A dada
szerző: Bródy Sándor
Finom rizskásáért kellett mennie a dadának. A gyerek aludt, a szakácsné nem mehetett. Egy kissé aggódtak, hogy megtalálja-e a boltot?
- Végigmegy az Andrássy-úton, végig-végig. Szemben van az a bolt. Három sárga tök van ott kitéve, de az nem tök, hanem ananász. Olvasni persze nem tud, hanem ha nem találja, megkérdezi.
A dada elment keresni a boltot, a hol az a három sárga tök van kitéve, a melyiknek a neve ananász. Nagyon örült, hideg is majd kilelte örömében, hogy beszabadulhatott a városba. A Dunára volt különösen kíváncsi, de mondták, hogy a Dunát nem láthatja. Hátha mégis megláthatja? Ha egyszerre csak elejbe kerül? A hétfejü sárkányról több fogalma volt, mint a nagy folyamról.
Nem volt okos asszony a dada. Voltaképen leány maradt, hiába született gyereke. Kisnövésü, vékonycsontu parasztleány, a kit a sorsnak hiába tetszett a Mátra-aljáról ide a megismerések városába küldeni, a kis esze csak összezavarodott, de meg nem nyílott. Őszszel hozatták föl, írván a jegyzőnek, hogy nincs-e ott egy olyan leány, a ki azért becsületes, erkölcsös, jófogu, hosszú életü szüleire nézve és nem drága? Küldték is, örült is, hogy jöhet, a kis leánya pedig már két hetes volt, vígan ette a szalonnabőrt.
Ősszel, jó későn már, került belé az emeleti lakásba, a melynek tükör volt a padlója is. A kis urat nyomban a mellére tették és azontúl az le nem szakadt onnan. A tél következett és nem mehettek egy tapodtat sem. Őt néha - ha a gyerek aludt - elszalajtották a szatócshoz, közel a ligethez, mert ott laktak. Kikandikált az Andrássy-útra, látta a villamost és ezekhez építette ki a helyet, a hová került. A téli rabság alatt esett módja építgetni elég, a kicsi úr lump embertől eredett, korán kezdte az álmatlanságot. Éjjel virrasztott, nappal aludt, vele kellett virrasztani, de nappal azért dolgozni kellett, félálomban mosni, mosni, mosni. Mert sok ruha volt.
A dadának néha fájt, olykor sírt is a miatt, hogy itt annyi ruha van és az ő kis porontya sütő kendőbe, régi kék kötőbe van pólyálva otthon. Hanem lassanként elfeledte az odahaza való Kalári arcocskáját, ösztöne megtévedt és mindazt a szeretetet, a mit iránta kellett volna táplálnia, átlopta erre az idegenre, a ki viszont őt ismerte el anyjának. Jól éltek együtt, csak pusztai lány létére a folytonos főtt ételt nem bírta megszokni.
- Tömnek mint egy hízót, bezártak az ólba! durcáskodott magában.
A sört sehogysem akarta meginni, a mig nagyon kiabáltak:
- A gyereknek kell, az angyalka éhezik, maga rá nem az oka.
Hát megitta. Behunyta szemeit, elmondott magában egy miatyánkot és lehörpintette.
Kapott ajándékot, a fizetése is rendesen kijárt, szép, új pénzekben. A pénzt magát éppen csak hogy látta, a vörös papiroson még elsején este elküldték haza a szüléknek, mivel azok tartották az ő leányát. Ha a posta lassan ment, mindjárt-mindjárt irattak neki a kis tanítóval, így:
"Kedves leányunk, Császár Maris, kívánjuk, hogy ezen pár sor írásunk friss, jó egészségben találjon, mivelhogy oly igen nagy szégyent te reánk hoztál, a gyermekkel, kit szültél, a pénzt küldjed és nehogy elköltsd vagy odaadjad nyalánkságra avagy némely katonaembernek. A Klárika beteg, változása van, kávét kell neki venni. Nevelő édes szüleid koporsód bezártáig Császár Kis Regináld, Botkó Kis Perzse".
Nagy sírások, kétségbeesések és kételkedések estek ilyenkor, ámbár a levelet az úrék vagy elsikkasztották, vagy csak akkor adták oda, a mikor megjött a párja, a mely már a pénz megérkezését, a gyermek meggyógyulását jelentette. Az alházmesterné segítségével azonban a dada kijátszotta az urakat és a postással odavitette a levelet a pincébe. Ha fát hozott föl, akkor lehetett olvasni a pincében. Az alházmester, mint cipész, kitűnő jól olvasta a legrosszabb irást is.
