A délsziget/Második ének
"Vége nyugalmadnak! kelj, kelj föl az álom öléből,
Szúnyadozó gyermek! »Hadadúr és Szűdeli«, kelj föl,
Láss ragyogó napot és indúlj sorsodnak elébe."
Hangzik az ég, és e szavakat harsogja magából.
Akik imént a gyermeki kort láttátok enyelgő
Kéje lefolytában, halljátok az ifju napoknak
Tetteit is: kik előbb név nélkül játsztanak, itt már
Rettentő Hadadúr, és bájos Szűdeli lesznek.
"Ah föl az álomból szendergő lányka! ki hagyna
Tégedet, ily gyönyörűt, álomba temetve tovább is?
Föl te szelíd alak, ég és föld nem hagynak alunni;
Föl te dicső gyermek, Hadadúr, föl Szűdeli. Elfut
Rajtatok a sebes év szárnyas nyila, keljetek immár."
És kel az ifju: sugár termettel szép jegenyére,
Válla hatalmával vas erű sziklára hasonló,
Melyen, mint eredő lombok, bomlottan inogván,
Hosszu setét fürtök vergődnek játszi fodorral.
Bátorság magasítja fejét, magasítja virító
Arca vidámságát, az ver kebelére, szemébe
Az teszi villámát, s erejével párosodottan
A viadalmak mennyköveit készíti kezébe.
Kél a szűz, mi nem úgy, mint volt álmának előtte!
Kél vállán habozó aranyával sárga hajának
Gazdagon, és fényben szép arca sugárai által.
A gyermekkor szúnyadozó sok bája fölébredt
Termete nagyságán, hódító szikra világit
Kék szeme mennyeiből; csókok rózsái feselnek
Ajkain, a gyönyörök két kisded halmait, édes
Forrású kebelét lassud pihegése dagasztja.
A két gyermek imígy egy ujabb kor hajnala keltén
Egymással szives ellenben serdűlve fölébred,
Egy tüzes ifju, s egy, a kegyes ég adománya, szelíd lány:
Ott az erő szépség, itt szépség lészen erővé.
Félve találkoznak szemeik; döbbenve lehajtja
A szép lányka fejét, s lelkén áradva csapongó
Önnön gondolatait nem tudja, nem érti; de retteg,
Édes baj kezd víni szivén, kezd víni nyugalmán.
Már egymást a két szem egyült sugarakban ölelvén
Kezdi szövetségét, majd a szív néma határit
Megszegi reptével, s belső palotáiba hatván,
Kedves ajándékul egy képet fest le azokban,
S a szerelem titkos betüit lángolva leírja.
Ég az erős ifjú, s így szól mély hangu szavakkal:
"Ah ne temesd szemeidnek egét a földbe leányka,
El ne temess oda engemet is, vagy kedves-e a föld
Annyira, hogy nem mást, csak azonnak nézd feketéjét?
Ím föld és tenger díszét fölvette az éggel
S én ezeket mind nem kívánom nézni, ha látlak.
Húgom-e még, ah, vagy mennyszülte lányka, ki vagy te,
Hogy rád kell függnöm szemeimmel, ohajtva keresnem
E szemet és arcot, s ez ajaknak hajnali nyiltát?"
Karjait egyszersmind a szűznek elébe kitárván,
Mint özön a földet, készült foglalni ölébe.
Ott a fejledező lánynak szeme rajt' megakadván
Elvesze bájain, a tüzes arcok déli világán,
Nem tuda ellenkezni tovább, odahagyta magát az
Ifjunak, és ajakán a csók csattanva repült el. -
Rá csattant tüstént tiltó hatalommal az ég is;
S köztök az ősz tengert mélyen mordulva föladván,
Bércei fellegütő tetejétől sziklatövéig
Megnyílt a sziget, és egymástól válva levének.
