A lap feldolgozottságának foka

A cserkesz-fiú

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A cserkesz-fiú
szerző: Mihail Jurjevics Lermontov, fordító: Arany László

                               Megízlelve a méz egy cseppjét,
                               azonnyomban meghalok.
                                    Királyok könyve (I.)


                   1

Állt nem sok éve, ott, hol a
Gyors Kura és Aragua
Eggyé szakad, tajtékba törve,
(Mint két nővér egymást ölelve)
Egy zárda. Most is látja ott
Az utazó, ki arra téved,
A boltozatos ablakívet,
Ledőlt kaput, tört oszlopot.
De elhagyatva áll az oltár,
Nem száll föl róla áldozat,
Nem zsong ki reggel-este zsoltár,
Nem zeng misék szent hangja távol,
Mindent belep gyom és moszat.
Csak egy vén őr tanyáz ma ott,
Ez is talán félig halott,
Feledve embertől, haláltól,
S sírkövekről sepri a port,
Miken olvashatunk mi is még
Dicsőségről az ősi multban,
És hogy volt egyszer egy király, rég,
Ki nagy hatalmát már eluntan,
Oroszországnak meghajolt.

S idővel megáldá az ég
Gruziát! - Felvirágozék
Pompában, berkeinek árnyán,
Nem félt: megejti ellen-ármány,
Rokon kezek védvén, takarván.


                   2

Távol hegyekből utazott
Tiflisz felől s rabul hozott
Egy hadvezér egy kis fiút,
Kit elgyötört a messze út,
Beteg lett és itt elmaradt,
Hat évet amint meghaladt.
Vad volt, szilaj, mint bérci zerge,
De hajtható, mint gyönge nád,
Élt benne ősei büszke lelke,
Szótlan viselte bánatát.
Nem zúgolódott, nem sóhajta,
Egy jajt ki nem bocsáta ajka,
Gyötrelmet tűrni jól tudott.
Igy büszke-némán sorvadott,
S az ételt visszaintve jellel.
Míg egy barát, nemes kebellel,
Megszánta és megmenté éltét.
A zárda-fal közt óva védték;
De játékokra rá se nézve,
Vadul mindenkit elkerült,
Némán bolygott, bútól emésztve,
Vágya kelet felé repült.
S keblében a kín újra tombolt,
Ha bérc-honára visszagondolt.
De mintha - úgy látszott - nehéz
Sorsát, s a nyelvet is beszélni
Lassan megszokná. És belépni
Az egyház szent keblébe kész -
Fölvette a kereszt-vizet,
S most - ifjú kort sem érve még el
Gyerek-szívvel, gyerek-kedéllyel,
Ember s világgal ismeretlen -
Akart tenni szerzet-hitet:
Midőn egy éjjel észrevétlen
Eltűnt. Körül sötét vadon van
A hegy között, határtalan,
Három napig mezőn, pagonyban,
Keresték őt, de hasztalan.
Meglelték végre messze pusztán,
Ájultan az iszapban fekve,
Bevitték a zárdába aztán.
Halvány volt, a szemek beesve,
És teste gyenge, megtörött,
Éhség, betegség, gond között -
De hogy hol járt, el nem beszélte.
Látták, néhány napig fog élte
E földön csak még megmaradni,
Korán hervadt a sír ölébe,
Most egy barát lépett elébe,
Utjára vigasz-enyhet adni,
S imát rebegni el felette.
Hallgatta, míg végére ért,
Akkor erejét összeszedte,
Feléje fordult s így beszélt:


