná.
Az egyéniségnek a sajátos tulajdonságait a kifejezésben keressük. Lehet például valaki akármilyen eredeti gondolkodású ember, ha a gondolatait nem írja meg eredetien, hanem úgy, hogy például utánozza valamelyik már ismert írót - akkor nem tekintik egyéniségnek és az írásai, ha jók is, nem fognak nagy érdeklődést kelteni. A művész egyéni tulajdonságai, amelyet egyéni módon ki kell fejeznie, a testi állapotától függenek, az idegrendszerének természetében rejlenek. A modern író és zeneszerző ezeket a testi tulajdonságait a művészetében hangsúlyozza.
Például már Petőfi Sándor verseiből is meg tudom mondani - ha az élete folyását nem is ismerem - hogy hirtelen természetű, lelkesülő, becsületre sokat adó, büszke férfi volt, hogy a nőkkel gondolatban sokat foglalkozott, hogy szeretett mélázni és voltak sajátos előérzései, ideges álmai, hogy tudott erősen akarni, nagyon szeretni és nagyon gyűlölni. Ha mindebből elvesszük azt, hogy eredetien ki tudta fejezni ezeket a lelki tulajdonságait (amik mindenképpen testi tulajdonságok), szóval, hogy szokatlan, eredeti kifejező képessége őt géniusszá, költővé avatta - akkor nem marad más belőle, mint egy vérmes, érzékeny ember.
Szóval ma a dalban, a zenében is egyéniséget, a művész személyét keressük. A népdal szerzőjét nem ismerjük, de azért az is, bár hiányosan, fölvilágosítást ad a szerzőkről. Azt a nótát, hogy -
A Csap utcán véges, véges, végig,
Minden kis kapuban virág nyílik,
Minden kis kapuban kettő, három,
Csak az enyém hervadt el a nyáron.
- nem valami jókedvű parasztlegény találta ki, hanem alighanem ugyancsak búsult őkelme, sőt némi bort is ihatott. Legalább én ezt az okoskodást, ami magyar nótákban olyan gyakori, hogy valami külső esemény, például itt a Csap utca virágai, juttatják eszébe a belső bajait, érzéseit - itt a kedves halálát vagy hűtlenségét - a berúgott ember eszejárására nézve tartom jellemzőnek.
A dalban mindenkor találunk élményt, valami belső magot, ami a művész vérében, idegeiben gyökerezik. A dal a zeneművészet alapja, kezdete. Az az ember, aki ujjongó hangok ismétlésével először köszöntötte a fölkelő napot - volt az első zeneszerző. A dalból, a népdalból fejleszették ki a zeneszerzők a nagyobb zenei formákat, a különböző táncformákat, amelyek hosszabb dalokhoz hasonlítanak, és a szonátát, a rondót, amelyek mintegy több dalból vannak összeillesztve, összekovácsolva, de úgy, hogy a zene szövete egy pillanatra sem szakad meg; a dalok kellemes változatosságban egymásba illesztődnek, váltakoznak és ismétlődnek. Az operák is dalokból vannak összerakva. Nem már ismert dalokból, hanem a zeneszerző dalformájú gondolataiból. A dal itt már vesztett formai egyszerűségéből és a művész kezében változatosabbá lesz, megnő, szokatlanná, meglepővé válik.
A műzenét az tudja hallgatni, aki begyakorolja magát, hogy mindezekre figyeljen és a zenedarabot hallgatva tájékozódjék a benne elrejtett apró részletek: dalok és daltöredékek iránt. Ekkor az egészről is áttekintése lesz és meg fogja tudni becsülni a zenében azt, ami a zenében a zeneszerzőre nézve jellemző, ami egyedi. Át fogja érezni az érzéseket, amelyeket az átérzett, és meg fogja tudni látni a hangok mögött rejtőző művész arcát.