A pinceablakban, részint a mosókonyhában, nagy olvasások történtek. A ház több cselédje oda állott hallgatónak. Egyszer egy fő levél jött, vastag és sok bélyeggel ellátott. Császár Mari mindjárt megismerte, hogy ezt a csendőr írta. Sírt eléje egy nagyot. Utána sírt csak igazában, a levélben az foglaltatott, hogy a csendőr más őrsre ment, hogy a kis leányukat el ne hagyja, mert azt a törvény is neki ítéli. És hogy talán meg fog házasodni pünkösdre. Egyébként hű hozzá "koporsója bezártáig".
Itten beteg lett a dadus, a levéldolgok kitudódtak. Az asszonya azt kívánta az urától, hogy verjen meg, adjon föl és zárasson be mindenkit:
- Ez a bubira megy. Megölik, eléheztetik, elfogy a tápláléka!
Veszekedtek a dadával, mert folyton sírt. A kis úr is veszekedett vele. Sírt, nevetett, kapálódzott, gügyögött: "ne búslakodj dadus, mert akkor nincs mit ennem!" Még volt, de már is adta a kis apróság a kárvallottat, az anyjának majd meghasadt a szíve, ha ránézett, mert inkább jó, mint rossz asszony volt.
Hízelegni kezdtek neki, megpróbáltak okosan beszélni az oktalan kis fejével.
- Gombház! ilyen szép menyecske kap minden újjára.
A háziorvos is beleavatkozott a dologba. Népies hangon szólott:
- Lelkem gyerekem. Ne búsuljon. Az árt a szervezetének. Ápoltja érdekében is kell, hogy kivilágos kivirradtig víg legyen.
- De ha nem tud! - szólt közbe a szakácsné.
- Gyermekem, - viszonozta az orvos - a cselédnek tudnia kell, ha a fizetést fölveszi. A pénzt szerezni nem oly könnyű.
Az úr, kereskedő bár, de kitanult ember, egy ezüst jegygyűrűt vett neki és ez némileg megvígasztalta. Levelet is irathatott, hosszút, egy egész árkus átkot. Megkönnyebbült.
Csendes rabságban mult el a tél. Csak azok voltak az igazán rossz napok, a mikor a gyerek gyengélkedett. Gyanus szemmel néztek ilyenkor a dadusra, megvizitáltatták, sőt egyszer arról is szóltak - csak maguk között - hogy megcserélik. Könyörgött, hogy ne küldjék haza, a mig a kicsit ki nem szoptatta, a szíve szakad meg, ha el kell válni most tőle.
Tavasz felé történt csak újra baj. Megint a levél hozta. N. N. írt a falujából, hogy a gyereke meghalt, el is temették, csak előtte titkolják. "Hiában, nincs már szülötte gyermeked!" Ezzel végződött az anonym levél, a melyet maga az úrasszonya olvasott föl neki, gondolván, hogy ha ezen túl lesznek, nyugodt és rendes lesz Mari. Nem hitte el, iratott haza. Onnan megjött a válasz, bizony az Isten elvette. (Áldassék ő szent neve érette.) Megholt halálos betegségben, régen, két hónapja. Nem akarták tudatni, nehogy megszomorítsák. De a pénzt küldje, mert drága pénzen temették el. Citromszín koporsóba, piros tüll szemfedővel. Búcsúztató is volt, tor is volt. Soha ezt a költséget ki nem heverik.
A dadus éjszakákon át beszélgetett az apró úrral, a ki ha nem szopott a mellén, marizsgált. Azzal tudott legjobban beszélgetni, meg is hallgatta, felelt is neki.
- Nincs már nekem lányom, szép Kalári lányom. Ajaj, ajaj, ajaj, ajaj. Meghalt a te kis menyasszonyod, ajaj, ajaj, ajaj.
Kicsit kántált hozzá a hulló levelekről, a melyek őt elrejtik.
Három nap alatt azonban már - némi rábeszélés közbenjöttével - megint vidám volt, mert az volt a természete, valamint a tengelicnek, a kit kalickába zárnak.
A tavaszi munka kezdete felé azonban izgatott lett. Ha nem küldik a finom rizskásáért, talán elszökik, annyira vágyott látni a Dunát és venni egy pár papucsot a piacon.