                   3

"Buzgalmadért hálát adok!
Gyónjak tehát, amit tudok?
Talán vigaszt adó lehet
Könnyítni szóval a szívet,
De én mit vallanék s minek?
Sohsem vétettem senkinek.
Történetem mi haszna kérded,
Azt, amit érzek, úgy sem érted.
Rövid volt, s rab járom alatt
Folyt éltem. Ah! mi kész örömmel
Cserélnék két ily éltet én fel
Egyért, mely hányt-vetett, szabad.
Csak egy vad szenvedély zavart,
Tüzelt, csigázott engemet,
Emésztve, marcangolva mart,
Mint féreg rágta szívemet;
S e szenvedésből - alva, ébren -
Repült velem távol határra,
Meghordozott vad harci téren,
Hol a szirt felhőt ölt magára,
Hol a nép, mint sas él szabadban.
S e tűznek, mely emésztve rágott,
Még új erőt, hatalmat adtam,
Könnyemmel, búmmal nyujtva tápot;
Bevallom ezt világ s Istennek,
De érte irgalmat nem esdek."


                   4

"Mondják, öreg, hogy éltemet
Te mentetted meg - óh, minek?
Hogy e falak közt szolgakép,
Mint a levél, mit szél letép,
Elaszva és hervadva lassan,
Szép ifjúságom elsirassam?
Sorsból barát, de szívre gyermek,
Bús napjaim epedve teltek.
Az édes szót: ,anyám' - ,apám',
Én senkinek sem mondhatám,
Akartátok, hogy elfelejtsem
E szent szavat, s szívbe se' rejtsem:
De hangja vélem született.
Szemem másoknál vágyva látott
Lakot, hazát, rokont, barátot,
S rám ez örökre elveszett.
Szeretteimnek sírjokat
Sem láttam, nem hogy arcukat.
De meddő könnyet nem zokogtam,
Hanem nagy esküvel fogadtam:
Egyszer - ha a kéj percnyi bár -
Az ifjú, kedv- s öröm-sóvár
Kebelt egy más kebelre zárom.
Ah, ily üdvöt kár volt szereznem,
Álmom, miként jött, messze szállván,
El kell, távol hazába', vesznem,
Mint éltem, rabként, fogva, árván."


                   5

"Nem rémít a sír, e halomban
Mondják, le fog kínom nyugodni,
Ott mély, örök csend, nyugalom van,
De a világtól fáj szakadni. -
Ifjú vagyok... Ismerted-é
E kor szép álmait, te agg,
Ifjan szíved nem égeté
Szerelmi tűz, bosszú, harag?...
Nem dobbant-é gyorsabb ütemmel,
Ha napba néztél büszke szemmel
Az erkélyen, ama toronyból,
Mely oly soká börtönlakom volt...
Hol a hazátlan gyakran ült
Falomladékban meglapulva,
Miként fészkétől elrepült
Galamb, vihartól elvadulva. -
Ha e világ terhedre már,
S te gyenge vagy, hajfürtöd ősz,
Remény-, vágytól rég elszokál:
Mindegy! mégis volt élted, ősz;
Neked ki volt hát mérve részed,
Bár nincs öröm, mely visszavonna,
Van, mit feledj, utad ha nézed:
Éltél - én is élhettem volna."


                   6

"S miket láttam, tán tudni vágyol,
Míg alvám e szép álmokat?
Erdőt, mezőt, közelbe, távol,
Lombkoszorúzta halmokat,
Fákat, melyek földig feküdtek,
S fejük felkapták újra büszkén,
Zöld ágaikkal integettek,
A szélrohammal ingva küzdvén,
Mint táncba lejtő, tarka sergek.
Láttam sötétlő szirteket,
Csoportjukat patak hasítá,
S én érzém belső éltöket,
Lelkem erre az ég tanítá.
A légbe nyúlnak zordonan -
Magánosan, egymásra, szembe',
Köztük mélyen, patak rohan -
Az vágyik át - ez vissza menne:
De évre év, nap napra fut,
Összébb a két szirt sohse' jut.
S láttam hegyek magas sorát,
Szépet, mint rajza álmainknak,
Ha rájok hinti bíborát
A reg, s mint oltár, füstbe ringnak,
Fejök magasan légbe nyúlt...
S felhő után, felhő vonult
Éji tanyájából fölé,
Rohanva napkelet felé -
Miként - repülve szebb határnak -
Fehér serge vándormadárnak;
S távol ködébe imbolyogva,
A hóba', mint gyémánt, ragyogva
Az ősz Kaukázus orma ült:
És szívem úgy megkönnyebbült,
Mért, nem tudom. Egy sejtelem,
Egy belső hang súgá nekem,
Hogy e havasban én is éltem,
S nehéz nagy álomba merültem -
S lelkemben szebb kor képe rezdül,
Tisztábban járva mind keresztül."


