A csend
szerző: Thury Zoltán
Nyugalom... Hogy az ember lefeküdjék, ne halljon és ne lásson semmit, egyszer se mozdítsa meg többé a karját, szétessenek az agyában is a kerekek s egészen vége legyen a munkának, ez csodálatos jó lehet. A ki idáig eljutott, annak mosolygós, sima, minden gondoktól megmenekedett lesz az arcza. A vonásain elömlik a pihenés gyönyörüsége s az a csendes öröm, hogy már megszabadult a földtől, a mi a lábára tapad az embernek, mint a hogy a lépvesszőre sorjában leragadnak a madarak. Csak ez a szó utálatos: halál, hanem ezt nem kell kimondani, van neki ezer más neve, vagy ha az ember megszokja, az se olyan csunya. Bele kell gondolkozni magát az embernek. A koporsó se koporsó, hanem ágy, az örökös nyugalom nyoszolyája. Körülnézegeti, a kit érdekel, megbarátkozik vele, megismeri rajta a csapokat, a mivel egymásba vannak illesztve a deszkák, a rézkupos szögeket egyenkint megtapogatja, mert becsületes jó munka az, minden rendkivüliség nélkül. A hófehér csipkétől se kell félni, olyan könnyü, mint a lehellet. A sarokba a koporsó fedele van feltámasztva. Azt ha rászegezik az aljára egy-két határozott kalapácsütéssel, következik a csend. Még azok sem zavarják meg az embert, a kik most eljönnek még egyszer körülnézni. Igazában összeteheti a kezeit és alhatik reggeltől estig, estétől reggelig s megmosolyoghatja azt a haszontalan kenyérhajszát, a mi végigrohan a feje fölött.
Nagyon jó lehet, csak meg kell barátkozni vele...
Ullrich főhadnagy, mig az apja mellett virrasztott, egyebet se tett, csak barátkozott a nyugalommal. Egy-egy pillanatra azon vette észre magát, hogy ő fekszik az öreg, nyugalmas arczu katona helyén, éppen ugy összekulcsolta a kezeit a mellén s lehunyta a szemeit. Érezte, hogy elbágyad s lassan körülöleli az az igazi csend, a mit földi ember nem érez, zsibbadnak, mindig nehezebbek lesznek a tagjai s mintha más levegőt is szivna, csendesebben, könynyebben lélegzik. A nagy semmi volt körülötte csak, mindenütt semmi, semmi... csak egy kis hüvös szél, a mi frissen tartotta, felüdítette, nagyon jó volt... Egyszerre a szél erősebb lett s gyertyaszagot hajtott reá a ravatal mellől. Erre fölébredt s álmodozva járta körül a koporsót. Olyan élénken érezett még mindent, hogy az apja fejénél leült a ravatal lépcsőjére s a fejét ráhajtotta a hófehér csipkére, a miből egy darab végig feküdt a fekete posztón.
Másnap is komoly nyugalommal nézett végig mindent. Lassankint bucsuzott, a hogy előrehaladt a czeremonia, igazán azonban csak a temetőben köszönt utoljára az apjának.
Az öreg katona gondos ember volt, jó előre megcsináltatta magának a kriptát. Olyanforma volt ez, mint valami csendes kis házikó, kis rácsos ablakkal, nehéz tölgyfaajtóval és köröskörül zöld. Belepte a falát a tölcséres, fehérvirágu délignyiló s átölelkezett a tetején is, hogy egyik oldalról a másikra lógassa le a virágát. A főhadnagy mosolyogva nézte a házikót s mig a pappal beszélgetett, azt mondta:
- Szép kis helyecske, itt jó lehet feküdni.
Még ott ült egy napig. Délután a temető kis házikója mellé heveredett le a gyepre s ott feküdt estig. Egyszer-kétszer benézett az ablakon és mosolygott. Mikor az esti szél egy pászma rózsaillattal suhant be az ablakon s mig mellette elrepült, rózsába bónyálta egy pillanatra az ő arczát is, még elégedettebb lett.
- Lám, lám, utána jött a kertje is.
Este kiszakította magát a temetőből, meglátogatta a papot és a jegyzőt, de szórakozottan, a nélkül, hogy számot vetett volna magával, hogy mit csinál, inkább csak a jónevelésü ember ösztönét követve. Reggel pedig elutazott.
Másnap a kantinban lelkesülten ragyogó arczczal beszélt a kis házikóról, a hol most az apja lakik.
- Olyan szép! Hűvös, de azért nem fázik benne az ember, virágos, zöld, mint valami lugas, gyönyörűség lehet feküdni benne.
- No már köszönöm szépen, nem kérek belőle, mondta az egyik tiszt.
A többi nevetett, egy másik pedig megborzongott s azt mondta, hogy a ki meg akar halni, feküdjék az ágyba és haljon meg, de ne kellemetlenkedjék másoknak. Az ő pártjára állott a többi is s a főhadnagy egyedül maradt. Rosszul érezte magát. Érezte, hogy igaza van. Nyugalom kell az embernek, meg csend... Már zavarták is a lármával, fájt a füle és zugott az agya.
Egy perczig csend lett.
Amint némán az abroszra hajolva ült ott, megsajnálták. Némelyik kérdezősködni kezdett tőle s a kik mellette ültek, reá hallgattak.
- Még életben találtad az öreg urat?