Szinte pirúl még ajkaikon lángjával az első
Csók, terjesztve maradt kezeik majd érhetik egymást,
Lábok előtt iszonyú mélység nyildoklik azonban,
S ott hol az édes öröm napját élné le szerelmök,
A hideg éjszaknak rohan el fagyvérü lakója
S régi, szakállos szörnyetegek verekednek az árban:
"Szűdeli és Hadadúr, tova innen tűrni, remélni."
Hallják, s távoznak; mert távozik a hasadott föld,
A becsapó folyamot tengerré téve közöttök.
Még csak az egy szemnek, mely égből vette sugárit,
Áll szabad úta, keserves az is, s van telve könnyekkel,
Rajta sötéten, alélt lelkök bús éje borongván.
"Szűdeli, látlak-e még?" "Hadadúr megjősz-e te hozzám?"
Így váltják egymást szavaik, távoznak azonban
A szomorú partok, mint két testvéri hajónak
Párja, kit a szélvész egymástól messze szakasztván,
Erre egyét, mását tova hajtja dühödt erejével.
Úgy válának ezek, nyugatot közelítve az ifjú,
A szűz támadatot, mint két fejedelmi szoborkép
Állván a parton, s egymásra hiába sohajtván.
De Hadadúr többé nem tűri nyugalmasan; átok
Kelt ajakán, az eget, s földet vádolta, s imígy szólt:
"Ég! te kegyetlen vagy, s nincs jóság csillagaid közt,
Föld! te hitetlen vagy, töredékeny portetem, és én
Mely hitvány! hogy ezen nyomorékot látni kijöttem.
Látni! Holott vakon, és siketen, mint erdei törzsök,
Mint darabos kőszirt, nyughattam volna hegyekben.
Mért vagyok én itt, e zűr-mindet látni, vagy aki
Fölhíttál, mikoron nem voltam, mért fadarabbá,
Mért darabos kővé nem hagytál lennem, alattam
Akkoron a földnek mondhattad volna: repedj meg,
S a lobogó villám magas országának: omolj rá;
A kő szózatidon porrá töredezve sem aggna.
Vagy ha vagyok látó, szemeimnek elébe miért nem
Undokot állítál, melytől borzadjon az élet,
Mért nem szörnyeteget, melyet rázkódva kerűljek?
Nem! legszebb remekét küldé le: szemébe tekintvén
Lelkemet ott vesztém, ez ölemben zártam el őtet
S érzettem gyönyörét, hogy most elhagyjam örökre!
Nincsen erőm, hogy tengeren által elússzam utána,
Nincs suhogó szárnyam hozzája repülni: előttem
A nagy özönt, sok idomtalanok hasogatva bejárják;
Jő, megy az égi madár, magam attól, aki teremtett,
Egy nyomorú szárnyat nem tudtam nyerni segédűl.
Hah, ti, kik ordíttok, szélvészek, imádjatok értem,
S te könyörögj, villám, hogy rontson el általatok, mert
Én e kínaimért többé nem imádhatom őtet;
Testvérként ölelem meg ez útált földet előtte,
S lássa dicsőségét! - féregként porba vegyűlök."
Így elveszve, szilaj fájdalma hevében az ifjú
Földre terűlt, mikor a lányt már nem is érte szemével
S várta setét porban, hogy villám, fergeteg üsse.
És üte a villám, dühödött a fergeteg: őtet
Nem bánták; ingó szigetével partra vetették,
Puszta kietlenség fogadá ott, sárga fövenynek
Tengere, hol foganat nélkül vetnéd el az élet
Magva javát, hol egész ország fonnyadna füvestűl
S rengeteg erdőstűl. Állat nem lakhatik ottan,
Nincs forrás, melyhez szomját enyhíteni jőne;
Csak maga áll a nagy sivatag, sivataggal övezve
Hosszan, s végtelenűl, mely néha viharra fölülvén,
Bujdosik ég s föld közt, hegyet alkot, völgyeket eltölt
S roppant nagy seregek temetőjét hordja magával
És ha leszálla, halál csendével nyugszik el újra,
S hév napjain szél sem lebbenti meg árva határit.