                   7

"Atyáim ősi tűzhelyét
Hivém, hogy látom, s az aulnak
Kunyhóit hegy közt, szerteszét;
Hallám, lovaink hogy' nyerítnek,
Amint lakunkhoz közelítnek,
És ismerős kutyák csaholnak.
Láttam a barna aggokat,
Kik csendes körbe összegyülnek,
Házunk küszöbjéhez kiülnek,
Ha szép az esti alkonyat.
Övükben a dúsan kivert
Tőr csillogott... s tarkán kevert
Ködalakok serge rohant
Előmbe s meg' odább suhant...
Atyám - egész' mint életében -
Tekintete ég büszke fényben,
Acél-ingében állt elém,
Fény, pompa, dísz volt fegyverén.
Még most is, ah, szemembe leng,
S fegyverzaja fülembe cseng.
Aztán nővérim andalogtak
Előmbe, s ismét messze lengtek,
Szemeik édesen ragyogtak.
S mintha szólna az édes ének,
Hallám hangját a bús zenének,
Melyet bölcsőm ringatva zengtek.
A gyors, de nem mély hegypatak
A sziklafal közt zúg, szakad,
És ott a szép arany-fövényben
Szerettem játszogatni délben...
Szemem vigyázva elmerült
A fecskén, mely esőre intve
A víz felett gyorsan repült,
Szárnyával a habot legyintve.
S lelkem az ősi korba lát:
- Mit otthon tűz körül meséltek
A hősöket, kik hajdan éltek,
Hogy bujdokoltak, mit míveltek,
Mikor még szebb volt e világ."


                   8

"S szabadságomban mit tevék?
Éltem - s ez édes perceket,
E pár napot, ha meg nem élem,
Örömtelen lett volna éltem,
Mint agg-korod, öreg, neked,
Valami már űzött ki régen,
Ki innen, szebb hazába, távol,
Hogy lássak egy részt a világból,
S egy éjjel (oly szörnyű vad éjen),
Midőn ti a vésztől ijedten,
Oltár előtt a földre fekve,
Imádkoztatok mind, remegve, -
Megszöktem. Oh, a vészt szerettem
Volna ölelni, mint ha testvért!...
Szemeim a zord felhőt követte,
Kezem vágyott villám tüzéért,
Mely a leget cikázva szelte...
Mit vészes szív s vész mint barátok
Töltének együtt - mondd, cserében
Fájdalmaim e bölcsejében,
E percekért mit adhatátok?"


                   9

"S futék soká - hová futok?
Nem tudtam. Csillag nem ragyog,
Nehéz utamba', hogy vezessen.
De a sivár, lankadt kebel
Az erdőn friss leget sebessen
Sóvárgva s vidáman lehell.
S futottam órákon keresztül,
Akkor, megtörve gyönge testem,
Bágyadva a pázsitra estem.
Hallgattam - nincs zaj - fű se' rezdül
A vész kihalt, halvány fehér
Fény, mint hosszú, széles szalag
Nyúlt ott, hol ég s föld összeér;
S távol, sötéten, hegyfalak,
Ormok, fokok tűntek szemembe,
S én bámulék lágy fűbe fekve.
A vad sakál vonítni kezdett,
Mint gyermek, élesen sikoltva;
A kő között kígyó sikolva
Sziszegő nyelvével ijesztett.
De tőle szívem meg se' döbben;
Én is, mint erdők vérszopója,
Embert kerülve, félve, bújva,
Mint kígyó csúsztam rejtekekben."


