A lap feldolgozottságának foka

A dárda

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A dárda
szerző: Karinthy Frigyes
Nyugat 1909. 6. szám

       A bazalt-hegyek mögött olajos-sárgán bukott le a nap; gigantikus, kék árnyak nyújtózkodtak a páfrányok sudár törzsökei közül. Lent a völgyben lomha és buja gőzök terpeszkedtek és aranypor szitált; fölötte sötéten zöldeskék és vakító volt az ég, mint a zafír.

Ezen az estén tűntek el végleg a Négykezűek, le a Kettősfolyó irányában.

Ádám már két napja külön volt. Mikor a Csőrszájú megharapta, egy páfrány ágain felkapaszkodott az okszidián-barlangba és most ott gubbaszkodott: két karjával átfogta a térdeit és elborult, vad szemeivel mozdulatlanul figyelte az utat, amelyet innen egészen a folyóig beláthatott.

Ádám különben már több hónapja, hogy viszályban volt a Négykezűekkel. Ebben az időben Ádám húszéves lehetett, de nem volt olyan, mint a vele egykorú nemzedék. Hosszú, lompos karjai vékonyabbak; vörös szőrrel bevont melle szűkebb és homloka szélesebb, meredekebb volt a szokottnál.

Mindez azért volt, mert születésekor Ádámot baleset érte. Anyja, a vézna és különös, tétovaszemű nőstény leejtette őt a fáról és akkor Ádám a fejére esett. Hét évig betegen és nyomorultan hevert a vacokba, mig a többi Négykezű a folyóparton szaladgált. A feje nagyon furcsán alakult: előrehajolt és kidudorodott. Fiatalabb korában mindent összeszedett, ami a keze ügyébe került, eldugdosta, halomba hordta a kerek köveket, egyenes csontokat.

És két nap előtt, reggel, átjött a Csőrszájú, a Két folyó túlsó partjáról. Messziről lehetett látni, amint hosszú, keskeny fejét kitartotta a vízből. Mikor partot ért, nehézkesen felkapaszkodott a kövekre és egyszerre előrefutott.

A Négykezűek hirtelen szerteszaladtak: csak Ádám maradt ott, egy csomó banán előtt gubbaszkodva: - és hunyorogva, kíváncsian bámészkodott a Csőrszájúra. Mikor közelébe ért ő is felugrott; - de a Csőrszájú akkor már odakapott és megharapta a vállán.

Ádám borzasztó, hosszú nyiffanást hallatott, azután elfutott.

Két napig rejtőzködött a páfrányerdőben: harmadnapon átkelt a patakon és felkapaszkodott az okszidián-barlangba.

Most itt ült: elhagyatva, magában; elborult, ködös szemeivel egyre a partot vizsgálta, amelyről immár végleg eltűntek a Négykezűek. Átkeltek a Kétfolyón, itt hagyták a vidéket, hogy soha vissza ne térjenek többé. A Csőrszájú járt az erdőn, riasztva az élőket. Attól futott el a Négykezűek csapata.

Elhagyatott és csöndes volt a Kétfolyó hallgatag vidéke.

És Ádám egyedül maradt.

Hosszú, szőrös karjaival átfogta a térdeit. Fekete homlokán ijedt, szomorú ráncok futkostak, véghetetlenül nyomorult volt és tehetetlen.

Mikor az utolsó sugarak is lefutottak a bazalt-hegység fantasztikus ormairól: Ádám összerezzent és föltekintett.

Alig húsz lépésnyire tőle, egy kiálló édesfa-gyökéren himbálta magát Éva.

Azonnal felismerte. Évának is ijedt, szomorú szemei voltak: azelőtt, mikor Ádám együtt volt még a Négykezűekkel, Éva volt az egyetlen, aki törődött vele. Átkarolta őt, hozzásimult, mikor hideg szelek fújdogáltak a Kétfolyó felől.

Most riadtan, meghökkenve nézték egymást egy ideig. Éva nem mert közeledni: félősen össszehúzta magát és várt.

Akkor Ádám halkan és panaszosan nyöszörgött és megtapogatta vállát. Fájt. De a szemei egy pillanatra felélénkültek: íme, nem volt egyedül, Éva itt maradt, Éva is itt maradt.