De merre lehet itt a piac? kérdezte magától, a mikor gyorsan ment fölfelé az Andrássy-úton. Otthoni szokása szerint, rajta volt minden viselő szoknyája. Alul a puhák, felül a keményített. A feje nem volt kendővel hátrakötve, mint a hogy azzal asszony létére köteles, hanem lányosan előre. Kenderszín haja egy copfban, mint a japán férfiaké; tenyérnyi széles violaszín szalag lóbálódzott a végén és verdeste a vékony kis vállát.
Délelőtt volt és május, a hivatalnokok jöttek vele szemben. Sokan a szürke pesti feleségük mellől jöttek és ez a színes kis figura, mint a lipe, ki a mezőről a téglavárosba tévedt, nagyon megtetszett nekik. Meg is szólították:
- Hány éves, lelkem?
- Nem hányja egyik a másikát.
A hordárok közül kettő lekisasszonyozta, de nem hagyta magát elkábíttatni. Nem feledte el a negédes parasztlány feleleteket, a melyek között nem egy vastag gorombaság is akadt, csak férfi szájára való.
Megtalálta a boltot a három ananásztökkel. Nem ment be vásárlani.
- Elébb élem egy kicsit világomat! mondta magának. A Dunát és a papucsos susztert minden áron fel akarta keresni, ha meg is ölik otthon. Ment mind beljebb-beljebb. A mint egy utcából kijutott, meglátott valami tért, a mi tele volt emberrel. Nem is mentek, csak úgy hajladozott a tömegük, mint a kígyó. Mögöttük vagy húsz templom egymás mellett, egynek se láthatta a tetejét, a tornyát.
Kijutott mégis a Dunához. Elbámult rajta, hanem nem volt vele megelégedve még se. Lement a kőgarádicson hozzá, hogy megmossa benne a kezét. Hát egy katona is éppen ott mosakodott. Kimaradt az éjszaka és legalább tisztán akart a rapport elé menni. Ránéztek egymásra, a katona beszédbe kezdett. Letegezte és találomra Marisnak nevezte mindjárt.
- Hát maga ismer engem?
- Hogyne ismernélek, a mikor ismerlek! hazudozott vígan. Megfogta a kezét, nézte a gyűrűjét, a mivoltát kérdezte és mentek le együtt az alsó Dunasoron, az egymás kezét lóbálva, a pesti lányokat csúfolva...
Este lett, a mikorra a dadus hazakerült. A gangon fogadták azzal, hogy már rendőrt küldtek érte.
- Be kell záratni! szólt egy öreg asszonyság, a ki egészen olyan volt, mint a fiatal asszony, csakhogy ötszörte kövérebb. Nem kímélték többé a kedélyét, az úr az asszonynyal együtt behívta a vizitszobába. Az úr ott egyszer megütötte. Aztán kikergették a cselédszobába. A gyereket az asszony bevette magával, mivel elhatározták, hogy ezek után azonnal elválasztják.
A dadus egyedül aludt. Hét hónap után először volt az álma magáé, kinyujtózkodhatott, levetkőzhetett, nem kellett minden pillanatban gyertyát gyújtani. Álmában szepegett, szólítgatta a kis fiút, a kinek keserves sírása kihallatszott a szobából. Felugrott, be akart menni, a szakácsné kétszer is rákiabált.
Elnyugodott valahogy. A szenes ember költötte föl reggel. Mindenki aludt, megálltak beszélgetni az ajtóban.
- Hát a gyerek? kérdezte a szenes, egy himlőhelyes, nagy dunántúli paraszt fiú, a ki feljött az erejével szerencsét próbálni.
- Elválasztották! szólt Császár Maris csendesen.
- Vége a jó keresetnek! jegyezte meg a legény.
Maris egy nagyot sóhajtott. A legény vigasztalónak megfogta a lány finom kis állát és jól megszorította.
- Hej, csak nincs is két olyan árva mint mi, la ketten.
- Csak az idejét kitöltötte volna a szegényke! búsult a leány.
- Ne szomorkodj rózsám - szólt a fiú - ha elhagytad újra kezded, van még gyerek Pesten!
A kicsi keservesen sírt odabent. Kiáltottak rá, hívták. A dada szive hevesen dobogott, becsapta az ajtót, szaladt befelé: ha még egyszer, csak egyszer keblére kaphatná lelkét, gyerekét, édes kis angyalát, kegyetlen, csúf zsarnokát!