A lap feldolgozottságának foka

A csonka pók

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A csonka pók
szerző: Gárdonyi Géza

Az idő már éjfél felé jár. A kocsirobogás elhalkult a Kerepesi-uton. Jóleső csöndesség vonult be az utczámba.
Mikor az ember nem tud aludni, azokra gondol, a kiket szeret. Hazagondolok. De szinte megröstellem magamat, hogy mindjárt az én kedveseimre való gondolás egy pókot is juttat az eszembe.
Az ördög vigye el azt a hitvány férget, hogyan kerül az most a gondolataim közé! De hiába, ha már egyszer eszembe jutott, nem tudok többé rá nem gondolni.
Hogy a telet otthon töltöttem, a cselédünk egyszer valami tuskós erdei fát rakott a fáskosárba. Jó az ilyen fa a deczemberi napokon. Egy-egy tuskó órákig elégdegél s még a parazsa is sokáig tartogatja a meleget.
Ahogy egy délután ott ülök, pipázgatok a kályha mellett, látom ám, hogy a padlón egy kis fekete pók sétál. Sétál a könyvtartóm felé.
Semmivel se nagyobb, mint két kis szent jánoskenyér-mag egymás végébe téve, de tán akkora sincs. A lába valamivel vastagabb és rövidebb, mint azoké a pókoké, a miket eddig megszoktam s nem is olyan rut, mint a kerti pókok. Fekete pókot s ilyen pókot én még sohase láttam. El nem tudtam gondolni, hogy ez a pók hogyan került a szobámba. Meg aztán karácsony után már se légy, se pók nincsen. Ez bizony szegény csak az erdei fában kerülhetett hozzám.
Haj, hogy fázhatott a nyomorult kis féreg, s ki tudja, milyen boldog most, hogy valami neki ismeretlen meleg barlangba került.
Tünődött is talán, mikor fölébredt, hogy vajjon medvebarlang-e ez, vagy hogy más valami óriás állaté, és hogy nem lehetne-e itt valamelyik alkalmas zugban hálót fesziteni?
Hát sétált a pók. Talán éppen a könyvtartómat szemelte ki erre a célra. Annak a teteje pókszempontból csakugyan alkalmas hely a légyfogásra: próbálták elegen.
De mégis bolond a spekuláczió. A mi szemes Pankánk ugy lesöprinti onnan holnap reggel, hogy hanyatt heppen a földre, és legföljebb csak annyit hall még, hogy:
- Ni a rusnya féreg! - Aztán vége az életének a Panka csizmája alatt.
Fogtam egy üvegfedelű kis bádogszelenczét és beleijesztettem. Hadd töltse a hideg hónapokat a melegen.
Hogy olyan szokatlan volt az alakja, meg is néztem őkigyelmét az ablaknál. Hát jól mondtam, hogy olyan, mint a Jánoskenyér magja. A felső teste olyan szinű és olyan fényű is. Nem szőrös. Az alsó teste fekete, olyan fekete, mint a holt szén, és szőrös is, de nem borzasan szőrös, hanem mint a szép sima nemezkalapok. A lábai vastagok, olyan szinüek, mint a felsőteste és igy szabad szemmel nézve szintén kopaszok. De nini csak hét a lába: baloldalon a második hiányzik.
Keresem a hiányzó lábat, keresem a padlón, hogy én törtem-e le, vagy hogy igy volt: nem találtam.
A pók hát bekerült a könyves szekrényembe. Egynéhány hét mulva megint látok egy pókot a kályhám közelében. A falon ült. Melegedett. Ez már a megszokott sárgás házi pók volt. Sovány az istenadta, szinte ránczos a hasa az éhségtől. A hosszu, vékony lábakkal körülcsillagozott kis póktest, alig volt nagyobb, mint a lencse szem.
Legyenek ketten, gondoltam, legalább eldiskurálnak a tavaszig.
Odatartottam a szelenczét alája, és beletoltam a fedéllel. Azután odatettem őket az ablak párkányára. Megnézem: hogyan barátkoznak?
Hát nehezen barátkoztak. Csak ültek egymástól a lehető legtávolabb a császárzsemlyényi kis fényes világos börtönben. Meg se moczczantak.
No mindegy, majd megismerkednek. A fekete elvégre is erdei pók, barbár, talán komor és szótalan, emez meg talán müveltebb fajta, lehet hogy idegennek érzi egyik a másikat. De hiszen lesz idejök egymást megismerni.
Ott hagytam őket az ablakban és hogy a hirlapok megérkeztek, olvastam.
Fél óra mulva megint megnézem őket, hogy mit csinálnak, hát már akkor a házi pók ott hevert a szelencze közepén: nyolcz lába az égnek... A fekete meg sétált körülötte diadalmasan.