Mire besötétedett, a nőstény ott guggolt már mellette: szőke, hajlékony karjaival átfogta Ádám nyakát és hozzásimult a testével. Így gubbaszkodtak hosszan, mozdulatlanul, titokzatos fényektől foszforeszkáló éjben, egyedül a természet szunnyadó szívén.

Lent a folyó csillogott, békésen mormogva az éjben. A láthatárt hosszú sorban világították be a tűzhányók fehéren izzó fényoszlopai. Alant, a páfrányerdőben olykor halk suhogás hallatszott: majd felharsant a pleziozaurusz jajongó bőgése és hosszan, elnyújtva halt el a távolban.

Másnap mohot hordtak az árokpartról és behordták vele a barlang öblét. Éva banánt szedett és Ádámnak is adott belőle. Együtt bejárták a vidéket: felkapaszkodtak a vörösfa porcosságain és együtt ették a gyümölcsöt. Sohasem hagyták el egymást.

De az egyedüllét tehetetlensége és nyomorósága nagyon rájuk nehezedett nemsokára. Egy reggel a Csőrszájú felnyúlt az okszidián-barlang szájáig és lehányta a mohot. Ez az együttlétük harmadik hónapjában történt.

Délután Ádám hazajött és ott találta a Csőrszájút. A barlang nyílásában ült és lomhán lógázta a fejét. Éva a barlang belsejében kucorgott, vinnyogott, félt: nem mert a kijárás felé közeledni, a testét reszketés borzongatta.

Ádám nem ment be a barlangba. Egy félóráig ült az édesfa gyökerén, szemben a Csőrszájúval, és nézték egymást. A Csőrszájú szemei lomhán forogtak és kilátszott a fehérjük. Ádám görnyedten előrehajtotta a fejét és kimeresztett, buta szemei lassankint valami vörös, nyirkos párába borultak.

Félóra múlva egyszerre belenyilallott a mellébe: hirtelen átvetette magát az édesfa-gyökéren és egész testével a Csőrszájúra dobta magát. De annak könnyű dolga volt vele: rövid, izmos lábaival egyszer megforgatta és a levegőbe dobta. Ádám hempergőzve gurult le a sziklafalon és egy árokba zuhant.

Ennyi járt csak gyönge, csupasz testének, melyet a mostoha természet még szőrrel sem borított be eléggé. A Csőrszájúnak pompás izmai, félelmetes körmei voltak: hatalmas állkapcsában vaskalapácsokként csattogtak a tompa fényű kávák.

Ádám kivánszorgott a folyópartra és leült a víz mellé. Végtelen, violakék óceán volt fölötte az ég; - a láthatárt szaggatott, füstölgő sziklaláncok fogták körül, feketén, kemény körvonalakban. A túlsó parton masztodonok sütkéreztek és néha megcsobbantották ormányukkal a vizet. És a páfrányerdő mögül egyszerre cikázva, fütyülő suhogással süvített elő a repülő gyík: áthasította a levegőt, kifeszített, óriási szárnyaival egy pillanatra elsötétítette a napot, amint elcsapott előtte. Hosszú, hegesen kinyújtott farka a villogó drágakövek minden színeiben pompázott.

Ádám bambán utánabámult, amint beletűnt a Kétfolyó narancssárga párázatába. Úgy maradt összegubancolódva, a homokbuckán. Egyszerre Éva képe jelent meg előtte a vízen és hallotta félős nyöszörgését az okszidián-barlang belsejéből. Ekkor különös, görcsös vonaglást érzett a tüdejében: mintha a tüdejéből egy kéz nyúlna ki és megfogná a torkát. A háta, melle még fájt a zuhanástól. És szegény, ködös, vad szemei mindig nyirkosabbak, súlyosabbak lettek a nyomorúságtól: egyszerre lebuggyant belőlük a víz és beleszivárgott ráncos fekete szájába.

Akkor felállott és nyögve feljött a part tetejére. A nap éppen lebukni készült: vörösen, rézsutosan világított be az erdő lombjai közé. Amint át akart haladni a lankáson, egyszerre megbotlott, valami letörött bükkfaág lehetett.

Megállott. Kiegyenesedett.

Egyik kezében a bükkfaágat szorongatta, kinyújtva maga elé; másik kezét lassan, különös mozdulattal emelte fejéhez.