Erre midőn Hadadúr kínjától hajtva kilépne,
Nagy nehezen húzá tántorgó lábai terhét
S melyet rá isten küldött, órjási doronggal
Fegyveres árnyékát borzadva kerülte hiába.
Szint' ekkor csendes partját a lány is elérte,
Köny mosván arcait, kebelét fájdalmak emelvén,
Átok ugyan soha nem; de panasz hangzott ki szivéből
Bús, egeket vívó hangján a vesztes örömnek.
Mint meghajtja fejét zivatarban gyenge virágszál,
Szűdeli úgy hajtá le fejét búvában az ormon,
Szép hosszú hajait ragadóban hagyva szeleknek.
Őt pedig a tenger nem bántá fergetegekkel:
Lengve fuvalmával kísérte keletszaki parthoz,
Csillapodó hátán szigetét hordozva szelíden.
Ott az emelt parton ligetek mosolyogtak elébe,
Hangosak, és zengők patakoktól, s lombi madártól
S csak neki látszólag, látatlan alakban egyebnek,
Kisded tündérek fogadák repdesve, futosva.
Kisdeden oly gyönyörük, mint egy szép szűzi mosolygás.
Szűdelit ők lágy karjaikon partjára vezették.
Hol mikor az mégis bú andalodásba merűlten
Mind csak az eltüntért tengerre sohajtana vissza,
Szerte világ minden részére oszoltanak ők el
S annak kincseiből lakot állítottak előtte.
Mintha fuvott habból nőtt volna ki, gyenge fehéren
Úgy kele a szép lak lépcsőkkel övezve körösleg,
S barna fenyűk magas árnyaiból kitekintve helyenként.
Fenn aranyos tetején gyöngyöt hintett el egy isten,
S vissza szegényűl tért a nagy tengernek ölébe.
Oszlopok őrzötték tágas folyosóit, azokból
Nyiltanak a teremek, hol az élet négy kora, jó és
Bal folyamatjában, harcban, s nyugodalma ezernyi
Képeiben híven volt festve hatalmas ecsettel;
Mindezek egy belső teremen végződtek el: annak
Nyílt tetejét maga födte az ég szép csillagi fénnyel
S délben egy árnyat adó tündér őrzötte nap ellen.
Ottan az álmadozó szűznek vala nyúghelye, melybe
Tiltva van a látás, más lábnak nincs szabad útja;
Mert szent titka fölött őrt áll a tiszta szemérem.
Ott hüvös esteken őt édes kín álma borítván,
Pirholagos selyemágy dagadó hullámi fogadták.
Így van ez itt; de ki bolyg ott a pusztában epedten,
És sanyarú gonddal? Hadadúr az, kit vadan ingó
Hosszu dorongjával követ a kísértetes árnyék.
Mostan eláll, s árnyát maga így szólítja boszúsan:
"Vessz el erőtlen kép, mit akarsz te nyomomban? utánam
Csúfságnak mit ügetsz mindenha? oszolj tova innen
És az utált tenger közepén sűlyedj le fenékig.
Vagy rémíteni jősz? Hah, akkor mondd meg uradnak,
Aki reám küldött, hogy nincs félelme szivemnek
És ha pokol küldött, mondd meg neki, jőjön egészen,
Mert így szégyent vall, s kacajomtól megreped a föld.
De ha nem az küldött, nyomorúlt, térj vissza egedbe;
Állj meg az isten előtt, s nap, hold meghallja, ha mondod:
»Hogy Hadadúr nem fél sem egétől, sem pokolától.«"
Ezt csak alig végzé, villám jöve sebten az égből.
