A csodahajó
szerző: Mikszáth Kálmán
Adósságot csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de viszont adósságot nem fizetni sem volt oly könnyű soha, mint most. Hja, uraim, tisztelt gavallérok és kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, míg az adósok börtöne egzisztált.
Pedig egzisztált. Az embert a pezsgőpoharaktól sokszor odahurcolták a négy fal közé, míg aztán a nagybácsi ki nem váltotta - már akinek volt nagybácsija.
A hitelezőnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra és az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes adósság-csinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-főre a kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi természetben ősidőktől fogva.
Voltak aztán olyan időpontok is, hogy míg Bécsben megvolt az adósok börtöne, addig Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az időben nem szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.
De éppen az ellenkező történt. A mi derék mágnásaink akkor is ott csinálták - alkalmasint csupa sportból - az adósságot, ahol az nagyobb veszedelmekkel járt. Párizsban, Bécsben hányták-vetették magukat a hazai föld kegyelméből egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig föld nélkül.
Ilyen volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az igazi nevét nem írom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még megapprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait napvilágra hoztam.
Fiatal, tüzes gyerek volt még akkoriban az én összetöpörödött öregem s olyan furorét csinált a bécsi leányok közt, mint egy Alkibiades.
Csakhogy az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba kerültek - kivált Bécsben. Még ha nem voltak is színésznők, de hátha még színésznők is voltak hozzá.
Márpedig Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett négy év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az ősi levéltár bikkmag ehhez a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot is szerzett annyit, hogy az ősi szilvafáknak, ha minden levele ötforintos bankóvá lenne, se futná ki.
A nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már lehetetlenné lett betartani a terminusokat. A hitelezők között olyan nyüzsgés támadt, mint a megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek megvan az a tulajdonságuk, ami a köszvényes lábnak: legelőbb veszik észre az időváltozást.
A báró úr kellemetlenül érezte magát Bécsben. Úgy volt ott, akár az üldözött vad, szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden lépését őrizték, s ha ilyetén kedvet talál vala tanúsítani, besétáltatják az adósok börtönébe.
Desperátus helyzet volt biz ez! S teljes lehetetlenségnek látszott kimászni belőle.
Még csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó stádiumot pedig úgy hívják, hogy »vármegye-politika«, ért ahhoz minden magyar ember s abból áll, hogy - szóval tartja az embereket.
Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig nehéz, izzasztó munka. Próbálja meg, aki nem hiszi.
Az egyiknek kigondolni valami nagybátyát, aki most járja az utolját s tegnapelőtt téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál; a másikkal egy jelentőségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag Kohlbrenner kisasszony és ő közte... no, de most még nem illik kifecsegni.
Hanem az ilyen vármegye-politika csak az utolsó lélegzetvétel, nincs semmi gyakorlati értéke, mert annyira nem hisznek, hogy új kölcsönt adjanak, csupán annyira bíznak, hogy tovább várnak néhány nappal a régire. A halál odábbítása ez napról-napra - de mit ér, ha az azért ott marad a küszöbön s el nem mozdul onnan.
Egyszerre azonban egy radikális hír támad és jelenik meg a bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel, mely egyforma sebességgel megy a vizeken úgy fölfelé, mint lefelé.
No, ez aztán nem tréfadolog! (Kivált azokban az időkben, mikor még lovakkal vontatták a hajókat.) Ha ez így beüt, akkor a báróból milliomos lesz. De iszen, mégis derék, nagyeszű ember az! mondogatták a hitelezők s nem egy tette hozzá kevélyen:
- Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkírozva a tőkém.
Egyszerre megváltozott a hitelezők arca. Újra kiderültek és mosolyogtak e kaján, kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezőket jól esik ilyeneknek képzelni.)
Még pénzt is adtak neki a jövő vasárnapig - mikor hivatalosan be lesz mutatva a közönségnek az új, megbecsülhetetlen találmány. Hogyne adtak volna neki? Kár lenne egy embert megakasztani a siker előtt. Mikor aztán megérkezett a kitűzött vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a Dunaparton. Ott tarkállottak gyűrt cilinderben és veres esernyőikkel, tubákszín kabátokban - mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.
A csodahajó ott állt a parton kikötve, míg beszállnak az arra hivatottak. De bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az kívülről, mint a többi, kerekes egyszerű jármű. Hát iszen majd meglátjuk mindjárt, hogy mit tud.
Jöttek is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember: azok bizonyosan részint a barátai, részint a zsüri.
A matrózok már régebben ott benn voltak, amint tehát a báró beszállott, rögtön következett a nagyérdekű kísérlet, melyet türelmetlenül várt a parti tömeg.
Úgy volt a programban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon s onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen ítélhesse meg a közönség, mert így közvetlen a szeme előtt történik a hajó sebes útja a víz folyásával szemben.
Eloldották a matróz-köteleket.
- Hurrá! - kiálták a matrózok.
- Hurrá! - harsogott a közönség kalapjaikat és kendőiket lobogtatva.
A hajó lassan, méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.
Ment, ment. A szél éppen a hajó farát csapkodta, könnyű volt mennie.
Az emberek utána néztek nagy darabon.
Még azután is utána néztek volna, de nem láthatták.
Most már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról is kitűnik a próba.
Vártak, vártak. De bizony hiába vártak.
A csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte Karvázy bárót a hitelezői elől Magyarországra - ahonnan aztán fittyet hányhatott nekik.
Hja, csak szép idők voltak azok a régi idők!