Tyhü, gyilkos gazember! Hát te igy barátkozol!
Egy darabig haragudtam rá, hanem aztán arra gondoltam, hogy a sárga pók talán beteg volt, s e miatt ölte meg a másik.
Az állatok világában nem szokatlan ez. A farkasok is igy gyógyítanak. A vadon élő emberekről is olvastam effélét, sőt ha meggondolom, miköztünk is kiválóan emberséges az olyan, a ki a szenvedőnek nem az arczát nézi, hanem a lelkét.
Február végén megint egy pók jelent meg a szobámban. Ez már egészséges, gömbölyü kerti pók. Kicsi derék, nagy potroh, sárgás barna szín. Akkora, mint a fekete, még tán nagyobb is valamivel.
No ez összeillő pár.
Ahogy odatettem őket az ablak párkányára, megnéztem az uj pókot egy ötszörösen nagyitó üvegen át. Hát éppen olyan bundája volt, mint a nyulnak. Még olyan egyes fekete szálak is voltak a szőre között, mint a nyulnak szokott lenni.
Ült és nézett a fekete pókra. A fekete pók a szelencze átellenes oldalában ült. Nem mozdult, de apró kis aranyszemei föltünően tündököltek.
Csak most vettem észre, hogy ennek a póknak olyan a szeme, mint az arany, de csak a négy felső. Koszoru gyanánt sorakoznak a szemei a homlokán. Az alsó koszoru szemei kisebbek, s nem látszanak olyan aranyszögeknek, mint a felsők.
És csak most jut eszembe, hogy talán nevén is kellene neveznem a két pókot. Bocsánatot kérek Herman Ottótól, hogy nem ismerem a pókok nemzetségét. Én bizony nem olvastam még az ő hires, jeles munkáját s éppen nem érdekelt, hogy melyik póknak mi a neve. A név nekem csak annyit jelent, hogy valamelyik tudós egyszer nevet komponált rájuk. Hogy mi az a név, azzal sem a pók nem törődik, sem a magunkfajta tudatlan ujságiró.*)
Csak vártam, vártam, hogy megmozdul valamelyik. És e közben arra gondoltam, hogy ha talán az egyik férfi, a másik meg nő, hogyan reszket most a szivök az örömtől. Milyen kár, hogy az ember nem ismeri a pókok arczát! A nagyitó üveg is csak merev, indulat nélkül való arczot mutat. Pedig meglehet, hogy a férfi ugy néz most a nőre, mint a Margitay hires Ellenállhatatlanja, a padon ülő monoklis gavallér, arra a barna nagyszemü kisasszonyra. De a szerelemnek micsoda büvöletes nézése lehet az, a hol egyszerre nyolcz szem bazsalit a leányra!
Kivárom, gondoltam, akármeddig is kell várnom, és csupán azért fordultam egyet el, hogy szivarra gyujtsak.
Hát mikor visszatérek, ott rángatózik már a szép kis nyulszinü pók hanyatt fekve, a másiknak a körme között.
Ette a kannibál!
Visszatettem a szekrénybe. Most már nem csak haragudtam rá, de gyülöltem is.
Mikor a márcziusi nap melegiteni kezdte a házunk falát, megint találtam egy pókot. Vén keresztes pók volt, háromszor akkora, mint az enyém. Valószinüleg most törülte ki a hosszu téli álmot a szeméből és kijött valahonnan az eresz alól a napsütésbe, hogy melengesse eldermedt izmait.
A tudósok kegyetlen kíváncsisága szállott meg, hogy vajjon megeszi-e ez is a nálánál gyöngébbet?
Előhoztam a szelenczét, és beleugrasztottam.
Az én pókom már akkor fehér szemfedőt szőtt a fenéken heverő holtakra s ült lomhán és jóllakottan a fenék szélén.
Hanem a nagy pók nem bántotta. Megült békén. Nyolcz nagy fölhuzott térde között guggolt s rá se nézett a feketére.
Nem bántja még, gondoltam, - az állapotán eszmélkedik, hogy hova került.
A fekete pók eddig háttal volt neki s két lábbal az oldalbádogra támaszkodott. Most megfordult. Ugy fordult, hogy fejjel a nagy pók felé állott.
Vizsgálta.
Igy vizsgálja a hóhért az elitélt, gondoltam.
Nem telt bele egy percz, a fekete megint megmozdult: egy lépést tett a jövevény felé. Csak egy lépést.
Ült megint nyugodtan és nézett.
Már látom, hogy nem fél.
Megint megmozdult: hol az első lábaival, hol a hátulsókkal egyet-egyet lépve huzódott lassan és óvatosan a nagy pókhoz. De szembe!