                   10

"Mélyen, alant, a szikla alján
Patak vizét csattogni hallám.
Az ár tolul, a hullámok forognak.
Harsogva mint száz vad toroknak
Morajja. S bár nem szólva szól,
Értem, mit tesz vad csattogása:
Örök harag, örök csaták a
Sziklával, mely velök dacol.
El-elhallgat, s rá hangosabban
A csendben újra dörgve csattan;
És a magasból víg szavával
Belé hangzik a szép madárdal;
Kelet kigyúl - a vész elnémul;
A szél vizes levélre simul,
Virágbimbók, halk szenderítők,
Most föllehelnek - s én is, mint ők.
Fejem a nap felé emeltem...
Körültekinték. - Félemletten
Dobbant szívem: egy meredek
Mélység párkányán ébredek -
Ott háltam éjjel; hol habozva
Az ár a szirteket hasítja,
Lépcső visz ott a sziklaszélben,
De csak Sátán lépett azokra,
Midőn az égből kitaszítva
Eltűnt a földalatti mélyben."


                   11

"Körül pompában mosolyog
Isten kertje, tarkán virulva;
A dús mezőn még imbolyog
Az éji könny, kis fűre hullva;
A venyigének görcsös ága
Kígyózva fut a karcsu fákra,
Zöld levelét széjjel meresztve
Büszkén a dús, tömött gerezdre,
Mely gazdagon, üdén eresztve,
Mint drága fülfüggő rezeg;
Egy-egy szilaj madársereg
Megszállja őket hébe-korba.
Aztán megint a fűre dűltem,
S lesém a hangot, mely körültem
Rezzen meg itt-ott, fán, bokorba'.
S meg-megsuhan egy suttogás,
Oly ünnepélyes, oly csodás,
Miként ha földnek és az égnek
Csodáiról itt végzenének;
S a természet minden szava
Itt mintegy frigybe' egyesült,
Egy órán büszke szózata
Az ünnepélyes dicszenébe.
Ma már belőlem mind kihalt,
Mi akkor oly tüzelve mart;
Szeretném üdvöm elbeszélni
S mindent, mit szívem érezett,
Lelkem úgy áhít, úgy szeret
E szép napokra visszatérni.
Azon reggel oly tiszta volt
Felettem a kék égi bolt,
Meglátszott szint' a tiszta mennybe'
Az angyaloknak játszi rendje. -
És én e látványon feledtem
Szemem, szívem, míg menni késztett
A déli nap heve felettem,
És égető szomjam emésztett."


                   12

"És a magasból a patakhoz
Indultam, a szirten lekúszva,
Mind lejebb, kőrül kőre csúszva,
Kapaszkodva ingó gallyakhoz.
Egy-egy kövecs lábom alatt
Meggördül és hol elhalad,
A port magasra fölveri,
Míg végre a hab elnyeli;
S én a mélység felett lebegtem,
De a haláltól nem remegtem,
Erős az ifjú, ha szabad!
S midőn veszélyes utamat
Bevégezém végső erővel,
Felém lehellett friss legével
A bércpatak, mit úgy óhajték;
S lihegve én a habba hajlék.
Ha! - egy dal hangja zeng... Csörögve
Léptek halk zörrenése közbe,
A cserje közt... oh, mily mohón
Örült szívem e hangokon!...
Szememmel a jövőt keresve,
Remegve álltam tompa lesbe:
S mindig közelb, közelbre jő
Dalolva a szép grúzi nő...
Oly tiszta dal, oly áthatott,
Oly egyszerű, szívből fakadt,
Miként ha szíve titka lenne
Kitárva, elregélve benne.
Csak egy rövid, kis méla dal volt,
De mélyen járta szívemet,
Azt zengik majd, ha éltem elmúlt,
A láthatatlan szellemek".