A főhadnagynak csak a ravatalos szoba, meg az a nagy csend maradt meg az agyában. Előbb gondolkoznia kellett, hogy válaszolhasson.
- Megálljatok csak... Igen, élt még, hogyne. Szép kertje volt, mellette folyik a patak, arra ő vert gátat... hanem ez már - tudja az Isten - mind olyan homályosan áll előttem, mintha ködben volna. Csak a másik háza, a hova kivitték, ó az édes, szép hely...
Végig nézett a sok katonán s egyszerre élesen agyába nyilallott minden, a mi az előtt is történt.
- Hogyne élt volna. Együtt mulattunk egy korcsmában, a miben olaj-lámpás lógott a fejünk felett s azt mondta, hogy várjak, várjunk valamennyien csendesen, gázoljunk át a katonaságon; azt mondta, hogy türjünk s aztán nekünk is lesz rózsás-kertünk, azt mondta, hogy...
- Kell az ördögnek!...
- Bolond vagy!... azt mondta, hogy ezért kell élni, mert ez a czél, egyéb semmi, szappany-buborék, üveggyöngy...
A nagy szobában sürü gomolyagban kóválygott a füst s meglepetve, aggodalmasan bámultak össze a tisztek. A főhadnagy fuldokolt, köhögött s aztán mintha egyedül lenne, magában suttogott, öntudatlanul, lehunyva a szemeit, elvágyakozva innen.
- Csend, nyugalom... Nem kell egyébb semmi, semmi.
Olyan volt, mintha beteg lenne. A többiek ráhagyták, mintha attól tartanának, hogy egyszerre csak kitör rajta valami ismeretlen nyavalya és a háta mögött összesugtak.
Azután még több baj volt vele, mint eddig. Sehogy se tudott katona lenni. Pedig akart. Csinált magának egy nagy naptárt, a mi harmincz esztendőre szólott s kék meg vörös czeruzával húzta ki rajta az elmult heteket. Fogadkozott, hogy mintakatona lesz, csakhogy semmi panasz se legyen reá s baj nélkül huzgálja keresztül hetenkint a harmincz esztendőt, a mikor aztán elkövetkezik a nyugalom.
Közben pedig mindennap akadt valami kellemetlensége.
Egyszer egy füzetet hozott a kantinba s odaadta egy-két tisztnek, hogy csak olvassák. Az volt a czime: A tiszt és a kutya s arról a módról szólott, a mivel a tisztek a legénységgel elbánnak. A tisztek mosolyogva olvasták végig a füzetet, némelyik magára is ismert egy-egy alakban s jót nevetett azon, hogy ő milyen hóhér. Kézről-kézre adták az írást, de nem vette komolyan senki, inkább csak kötekedtek vele.
- Engem nem vettél bele pajtás? Én is felrúgtam a múltkoriban egy rezervistát, mert nem tudta, hogy melyik a jobb keze.
- Én sorra pofozom a regrutát, az az első leczke.
- Aztán mit csinálsz ezzel az írással?
Ullrich érezte, hogy nem veszik komolyan s keserűen kifakadt.
- Mit csinálok, felküldöm a császárnak, tudjátok, azt teszem...
Akkor ért el a füzet az alezredeshez. Ez föltette czvikkerét, elolvasta az első oldalt s aztán kettérepesztette az egészet. A főhadnagy sápadtan állott fel s mondani akart valamit, de nem volt ideje rá, mert az alezredes a szavába vágott.
- Főhadnagy ur, mig ilyen haszontalanságokat firkál, jobb lenne, ha vigyázna magára, mert baj lesz.
Ettől fogva olyan idegenforma ember lett az ezredben. Huzódoztak tőle. Inkább csak vacsorázó pajtás lett, ha otthon nem maradt a naptárát bujni. Ha beült a többi tiszt közé, elhallgattak, azután másról beszéltek s ha kiment egy-egy perczre, aggodalmasan néztek utána. Nem komédiáztak vele, mert annyit megértettek belőle, hogy szerencsétlen s voltak olyanok, a kik féltették is.
Néha beszéltek még vele a csendről, meg a nyugalomról, de ugy, mint a hogy a lázas beteggel szokás beszélni. Ráhagytak mindent. Még akkor se nevettek, a mikor egyszer elhozta a naptárját s mutatta, hogy mennyi van még hátra. Akkor panaszkodott is.
- Nem birom ki, nagyon sok...
- Dehogy nem. Mindenki kibirja. Nem vagy gyerek...
Azután többször is elhozta a naptárt és mindig sürübben panaszolt.
- Elsenyvedek... s becsukta a szemét, mintha álmos volna.
Mikor kiment, összebujtak a tisztek s arról beszéltek, hogy ezt az embert ezután már nem szabad magára hagyni, meg hogy el kell venni a naptárját és a tüzbe dobni, mert az a nyavalyája. Még valami ostobaságot követ el. Ha már ennyire zavaros valaki, nem lehet megbizni benne.
Egyszerre elhallgattak, mintha hallgatóznának. Furcsa érzés lepte meg valamennyit. Sápadtan néztek össze. Hirtelen ugrott föl mindenik az asztal mellől s kifelé igyekeztek.
Mire az ajtóhoz értek, künn az udvaron valaki a falhoz támaszkodva a mellébe lőtt. Hallották, hogy zuhan végig a kövön s egy fiatal tiszt ijedten rákiáltott:
- Ullrich!
Mire behozták, már szépen elsimult az arcza és mosolygott.