A dög

A dög szerző: Charles Baudelaire, fordító: Kosztolányi Dezső

Emlékszel-e, én angyalom, a dögre,
    amit láttunk e reggelen?
A kavicsos ösvényen füstölögve
    feküdt a bűzhödő tetem.

A lábát égre rúgta, mint a céda,
    az égő mérget izzadott,
és hasa dögleletes rothadéka
    ontotta a csúf illatot.

A nap reásütött a húscafatra
    pecsenyévé pirítva már,
hogy a nagy Természetnek visszaadja,
    mi néki joggal visszajár;

s az ég bámulta a remek csontvázat,
    kinyílt, mint a bimbó feje,
de bűze oly erős volt, hogy — utálat —
    úgy szédültél a fűre le.

Donogtak rothadt gyomrán a legyecskék,
    fekete és komor üreg,
s húsrongyait sűrű lében megesték
    a dőzsölő, sötét nyüvek.

Dagadt-apadt a lé, akár a hullám,
    fröccsenve szörcsögött le-fel:
s úgy tetszett, hogy az élet, itt e hullán,
    ezerszeres erőre kel.

És zene zengett, gyászos, furcsa, rémes,
    mint szél s a víz zenélt a váz,
vagy mint a búzamag, amit a béres
    a rostában forgatva ráz.

A forma is csak rémlett, lenge álom,
    egy vázlat volt a hulla most,
mit gyorsan összeüt művész a vásznon,
    emlékezetből, hamarost.

A szírt mögött ravaszul meglapulva
    egy szuka várt, egy éhes eb,
hogy dögfalatját megragadja újra,
    sandító szemmel ránk lesett.

─ És látod, édesem, ily dög leszel te,
    ily szörnyűséges döghalom,
te csillagom, napom, szivem szerelme,
    te lázam és te angyalom.

Igen! ilyen leszel te báj-királynő,
    ha megken utolszor a pap.
Feletted dudva és kövér virág nő,
    s porladni fogsz a föld alatt.

De mégis, mindhiába mar a pondró
    és a sír minden férgei,
mert dúlt szerelmem is a te mosolygó
    örök szépséged élteti!