                   13

"Szűk ösvényen a partra jön
Az ifjú grúzi nő, kicsi
Korsóját fent fején viszi.
De olykor a vizes kövön
Meg-megsikamlik s e felett,
Hogy ily ügyetlen, víg szeszéllyel,
Szívből kacagva fölnevet.
S könnyen halad; a csadra széjjel
Vállára vetve: barna leplet
Vont a nap égető sugára
Fehér mellére, szép arcára;
Vágy duzzasztá a szűzi keblet,
Gyorsan hullámozva lehelt
Az ajk, az arc forrón tüzelt,
A szem ragyog, a mell dagad,
S oly hő szerelmi titkokat
Tár föl, hogy elvesztém eszem,
Csupán arra emlékezem,
Midőn korsója csöndesen
Buggyant a vízbe; végre amint
Zavart eszem s hő lángra gyult
Szívem megint lecsillapult,
Előlem a távolba eltűnt.
Lassan haladt, de könnyen járva.
Terhe alatt mint gyenge nyárfa,
Berkek királynéja, hajolt.
Nem messze, a sziklák tövében
Mintegy benőve, hűs sötétben
Két csendes kis kunyhócska volt;
Egyik egészen füstbe' ring,
Kék füstje ég felé kering
Mintha látnám, lassan kitárult
Az ajtó és megint bezárult...
Tudom, hogy búm, kínom te nem
Érzed, mely úgy emészte éngem,
S ha érzenéd, az fájna nékem;
Hadd haljon el minden emlékem
Ez időből bennem s velem."


                   14

"Bágyadva baj, veszély miatt,
Ledőltem a szép hűvös árnyon,
S üdítő, csendes, édes álom,
Zárta be szempilláimat.
Álmomban ismét megjelent,
Látom a grúzi nő alakját -
Zavart lelkem - hő szívemen
Édes, csodás aggály szaladt át...
Lihegtem - és fölébredék.
Fölöttem a szép tiszta ég,
A fényes hold, tűz-csillagok.
Egész pompájában ragyog.
Sietve a hold udvarába
Fut egy felhőcske, s ez sóvárgva
Kész martalékul leste őt.
Körül csend volt és hűvös éjjel,
A hóborított hegytetők
Fénylő, ezüstözött szegéllyel
Mereszték fel sötét fejök.
Szűk partja között sisterg, szökell
A hegypatak. Bágyadva pislog
Egy gyenge fény a szirt tövéből,
De föllobogva elsötétül
Végkép ez is. - Így alszik el
Éjfél körül az égi csillag!
Szerettem volna s nem merek
A kunyhóhoz, közelgni lopva,
Csak egy, egy vágyat ismerék,
S egy célt: eljutni szép honomba!
Az éhség kínjait legyőztem,
Sötét szívvel vadul rejtőztem
Nagy utamon. De elfedék
A fák vezénylő csúcsomat,
Mely megjelölte utamat,
S vadon mélyébe tévedék."


                   15

"Igyekvém, bárha tüske tépett,
Áttörni a vad sűrüséget.
Hiába, az nem járható! Rám
Rémesb' az erdő minden órán;
Sötét árnyék lebeg ijesztve,
Szívem borús lett és merész;
Fák gallya közt reám meresztve
Ezernyi szem sötéte néz...
Felmásztam egy nagy síma fára,
Érzém, bátorságom hanyatlik:
Egész' hol ég s föld összehajlik
Nincs más, csak a vadon határa.
S lekúsztam kínosan zokogva,
Jeges hidegség rázza testem,
S a földet, félig tébolyodva,
Kétségbeesve marni kezdtem...
És forró, forró könny-özön foly
Le arcomon, de hidd, öreg,
Nem vágytam ily megtörve sem, hogy
Segéljenek az emberek...
Futám az embert én örökre,
Futám, miként pusztai vad,
S esküszöm neked mindenekre,
Hogy keblemből ki nem fakad
Egy hang, panasz, csak egy nyögés sem,
Elárulni nagy szenvedésem."