Mit akar?
Még utóbb megérem, hogy ez a kis csonka haramia nekimegy annak az óriásnak!
Odaállt a nagy elé. Az első lábai fölemelkedtek. A szája v alakra nyilt. De nem ugrott
rá. Maradt ebben a helyzetben mozdulatlanul.
A nagy pók bizonyára nézte ezeket a készülődéseket, de amint én láttam, közömbösen guggolt a szelencze szélében.
Igaza van. A tigris csak nevetheti a macskát, ha a macskának az jut eszébe, hogy tigrist szaggasson széjjel.
A fekete igy állott előtte egy darabig.
Egyszer aztán rábocsátotta a lábát a nagy póknak a két előtte levő lábára.
A nagy pók megmozdult mostan. Láttam, hogyan vonja visszafelé a lábait.
A fekete ekkor megrohanta. Nekirohant egy olyan gyors mozdulattal, hogy ebben a pillanatban csak a lábak kevergését láttam azon az egy ponton.
A következő pillanatban a fekete pók viszszavonult: nem fért a keresztesnek a testéhez a hosszu lábak miatt.
És ültek megint mozdulatlanul mind a ketten, mintha nem történt volna semmise.
Nohát, a pókvilágban elég furcsa a bemutatkozás! Negyedóra mulva megint megmozdult a fekete. Lassu, sétáló menéssel a háta mögé került az óriásnak.
Csak ült megint, mintha semmit se akarna. Aztán látom ám, hogy emelkedik ismét a két elsö lába fölfelé.
Azt hittem, rá fog ugrani. De nem ugrott rá. Ugy tett, mint az előbb: ráeresztette lassan a két első lábát a nagy pók két hátulsó lábaszárára.
A nagy pók fölemelkedett.
Ez a fölemelkedés abból állott, hogy a nyolcz láb maradt, a hol volt, de a test fölemelkedett közöttük majdnem a szelencze üvegéig. Milyen jó, hogy a pók nem akkora, mint a teve. Egy ilyen fölemelkedés a legrémítőbb látvány volna a világon!
A fekete visszavonult.
Most már látszott rajta, hogy nem tartja magát erősebbnek. De az is látszott, hogy a nagy pók csak annyinak nézi a feketét, mint a nagy kutya a rácsahitoló pincsikutyát.
De micsoda gondolatok tüzelhettek a kis feketének az agyában. Az arcza bizonyára a düh kifejezéseiben vonaglott!
Még mindig nem mondott le. Oldalt tett ellene ismét egy tapogatódzó kísérletet. Hanem a nagy pók megintcsak eltolta magától.
Utóljára még egyszer szembe ment a kis fekete a nagynak, és most minden erejének a kilövésével. Az a mozdulat, amint összecsaptak, olyan rázó volt, mintha két aczélrugó pattant volna össze és rengett volna egy pillanatig a levegőben.
E támadás után a fekete visszaült a fenékszélbe és lekutyorodott.
Vártam egynéhány perczig. Nem mozdult többé. Megnéztem megint egyóra mulva. Nem történt semmise közöttük.
Hanem ekkor azt vettem észre, hogy az én pókomnak az egyik lába, mindjárt a csonkaláb mellett, mintha jobban behajlana a szokottnál a melle alá.
Oldalt forditom a szelenczét. A pókom elmozdul. A lábát ott hagyja maga mögött.
No akkor megsajnáltam. A nagy pókot mingyárt kivetettem az udvarra, a feketét meg viszszatettem szelenczéstől a szekrényembe.
Megfogadtam, hogy ha meggyógyul, eltartom holtáig, s talán minden órában megnéztem, hogy él-e még?
Hát megélt a pogány!
A negyedik napon beeresztettem hozzá egy korán világra szállott legyet, azt rögtön el is fogta és megette jóizüen. S attól fogva minden héten adtam neki egyszer valamit.
És most, hogy hazagondolok, ő is eszembe jut. Nem éhezik-e? Nem tűz-e rá nagyon a nap, mikor besüt a szobámba? Ugy gondolok rá, mint akármelyik jóismerősömre. Érzem, hogy e nyilatkozatom miatt sokan lenéznek majd engem, de nekem az mindegy. Ez a kis csonka pók kedves most már nekem. Tudom, hogy ismer engem, és lehet, hogy ő is éppen ugy gondol énrám, mint én őreá.

  • ) Herman Ottó e közlemény megjelenése után pusztán a leírásból megállapította, hogy a pók guaphosa lueifuga. Dr. Lendl Adolf meg, (hazánk másik tudós pókásza) akinek a pókot megnevezés végett elküldöttem, megerősítette Herman Ottó szavát.