S árnyékába csapott, sugván egy szózat utána:
"Tűrj; de ne zúgj, s fáradva remélj." Árnyéka legottan
Földbe merűlt mélyen; de helyette leányka tünék föl,
Szűdelihez föltüntében termetre hasonló
S gyors szaladással eredt csábult Hadadúrnak előle.
Nem haladott tova: barna vihar kergette fövennyel
És uton érte hamar, még csak szép ujja maradván
Künn a halmosodó fövenyen, fölnyujtva segédért.
Azt az utána rohant Hadadúr megkapta s kigyóbőr
Telte kezét, mikoron fölvonta; kifogytanak immár
Átkai, nem dühödött; a domb tetejére leűle,
S tompa nehéz hangon szólt a sivatagba merengvén:
"Tűrj, és várj! Im várni fogok, míg itten az éhség
Meg nem emészt, s ha fejemre homokhegy esik le, remélni!"
S csakhamar őt önnön vágyának elérte csapása.
A napot érzé már, már érzeni kezdte hatalmát
Égő szomjának, s dühös éhségének, epedten
És oda dőlve nehéz pihegéssel déli fövenyben
Ült az erős ifjú mintegy sírhalma magának.
S látta Halált, az elestével nagy erőre jutottat
Állni közel, s iszonyú harcát elkezdeni rajta.
Éjszárnyon jöve távolból egy nagy sas azonban
S kis gyermek futa árnyában kergetve lepéit,
Aki midőn Hadadúr lábához elérne, lihegve
Öszverogyott, s lepe, s hűs árnyék elenyésztek azonnal.
De Hadadúr éltét még egyszer ohajtani kezdé,
Fölkele mint egy váz végső éhsége dühében,
S ragadozó karját a kis gyermekre kinyujtá.
Sejté a gyermek, s így szólt két térdre borulva:
"El ne szakassz, ifjú, ne bocsáss szakadottan anyámhoz,
Im ha fejem megeszed, majd kérdeni fogja, hová lett,
Gyermekem, a te fejed, ha bokámat rágod el, egyben
Kérdeni fogja, ki tett sántává gyermekem? a húst
Ha leeszed rólam, nem is ösmer rám, de ha mégis
Oly igen éh vagy, egyik kezemet vedd s vígy el anyámhoz,
Kérdeni fogja szegény, hova lett, kis gyermekem, a kéz?
Én pedig így felelek: szépséges anyám te, ne búsulj,
E kezemet farkas, s nem az ifjú, ette meg, inkább
Vas kezet adj ezután, azt majd nem fogja megenni."
Ezt hallván legelőbb kezdett borzadni magától
S visszaesett fövenyágya felé, bár éhen, az ifjú
S szóla: "eredj kis gyermek, anyádnak ölébe; nekem nincs,
Nincsen anyám, ki ha elmúltam, kérdezze, hová lett?
Istenem egy volt, most az is elhágy veszni bajomban."
Bágyadtan mikor így szólott, zaj támada jobbról,
Húsfalatot hozván három hollófi repűle,
Azt beteg anyjokhoz napi táplálatra viendők.
Most azon ütköztek, ki legyen bevivője, s csatájok
Közben elejtették Hadadúrnak ölébe az étket.
Mintha ki verméből, mely sírként nyelte be léptét,
Kinccsel kelhet elő, nem máskép vette az égből
E falatot Hadadúr, kegyesebbnek hitte az istent,
És nem zúga reá. Megevé pedig a levetett húst
Félig, s még enyhét alig érzé, hogy szomorodtan
Lábainál látá a gyermeket ülni, könyörgő
Arccal: az ártatlant szívéből szánta, legottan
Nyujta falatjából. A gyermek örülve ragadta,
S a hollófiakat kezdé táplálni, kezében
Még egy morzsa maradt, azt izmos koncra nevelvén,
Általadá: beteg anyjokhoz vigye aki legifjabb,
S mentek azok vidoran szegdelve az égbeli ösvényt.