                   16

"Te ismersz gyermekségem óta:
Dacom sírni sohsem hagyott,
De szégyen nélkül sírtam ott.
Ki látott? Csak a rothadó fa,
A hold, mely fent sütött az égen
Elöntve szép fényével éngem.
Moh és homok között feküdtem,
Körül sötét erdő falak -
Egy tiszta hely terült előttem.
Egyszerre egy sötét alak
Villan meg és két csillogó pont,
S a cserje közül rá kitoppant,
A bokrot könnyen átugorva,
Egy fenevad; kinyujtja testét,
Hanyatt dől - és felugrik ismét,
Ez a puszták vad kóbora,
A büszke tigris. Éhhel mardos
Egy csontot s hangosan morog.
Farkával játszva földre csapdos,
Szeme a hold felé forog,
S ezüstként csillog, tündököl
Hátán a sárga, tarka bőr...
Én harcra kész egy fára szöktem,
Egy görcsös ágat ott letörtem,
S egyszerre vad tűz járta át
Szívem, vért szomjaz és csatát...
Most érzem, agg, ha harcra szán,
Szabadságharcra sorsom éngem,
Nem lettem volna szép hazám
Vitézi közt utolsó én sem."


                   17

"Vártam. Szaglált a rémes éjben
Az ellen és egyszerre majd
Üvöltés hangzik, mint sóhaj,
Tompa, panaszos... A fövényben
Kezd most kaparni körmivel
Feláll egyenest nagy dühvel,
Meg' meglapul és engemet
Körme halállal fenyeget.
De ütésemmel jókor értem,
S a nagy csapás, mit rája mértem,
Gyors, biztos volt. A vastag ág
Kettéhasítá homlokát,
Mint fejsze... ekkor egy üvöltés
Hangzott, olyan mint emberhörgés,
S ledőlt, de most megint egyszerre
- Bár a füvet veresre festve
Vastag sugárban omla vére -
Csatára tört kétségbeesve."


                   18

"Vadul veté magát mellemre,
De kétszer fordítva verem be
Dühös torkába fegyverem...
Rémest üvölt, s megint sóvár,
Éhes dühvel ront ellenem,
S miként két kígyó, átfogózva,
- Szorosban, mint baráti pár -
Dőltünk le együtt a bozótba,
A földön is tovább birkózva
Rémes dühvel. - S oly borzadály-
Keltő lehettem akkor én is,
Mint vérszopó, vad pusztatigris,
Hörögtem, a vért szomjazám,
Mikéntha tigrisek hona
Lett volna nékem is hazám,
És a beszéd minden nyoma
Kihalt belőlem akkoron;
Vad ordítás tört torkomon...
Mikéntha gyermekségem óta
Fülem csak ezt tanulta volna...
De ellenem lankadt megint,
Dühöngve földön hömpölyög,
Még egyszer egy nagyot hörög,
Szeretne megtámadni még,
Meredt szeme vad tűzzel ég,
Bőszült szeme reám tekint
S aztán végső álomra zárja,
És a halál ekkép találja
A büszke ellent - arcom arcán,
Ahogy hősnek kell halni harcán."


                   19

"Még láthatod keblembe itt
A mély nyomot, hol körmeit
A szörnyeteg testembe vágta,
Nem hegedett be még, kitárva;
De majd a föld hideg ölében
Megenyhül ez, elringva szépen;
Enyhet ad a halál örökre.
Akkor nem gondolék ezekre,
Végső erőmet összeszedtem,
A bokrokat vadul töröm...
Hiába, ah! a sorssal küzdtem:
Csak gúnyolá szegény erőm!"


