A dög
Emlékszel-e, én angyalom, a dögre,
amit láttunk e reggelen?
A kavicsos ösvényen füstölögve
feküdt a bűzhödő tetem.
A lábát égre rúgta, mint a céda,
az égő mérget izzadott,
és hasa dögleletes rothadéka
ontotta a csúf illatot.
A nap reásütött a húscafatra
pecsenyévé pirítva már,
hogy a nagy Természetnek visszaadja,
mi néki joggal visszajár;
s az ég bámulta a remek csontvázat,
kinyílt, mint a bimbó feje,
de bűze oly erős volt, hogy — utálat —
úgy szédültél a fűre le.
Donogtak rothadt gyomrán a legyecskék,
fekete és komor üreg,
s húsrongyait sűrű lében megesték
a dőzsölő, sötét nyüvek.
Dagadt-apadt a lé, akár a hullám,
fröccsenve szörcsögött le-fel:
s úgy tetszett, hogy az élet, itt e hullán,
ezerszeres erőre kel.
És zene zengett, gyászos, furcsa, rémes,
mint szél s a víz zenélt a váz,
vagy mint a búzamag, amit a béres
a rostában forgatva ráz.
A forma is csak rémlett, lenge álom,
egy vázlat volt a hulla most,
mit gyorsan összeüt művész a vásznon,
emlékezetből, hamarost.
A szírt mögött ravaszul meglapulva
egy szuka várt, egy éhes eb,
hogy dögfalatját megragadja újra,
sandító szemmel ránk lesett.
─ És látod, édesem, ily dög leszel te,
ily szörnyűséges döghalom,
te csillagom, napom, szivem szerelme,
te lázam és te angyalom.
Igen! ilyen leszel te báj-királynő,
ha megken utolszor a pap.
Feletted dudva és kövér virág nő,
s porladni fogsz a föld alatt.
De mégis, mindhiába mar a pondró
és a sír minden férgei,
mert dúlt szerelmem is a te mosolygó
örök szépséged élteti!