Bámulatos szemmel nézett minderre az ifjú
És gyönyörűséggel; de tovább is térdre borultan
A jövevény gyermek még így folytatta csodáit:
Kis poharat mártott a forró déli homokba,
S azt mikoron kiemelte, hideg gyöngyökre megolvadt
A homok, és öbölét megtölté harmatitallal.
Ezt mikor a lakozott ifjú enyhére megitta,
Elszúnyadt s bajain az ital, s nyomos álom erőt vett.
Hűs ölelésével fogadá szép hajnala őtet
S a jövevény napnak, mint kedvest, nyájasan adta.
Ébredvén maga lőn; de merészen szegte meg útját
A gyermek nyomain szaporán hagyogatva csapásit.
Ő mikor így egyedűl a puszta határira törne,
Fekve sivány porban karjához súlyosodottan
Mennykövező fegyvert, buzogányát, lelte meg utján.
Hogy tovament, kardot szemlél villogni, s örömmel
Szegdeli a levegőt ragyogó élének örülvén.
Majd egy kürtre botolt, s belefúva hatalmas ajakkal
A nagy üres pusztát harsány hangjával elönté.
Mintha setét berkét elhagyja anyányi oroszlán
És legelőbb szabadába megyen, nem tudja, de érzi
Ádáz ösztöneit, tör, dúl, rohanással izenvén
Harcot az erdőnek, s meg-megriadozva szavától
Harsog egész környék, valamerre lecsörtet utában:
Úgy Hadadúr önkényt erejétől lelkesedetten
A dühödő harcnak harc nélkül is érzi haragját,
És hadaz és kürtöl, fejedelme az árva magánynak.
Hogy tovamegy, lel aranysisakot domborra kiverve,
S lel haragos lobogót tetején, egy fekete szárnyat,
Melyen előbb a legszilajabb kerecsenfi csapongott,
S a szabad ég mezejét nyugatig hasogatta kelettől.
Most ide volt a szárny, emez égi vitorla, szegezve,
Várva, hogy ütközeten, mint hajdan, előre hasítson.
Nem tova volt a harcruha is, mely tiszta zománcú
Kékes acélszálból szövetett, és rojtos ezüsttel
Szegve kevély ragyogást hintett a csorva homokra.
Már ragyogott Hadadúr ezen öltözetében, örömmel
Lángítván szemeit, mikor ím a puszta fövenynek
Vége felől hadi mén jött száguldozva, nyomában
Hagyván a szeleket, kik előtte süvöltve kelének.
Hogy közel ért, kis sárga fejét meghajtva viselvén,
Meg-megrázta nyakán teli fodru sörényei bojtját.
Nyerge finom csont volt, takarója virágos arannyal,
Büszke pogány úrnak országló bíbora hajdan;
S dárda hevert hátán, rettendő dárda körisből,
Mely tüzes élével, mint ártó üstökös úgy jött
S a sebet, és viadalmi halált csillogva kereste.
E mén (Szellő volt) hogy elért Hadadúrhoz, előtte
Földre borúlt, s készült a hőst hátára fogadni.
Meglön az és a mén szilajodva repűle urával,
S vitte setét estig. Már a sivatagnak utóján
Bokrok tüntek elő, forrás öntözte töveiket,
S néhol egy árva virág s halovány fű lenge: továbbá
Dombok emelkedtek, távolb órjási hegyeknek
Bérce nyomúlt szigorún kéklő ormokkal az éghez.
Már fenn a magason vadat űző héja kerengett,
És nyoma látszott a tévelygő vadnak alant is.
Eljött a vad méh, keresé a puszta virágit,
S kebleiken kipihenve, dalát dongatta magában.
Végre füves dombon hat gím jöve sebten elébe
S éles barna szemét szilajon rávetve, robajjal
Visszaszökött ismét tápláló rengetegéhez.
Itt megeredt a ló, s amely folyam árja határúl
Foly vala, általuszá, s partján megszálla urával.
| ←Első ének | A délsziget Második ének |