                   20

"Végre az erdőszélbe értem.
Az ifjú hajnal már kigyúlt,
Tündöklésétől félve bújt
A csillag - utamon vezérem -
A bús vadon most újra éledt,
A köd hömpölygve szerteszéledt,
S a völgy öléből zúg felém
Egy szélrohamnak tompa zajja...
S leülve csendesen lesém:
De majd elült a szél morajja.
Körüllegeltetém szemem;
Oly ismerős ez a vidék.
Oh, Istenem, hová juték!
Megzavarodott az eszem:
Hogy újra börtönömbe tértem,
Hogy oly sokáig hasztalan
Tápláltam én titkos reményem,
Vártam, tűrtem panasztalan,
S jutalmul most a sors mit ad?
Hogy ily ifjú, ifjú virágban,
Midőn e gyönyörű világban
Először álltam mint szabad -
Az erdők illatos terén
Szabadságom sem élvezém -
Le kell, ím, sír ölébe térnem,
Velem a bánat, tört reményem,
Vágyam, mely szép hazámért bántott,
S mi több, a szégyen, hogy ti szántok!...
Lelkem kétely ködébe' ringva
Gondoltam rémes álmaimra...
De meghallám a tiszta csendben
A zárda csendülő harangját,
És tiszta lőn elmémbe' minden,
Megismerém egyszerre hangját.
És hallgatám könnyek nélkül
Rémes szavát, s erőtlenül
Azt hittem, e szívből hasad;
Mikéntha öldöklő vasat
Ütöttek volna szívemen át!
És elborongtam: ösvényem hát
- Szülő hazámba mely vezet -
Immár örökre elveszett."


                   21

"De sorsomat megérdemeltem!
A puszta ménje, ismeretlen
Zsarnok lovagját ha lerázza,
A távolból is megleli
A biztos utat, mely hazája
Virányaihoz vezeti...
Mi voltam hozzá mérve? - Bár
Szívem vágy s gyötrelem epeszték,
Csak meddő tűz az, mely bejár:
Álomjáték, szellembetegség.
A börtön jegye megmaradt
Én rajtam - így nő föld alatt
Nyirkos kövek közt a fehér
Börtönvirág - csak teng, nem él,
Nem tárja széjjel levelét,
Így várja fényes nap hevét
S hosszan, soká, hervad, enyész,
Míg megsajnálja őt egy kéz,
Rabságának végét veti,
Tündöklő kertbe ülteti,
Viruló, büszke rózsaágyba,
Körülte mindenütt kitárva
A létnek édessége, kéje...
Mit ér? Alig hat fény feléje,
Hervasztva fényitől kihal
A kis börtönvirág hamar."


                   22

"Mint e virág hervadtam el
Az irgalmatlan nap hevétül,
Fejem hiába dugtam el
A völgy füvébe menedékül;
Mint tüske-koszorú fonódtak
A füvek, a sárgák, aszottak,
Fejem körül. A szürke szirtek
Odúin lomha gőzök törtek.
A föld nehéz álmát aludja,
Nem hangzik a fürj pitypalattya,
Sem a csamicsák zummogása,
Sem tiszta csermely mormogása.
Csak egy ravasz kígyó kerenge
A fű között lassan előre,
S mint egy arany rovású penge,
Hasít át a permet fövényen;
S csillámlik a hő déli fényben
Gyűrűs, sikamlós, tarka bőre;
Lefekszik a meleg homokba,
Gyűrűkbe hajlik hármason,
Majd, mintha égetnék, kirúgva,
Gyorsan magát s habként mozogva,
A cserje közt tovább oson."


                   23

"És csend honolt; bevonva kék
Lepellel tündökölt az ég.
Nem messze két hegy orma állt
S egyik mögött félig takarva,
Távol ködében e mogorva
Zárdának láthatám falát.
Lent a mezőt keringve szabja
Aragua és Kura habja,
A zöld szigetkéket habozva,
Ezüst szegéllyel körbe mossa;
A parti gyenge bokrok alját
Friss habjaik enyelgve nyalják...
Még messze a szigetcsoport.
Fölálltam volna - ám kifáradt
Tagom lehúz, agyam zavart
Kiáltanék - de a kiszáradt
Nyelv néma volt, merev, fagyott;
És eszméletem elhagyott,
Hideg ráz, mint halált előző
Őrület.