Először, mintha a mellében érezte volna. Mintha valami hólyag fúvódott volna fel és lassan huzódnék a feje felé. Most már érezte, hogy a fejében van: abban a dudorban érezte, mely még a születésekor képződött ott, mikor az anyja leejtette őt a fáról.

Néhány percig tartott ez. Mozdulatlanul állott: szája kinyílt, kezében mereven tartotta maga előtt a bükkfaágat. És tehetetlen, buta állatszemei egyszerre nőni kezdtek, amint mereven rámeresztette őket: valami különös, borzasztó kifejezés jelent meg bennük; vad rémület, várakozás; írtózatos, gyötrelmes küszködés. Fekete hajpamatai vadul belelógtak homlokába, pofacsontjai kidagadtak. Nézte, nézte; bődülten, révetegen, megbabonázva, a leháncsolt bükkfa-pálcát. Aztán egyszerre közelebb kapta a szeméhez: állkapcsai reszkető táncot jártak: a fejéből eltűnt az a rettentő gyötrelem.

És megszületett az első Gondolat.

Ádám hirtelen lehajolt és a bükkfa-pálca végét őrült gyorsasággal kezdte hozzádörzsölni egy csillogó kvarc-darabhoz. A pálcavég keskenyült, hegyes lett. Akkor felkapta és vad ugrásokban sietett föl az erdei úton. Szemei vörösek voltak és világítottak a növekvő homályban.

A Csőrszájú még ott ült a barlang szádájában. Lehajtotta a fejét és szunyókálni látszott. A barlang belseje sötét volt már: egyetlen, vérszínű sugár zuhogott csak beléje a magosból.

Mikor Ádám megkapta kezével a nyílás kőfokát: a Csőrszájú felütötte fejét és rábámult. Egy pillanatig tartott az egész: a Csőrszájú hosszú, szonorus mozgással emelkedett föl és még kinyújthatta a lábait... Ádám egészen egyenesen állott: fekete, sovány karjai hosszan kinyúltak, amint magasra, magasra emelte a bükkfa-dárdát.

Kétszer, háromszor döfött. A dárda sziszegve, puhán szaladt bele a fekete tömegbe: azután megingott és állva maradt benne. A Csőrszájú egész hosszában kiegyenesedett, tántorgott és súlyos puffanással bukott előre. Néhány percig hörgött még: lüktető, vonagló mozdulatokban lökte ki magából a sűrű, fekete vért.

Egy félórával azután felkelt a hold. A vidék egyszerre ezüstös és álomszerű lett és végtelenül elhagyatott. A nyugati égen tündökölve jelent meg a Vénusz és magánosan, álmatagon reszketett az éj pusztaságában.

És akkor Ádám felnézett a holdra. A Csőrszájú kihűlt teteme előtt térdelt és Éva reszketve fázva simult az ő testéhez. Most egyedül ők voltak, élők, a vidéken, e barlang oltalmában, melyet vérrel vívtak ki maguknak.

Ádám ott szorongatta kezében a bükkfa-dárdát és most mind a ketten lenéztek a völgybe. Völgy és erdő hideg, gonosz rejtelmektől népesült: borzalmakat rejtett magában az Éj is, mely süketen, fenyegetőleg borult le fölébük. Völgyből és Éjből néma, fenyegető ujjak meredtek elő: vad gyűlölettel; fojtott, veszett haraggal vette őket körül az egész felbőszült természet, melyet harcba riasztottak egy bükkfadárdával kezükben.

És fenyegető, vészjósló némasággal hevert Ádám lábainál a legyőzött állat kihűlt teteme, feketén, mozdulatlanul. Éjfélben kitört vihar: tüzes lábak rugdosták a hegylánc égbemeredő ormait. Zokogott és jajongott a megkorbácsolt vidék: hörgések és ordítások szakadoztak ki a földnek mélységeiből.

Jaj neked, Völgy! Jaj neked, Erdő! Nyugalmas éj, nyugodalmas éj, jaj nekünk! Szemek figyelnek mireánk a barlangok mélységeiből, mohó, irigy Szemek. A romboló isten jár az erdőn és bükkfapálcával döntögeti le a fák koronáját.

Az utolsó villám fényében még ott állott Ádám a barlang szájában. Dárdájával kezében mereven belebámult az Éjbe, mely kiátkozta és megtagadta őt.

És lőn este és reggel: a hatodik nap.