        S rémlett, mintha mélyben
Feküdném iszapos fövényben,
Tajtékozó folyam-örvényben,
S környezne titkos, rémes éj.
Szomjam hevét habjával oltva,
Susogva hő keblemre folyt a
Friss, jéghideg víz... S annyi kéj,
Oly édes érzés szállt szívemre
Hogy féltem, álom jő szememre -
Amint felettem habra-hab
Vadul tolongva összecsap;
S a holdsugárnál édesebben
Sütött a nap lent a vizekben.

Körültem fel s alá enyelge
A kis halaknak tarka serge.
S hová a fény süt, arra fut
Egy most is, ah, eszembe jut
Néhányszor lassan megkerült,
Bizalmasan hozzám merült,
Pikkelye fénylett, mint arany,
S mindig közelb, közelb suhan
Bizalmasan, szerelmesen...
S oly mélyen, bánatteljesen
Nézett reám kis zöld szemével,
Hogy engem ámulat fogott...
És hangja lágy, ezüst zenével
Csodás beszédet suttogott.

Dalolva szólt:

            "Óh, légy enyém,
Fiam, nálam maradj:
Csend s béke van a víz terén,
Az élet itt szabad.

Előhívom majd húgaim;
És körtánc, tréfa fog
Enyhítni szíved gondjain,
Bús arcod fölragyog.

Aludj; az ágy megvetve, kész,
Hótiszta a lepel,
Időd szép álomban enyész,
A friss hab ringat el.
Szeretlek, ifjú, szép vitéz,
Óh, add magad nekem,
Szeretlek, mint folyók vizét,
Mint ennen életem!"

És hallgatám soká, sokáig;
És mintha a hullám morajja
A hal szavával összefolyva
Vegyitné titkos suttogásit,
De erre álmom megtörött,
Körül sötét, zord éj terült,
Az álomkép mind elrepült
És test-merevség vőn erőt
A lelki vad zajgás fölött."


                   24

"Így leltetek meg a fövénybe',
S behoztatok zárdánk ölébe...
Egyéb előtted tudva már -
Vajjon szavam hitelt talál,
Vagy nem, mindegy. Csak az sajog
Szívembe', hogy kimulva éltem,
Nem ős hazámba' hervadok, -
Hogy mindaz, amit elbeszéltem,
A küzködés, a szenvedély
Ha rám borúl a síri éj,
Feledve lesz - sötét nevem
Nem említendi senki sem."


                   25

"Ég áldjon... add, öreg, kezed;
Enyim mi forró, érezed...
És tudd meg, keblem ezt a lángot
Már gyermekségem óta rejti;
Most nem talál már benne tápot,
Földhöz kötő láncát lefejti,
S fölszárnyaland Ahhoz megint,
Ki szereti minden fiát,
S az örökítélet szerint
Ott szenvedést vagy enyhet ád."


                   26

"Ha üterem végkép kidobban -
S hidd el, nem vársz sokáig erre
Temessetek majd a szabadban,
A kertbe ott, a tiszta helyre,
Hol a virágos két akácfa
Zöld lombjait susogva rázza...
A fű is ott bujábbra nőtt
S az illatos virány között
Az enyhe lég üdén fuval,
A kis levél vígan csörög,
Enyelgve nap sugárival,
Ott hadd nyugodjam én, öreg!
S derült verőfényes napon
Végenyhemet ott megkapom;
Belátom a Kaukáz havát,
Talán - a mely felőle kék -
Elhozza majd az esti szél
Baráti, végső búcsuját...
S a honias szép hangot is még
Holtom előtt meghallom ismét,
És mintha, ah, úgy érezem,
Testvér, barát hajolna hozzám
Ki áldva fogja meg kezem,
Verítéktől megtörli orcám,
S hazám felől regél, susog,
Fülembe édes dalt lehel...
E gondolattal hervadok
S kit sem átkozva alszom el!...